“A benső csak a méltóságra és a szeretetre rezonál” – Cserhalmi György 70

2018 február 17. szombat, 7:00

Szombaton tölti be hetvenedik életévét Cserhalmi György Kossuth-díjas művész, a Nemzet Színésze, a Vörösmarty Színház tagja. Ez alkalomból összeállítással köszöntjük.

Cserhalmi György pályájáról:

Budapesten született, operaénekes édesanyja révén már kisgyerekként a művészetek közelébe került. Főiskolai tanulmányait követően néhány évadot Debrecenben és Veszprémben töltött, majd két évig a Nemzeti Színházban volt. Fél évtizedig a Mafilm színtársulatában dolgozott, 1983-ban a Székely Gábor és Zsámbéki Gábor irányításával induló, legendássá vált Katona József Színház társulatának lett meghatározó tagja. 1989-ben visszatért a Nemzetibe, a kilencvenes évek elején pedig rövid ideig a Labdatér Teátrum művészeti vezetőjeként dolgozott. Féléves amerikai távollét után 1994-ben csatlakozott a Székely Gábor vezette, újonnan alakult Új Színházhoz, majd a Radnóti Színház társulatához, végül a Thália Színházhoz. Legközelebbi bemutatója márciusban ugyanott a Bombaüzlet?! – 100 év pesti kabaréja lesz.

Cserhalmi György, Tóth Ildikó / Aurora Borealis

Több mint kétszáz filmet forgatott, egy időben állandó szereplője volt Jancsó Miklós filmjeinek. Az egykor első osztályú vívóként is ismert színész soha nem vett igénybe kaszkadőrt, a hitelességre törekedve Az igazi Mikulás című filmhez alapfokon még zongorázni is megtanult.

Cserhalmi György a tévében is szerepel, ő vezeti a Múlt-kor című televíziós történelmi magazint.
A sokoldalú színész készített zenés lemezt is (Básti Julival a Hallgass kicsit, Novák Péterrel Eklektikon címmel). Bár saját bevallása szerint a könnyűzenéből csak a Beatlest, a Rolling Stonest és a Simon és Garfunkel duót szereti, komolyzenét pedig inkább egyedül hallgat, a Férfi és nő című zenés műsorban Básti Juli, Udvaros Dorottya és Kulka János társaságában többször is fellépett Dés László és Bereményi Géza dalaival, valamint közreműködött a Születtem Magyarországon című Cseh Tamás-emlékelőadáson.
Színházi rendezőként is kipróbálta magát: Zalaegerszegen Arthur Miller Pillantás a hídról című drámáját és a Villa Negra című komédiát állította színpadra, Debrecenben pedig a Boldogult úrfikoromban című darabot, amelyet Krúdy Gyula regényéből Parti Nagy Lajos írt. Cserhalmit szoros kapcsolat fűzi a hajdú-bihari megyeszékhelyhez: ő jegyzi Szebeni András fotóművész Debrecenről szóló albumának kísérőszövegét.

Udvaros Dorottya, Cserhalmi György / Mizantróp a Katona József Színházban

Amellett, hogy a Nemzet Színésze, megkapta a Balázs Béla-díjat, az érdemes művész címet, 1990-ben Kossuth-díjjal tüntették ki, és több alkalommal is elnyerte a magyar filmszemlén a legjobb férfi alakítás díját (legutóbb 2005-ben A temetetlen halott és A fény ösvényei című filmekért). 2003-ban az Európai Unió filmes életműdíjával tüntették ki. 2005-ben Prima Díjat kapott, 2011-ben ő volt a Magyar Filmszemle nagyjátékfilmes zsűrijének elnöke.

Cserhalmi György

Cserhalmi Györgyről saját szavaival:

Színész: Színész vagyok, földönfutó szabad ember, aki hol haraggal, hol részrehajlással, a maga bőrét is kockáztatva mondja véleményét a világról. Ez a mondás hivatás, a hivatás meg felelősséggel jár. Minden este öt-hatszáz ember személyesen ellenőrzi az adóforintjait – ez is felelősség. De sokkal inkább az, amit közlünk, amit képviselünk.

Mártózni: Sok rendező nem is tudja mit ér a színész, mire képes, mit lehet belőle kihajtani. Elég a küllem, a fizikum. A sablon – mert ez könnyen azzá válik, ezt én is tudom. Márpedig én nem szeretnék elsablonosodni. Ezért is váltogatom a színházakat, ahol játszom, s ezért is vállalok el sok tévé és filmszerepet. Egy fiatal színésznek csak úgy van módja megismerni önmagát, ha megmártózik – vagy megmártóztatják- mindenféle vízben.

Meglepetések: A tehetség egy rendkívül összetett dolog, nem csak egyféleképpen lehet valaki tehetséges. Szóval nem úgy működik, hogy az ember kijelentheti: ez tehetség, ez meg valami más. Én annak örülök, ha meglepetés, vagy valami pozitív élmény ér munka közben, ami ki is tud tartani a munka végéig. A meglepetések inspirálnak.

Elektra és Oresztész – Törőcsik Mari és Cserhalmi György

Megismerés: Számtalanszor elgondolkoztam azon, hogy föl kéne adni, és eleve prekoncepcióval kellene közlekednem a világban. De nem adom föl, mert ez egy olyan tulajdonság, amit érdemes pátyolgatni, ápolgatni. Mert én ettől nem leszek különb, csak más. És ez a másság számomra jó. Az, hogy én becsapható vagyok, hogy átverhető vagyok, hogy csalódhatok, nagyon jó. Erről én semmi áron nem mondanék le. Mert végül is ez az egész én vagyok. És ez a fajta naivitás, amikor az ember már túl van a csalódáson, nagyon közel visz a megismeréshez. (…) Mondjuk úgy, hogy mostanában odafigyelek az emberekre – ez nem azt jelenti, hogy el is járok közéjük -, és ez azelőtt tényleg nem volt jellemző. Megpróbálom megérteni őket. Ettől viszont az ember olyan sérthető lesz, hogy nem tudom, melyik volt a jobb, amikor betonkeményen lepattant rólam a világ, vagy amikor mindent beengedek, és hagyom áradni.

Csak: Hatalommal, erővel, félelemmel, kiszolgáltatottsággal nem lehet szólásra bírni a lelket! A benső csak a méltóságra, szeretetre rezonál.

Cserhalmi György Meneláoszként Euripidész Oresztészében / Fotó: Gordon Eszter

Pest, Debrecen: Kisgyerekkoromban Pesten éltünk, de anyámat 1956-ban elhívták az Operaház kórusából a debreceni operatársulatba. Amikor apámat kirúgták az állásából, ő is a színháznál kezdett dolgozni, mint kellékes. Szóval ezért számítok én debreceninek. Ennek köszönhetem, hogy gyerekkoromtól ismertem Latinovits Zoltánt. Apám is bácskai volt, így kerültek jó barátságba. Révfülöpön is sokszor együtt voltunk. Gyerekként szerepelgettem is a színházban. Még 1959-ben Zoli apródja voltam A királyasszony lovagja című előadásban.

Színművészeti: Nem szerettem, azt tapasztaltam, hogy a cél: mindenkit egybegyúrni, masszába, amelyből háromévnyi dresszúra után megfelelő mintával pogácsaként szaggatják ki az embereket. Pedig éppenséggel a tehetség sínyli meg ha megszüntetik az egyéni karaktert, akaratot.

IV. Henrik / Benedek Miklós, Kállai Ferenc, Cserhalmi György

Szabadúszás: A szabadúszás egyfajta magatartás. Mindig azt jelenti, hogy valamivel nem elégedett az ember, mindig ennek a fényében vagy árnyékában kell nézni egy szabadúszói státust. Én tulajdonképpen meglennék vele életem végéig, miközben az úgynevezett jó éveim, amikor nagyon sokat gondoltam erről a szakmáról, mindig társulathoz kötődnek. Önmagában azonban egy társulat is kevés. Mi ezzel úgy vagyunk – legalábbis ez az énfajta –, hogy emberhez megyünk. Ha valakiben hiszünk, akkor odaállunk mellé. Azonos ízlés, vagy olyan képességei vannak, amiből még lehet tanulni, meríteni, olyan az emberi tartása, amiből szintén lehet – mi, színészek ilyen romantikusak vagyunk. Így voltam én valamikor katonás, így voltam nemzetis.

Társulati tag: Társulati tagnak lenni baromi jó. Összetartozni, egy követ fújni valakikkel, még ha tudom is azt, hogy lehetne jobb a színvonal. (….) A Katonában, az Új Színházban is jól elvoltam. Elég alázatos tagja tudok lenni egy közösségnek. Nem tolom magam előtérbe, más dolog, hogy néha több szerepet osztanak rám, mint kéne, vagy amennyit a többiek idegrendszere el tud viselni. De nem verem az iroda ajtaját.

Tanítás: Sosem voltam akarat hiányában, de ez nem az én érdemem, az édesanyámtól örököltem. Ő volt ilyen megszállott, ha valamit elhatározott, akkor azt végig is vitte. Van egy osztályom a kaposvári színművészeti egyetemen, azt próbálom elplántálni a gyerekekbe, hogy ez egy melós szakma. Hiába hallom, hogy a szerencsén múlik a karrier, szerintem inkább a véletleneken. De még jobban bízom a befektetett mun­kában. (…) Öntöm a diákokba, hogy mi a fontos nekem, meg azoknak, akik nekem, és általában a színháznak, a filmnek fontosak. Igyekszem letisztogatni a mentalitásukat. Egy a lényeg: nem hazudni. Nem engedem meg, hogy akármelyik tanár ellenségesnek tartson egy irodalmi teljesítményt csak azért, mert nem az ő oldalát képviseli. A politikát irtom az oktatásból. (…)  Azt tanítom a növendékeimnek, hogy merjenek pofátlanok lenni, mindent kipróbálni, leszámítva a gusztustalanságokat, meg azt, amivel mások jogait bántják.

Sárika: Sárika néha megemlíti, hogy amikor az ő korosztályában a mi generációnkról esik szó, akkor előbb-utóbb valahogy előkerülök, mint a tiszteletre méltó kivételek egyike, és ettől ő büszkeséget érez. Persze nehezen mond ilyesmiket, kínos is csak úgy odaállni a papa elé és dicsérgetni, de néha, amikor látja, hogy éppen a béka feneke alatt vagyok, akkor mondja, hogy: Apa, hidd el, hogy ez fontosabb mindennél! És akkor ez nagyon jólesik, és el is hiszem neki. Kenyeret ugyan még nem lehet érte venni, de mégis valószínű, hogy ez fontosabb annál, meg általában mindennél! Többre szerintem nem is vágyhatunk, mint hogy a gyerekeink kicsit büszkék legyenek arra, amik vagyunk, akik lettünk, amit csináltunk, képviseltünk, tettünk, vagy éppen nem tettünk… Ez számomra különösen fontos, mert ez jelzi, hogy nem csupán arról van szó, hogy áthőbörögtem az egész életemet – mint ahogy hajlamos lennék gondolni olykor –, hanem valamit mégiscsak konzekvensen csináltam, képviseltem, aminek jelentősége van mindmáig…

Picsipacsi: Az egész színházi szakmát változatlanság jellemzi. Korosztályomból, meg a nálam öregebbek közül sokan hozzánőttek a székükhöz. Azt hiszik abból lesz a koporsójuk is. Pedig ha más is teret kapna, nem roppanna meg az idősebbek egzisztenciája. Csak talán elveszítenék a beleszólás jogát, többekről kiderülne: hamis volt körülötte a tisztelet. Másrészt a húszas-harmincas nemzedéknek nincs egyetlen olyan tömörülése sem, amely kimondaná: húzzon el a balfenékre – csak a példa kedvéért- a fővárosi kulturális bizottság és legyen vége a picsipacsinak a hatalom és a színház között. (…) Zavar a „leszúrt lábú” direktórium is, meg a mozgásképtelen civil társadalom. Viszont az sem tetszik, ha aváltozás lehetőségét talpig aranykeretes, helikopterrel közlekedő harmincas miniszterrel akarják szimbolizálni. Berreg a fejünk felett, aztán majd ránkzuhan”.

Ár: Ami ma Magyarországon modern színház, az jórészt megtörtént velünk már a 80-as években. A vak ló bátorságával küzdünk, miközben Moliére vagy Bulgakov “gyávaságára” lenne szükségünk. Az utolsó húsz évben végig kellett néznem, ahogyan a kultúrpolitikának nevezett valami ki akart találni bennünket. Ahogy mindenki mást is… ahelyett, hogy kultúrpolitika helyett politikai kultúrát teremtettek volna. Ezen a kényszerpályán a színház is betagozódik, hogy túléljen. És ennek ára van.

Mundruczó Kornél rendező és Cserhalmi György a Jupiter holdja forgatásán / Fotó: Szemerey Bence | InterCom

Szerelem, kenyér, vér: Ez a három szó minden jelentős műben felbukkan. Én mindig arra figyelek, hogy ezeket az alapszavakat miképpen mondják a színészek, kellőképpen érzékeltetik-e a bennük rejlő effektív vágyakozást, kínzó éhséget, a borzongást. Akiben erre nem mutatkozik hajlandóság, annak nincs köze az élethez. S ilyenformán a színészethez sem.

Fontos színész: Egyszer egy általam nagyra tartott színházi ember azt nyilatkozta, hogy fontos színész vagyok. Emlékszem, ez nagyon elszomorított. Én egyszerűen csak jó színész szeretnék lenni, nem pedig fontos. Valamelyik nap előadás után bejött hátra egy nagyon helyes, tizenhét éves fiú a barátnőjével. Megvártak és azt mondták, köszönjük. Nem is mentem el sehova csatangolni utána. Ezt haza lehetett vinni. Vittem is. Gyorsan… Voltam néhányszor padlón az elmúlt időszakban. Léptem bele brahiból, naivságból vagy egyszerűen kényszerből olyan pofonokba, amelyektől reálisan nézve már rég ki kellett volna, hogy számoljanak. Mégis felálltam. Folytattam és folytatom. Igazán magam sem tudom mi ad ehhez hitet, elszántságot, csak érzem, hogy muszáj.. Pedig soha semmiben sem kíméltem magam. Minden tekintetben önpusztító voltam, mégsem nyűvődött el a testem, nem fogyott el az energiám.

Cserhalmi György

Élet: Nagyon akartam az életet. És a mai napig nagyon akarom. Az, hogy az ember nem nyüzsög, és nem jár el nyilvános marhaságokra, nem azt jelenti, hogy nem szereti az életet. Épp ellenkezőleg: az életet szereti, és nem a mázt meg a zománcot. (…) Vannak benne derűs fejezetek, vannak benne nagyon nehezek, aztán vannak benne köztes, viszonylag nyugodt helyzetek. De megnézve az egészet, erre mondja Füst Milán: “Mert sokat hibázott? Ez is benne van, abszolút… Ez az egész pont olyan, mint amikor megpróbál egy patakocska eljutni a tengerig, és ez nem jön össze.” Na, hát így gondolom én ezt az egész, úgynevezett sikertelen életet. (…) Még nincs vége. És el kéne jutni a tengerig…

Lear király / Gáspár Sándor, Cserhalmi György

Álmok: Én mindent megkaptam. Ha nem moziban, akkor a színházban, ha nem a színházban, akkor a moziban, vagy ha nem itt, akkor a televízióban, de mindent elértem. Eszembe sem jutott, hogy álmaim legyenek, mert nem volt rájuk szükségem.

Értékrend: Felborult a régi értékrend, minden megváltozott. A feleségem halálának az árnyékában maga az élet vált fontos ténnyé. Az, hogy élni egy baromi nagy, a testet, a lelket, időnként az agyat is igénybe vevő dolog. Nem a teher, hanem egy isteni állapot értelmében, ami minden nap megismétlődik attól, hogy feljön a nap.

Cserhalmi György / Fotó: Stekovics Gáspár

Idő: Békességben élek az idővel. A nagyapám nagyon meggyőzően tudott arról beszélni, hogy mindennek van eleje és vége. Amúgy meg van a nitrogénkörforgás, ami örök. Ez megnyugtató.

Forrás: Nők Lapja, WMN.hu, HVG, Blikk, Vörösmarty Színház, Színház.org, Népszava, Népszabadság, Heti Válasz, Origo

 
 

Kapcsolódó anyagok