“Belőlem a Katonában lett színésznő” – Bodnár Erikát köszöntjük

2018 március 17. szombat, 15:05

1948. március 17-én született Bodnár Erika Jászai Mari-díjas, érdemes és kiváló művész, a Katona József Színház tagja.

Bodnár Erika

Bodnár Erika

Bodnár Erika pályájáról röviden:

A Színművészeti Főiskolát 1970-ben végezte el. Első szerződése a szolnoki Szigligeti Színházhoz kötötte. A Berényi Gábor által irányított társulatban komoly művészi, sok esetben úttörő művészi munka részese lehetett. Színház történeti jelentőségű volt Örkény István drámájának, a Macskajátéknak az ősbemutatója, melyben Egérke szerepét alakította. A darab budapesti bemutatóján – a Pesti Színházban – is ő játszotta ezt a szerepet.

Partnere lehetett a soha nem titkolt két vetélytársnak: Bulla Elmának és Sulyok Máriának, valamint Greguss Zoltánnak. 1972-ben a József Attila Színház szerződtette, 1974-ben az Nemzeti Színház társulatának tagja lett. 1982-ben az önálló társulattá szerveződő budapesti Katona József Színház alapító tagja volt. Klasszikus és modern darabokban is kiemelkedő alakítások fűződnek nevéhez. Főszereplője – többek között – a világsikert elért Három nővér című előadásnak. Filmen, televízióban és a rádióban is jelentős alakításokkal hívta fel magára a figyelmet.

A művészről saját szavaival:

Nővér: Tizenhat éves koromtól minden nyarat és iskolai szünetet a Tűzoltó utcai gyermekklinikán töltöttem. Négy évet dolgoztam nővérként a csecsemőosztályon, még a főiskola alatt is visszajártam. Az egyik kórteremben különféle idegrendszeri bajokban szenvedő gyerekek feküdtek, akikhez hozzáérni is nagyon nehéz volt. Őket kellett minden hajnalban megfürdetni – természetesen csap alatt –, tisztába tenni, megetetni. Az egyik osztálytársam anyukája ajánlott be, aki ott volt főnővér. Első reggel azzal fogadott hatkor az éjszakás nővér, hogy itt van tizenhárom gyerek, nyolcra kell elkészülni velük. Nem volt semmi, de két hét múlva már olyan biztonsággal kezeltem a piciket, mint a kelt tésztát. Imádtam azt a munkát. Kitöltötte az életemet, még most is nosztalgiával gondolok rá.

Szolnok: Klasszikus vidéki színház volt a szolnoki. Hivatása a szórakoztatás, fő profilja az operett, színészi tartóoszlopai a primadonna, a szubrett, a bonviván. Rájuk jött a közönség, a nézőket egyáltalán nem érdekelték a prózai előadások, így ha mégsem zenéset játszottunk, akkor vígjátékot kellett bemutatni. El sem tudtam képzelni, hova tegyem, amit eddig tanultam, biztos voltam benne, hogy ebbe bele fogok bukni. Székely Gábor büntetésből kerülhetett ide annak idején, ahogy Zsámbéki Kaposvárra. Elhatározta, hogy operett ide vagy oda, ő mást fog csinálni, és Berényi szabad kezet adott neki. De akkor még mindig meg kellett találni azokat a színészeket, akik örömmel dolgoznak vele. Ezek a körülmények vezettek oda, hogy végül én játszhattam a Macskajátékban Egérkét, amit egyértelműen idősebb színésznőre kellett volna osztani.

Sirály: Balázs hathetes volt, amikor felültem vele a vonatra, lementem Szolnokra és elkezdtem próbálni a Sirályt. Találtam egy nőt a szomszédban, aki éppen akkor szült, ő vigyázott rá, míg én dolgoztam. Napközben rohangáltam haza szoptatni, éjszakánként másfél órákat aludtam. Akkoriban még szinte minden este ott kellett maradni előadás után, Székely hosszú megbeszéléseket tartott, gyakran éjfél is elmúlt, mire kiléptem a színházból, az utolsó busz rég elment. A Zagyva-parton szaladtam haza, és már messziről hallottam, ahogy sír a fiam. Egyik este beültem a kádba és arra eszméltem fél ötkor, hogy fekszem a hideg vízben, miközben üvölt a gyerek. Nagyon megijedtem. Negyvenhárom kilót nyomtam, mikor aláírtam a József Attila Színházba szóló szerződést. Feljöttem Budapestre, beköltöztem anyuékhoz, majd miután az utolsó csomagokkal együtt letettem a gyereket, kabátban leültem a fotelba és idegösszeroppanást kaptam. A kórházban tértem magamhoz.

Bodnár Erika a Katona József Színház Sáskák c. előadásában

Bodnár Erika a Katona József Színház Sáskák c. előadásában

József Attila Színház: Nagy hibát követtem el, de mentségemre szóljon, hogy nem tudtam megbeszélni senkivel, nem próbálták nekem elmagyarázni, mit művelek, én meg gyerek voltam még, végtelenül naiv, azt hittem minden színház olyan, mint a szolnoki, és minden rendező olyan, mint Székely. Félreértés ne essék, nem elsősorban a minőségről van szó, hanem arról, hogy én egyszerűen nem voltam oda való, egészen más játékstílust követelt ez a színház, mint amit Várkonyitól megtanultam a főiskolán, vagy amit Székely kért tőlem két és fél éven át. Arcpirítóan rossz voltam, ha belegondolok, még ma is libabőrös leszek.

Sulyok és Bulla: Eleve botrány tört ki, mikor megtudták, hogy egy előadásban kell játszaniuk, csak Várkonyi legendás diplomáciája tudta a konfliktust elsimítani. Ám aki benne volt a darabban, azonnal választásra kényszerült, vagy Bullával beszél, vagy Sulyokkal, a kettő együtt nem megy. A színészek is tudták, aki tétovázik, elveszett. Sulyok és Bulla ellentéte épp olyan békíthetetlen volt, mint a Marton–Major konfliktus a Nemzetiben. Én úgy úsztam meg, hogy mikor odacsöppentem, még nem tudtam semmit a kapcsolatukról. Négy körül mentem be a színházba, ismételgettem a szöveget. Sulyok fél ötre járt. Mikor meghallotta, hogy a másik öltözőben dumál valaki – igen érzékeny és ideges volt a legkisebb zajokra is –, átküldte az öltöztetőnőt, aki beszámolt neki, hogy én vagyok a beugró, Bodnár Erika, stb… „Akkor jöjjön át!” – adta ki a parancsot. Átmentem, beszélgettünk, majd közölte, minden előadás előtt fél ötkor vár az öltözőjében. Nagyon nagy megtiszteltetés volt. Ettől kezdve minden Macskajáték előtt fél öttől hatig beszélgettem Sulyokkal, ekkor ő elkezdett sminkelni, ilyenkor már nem lehetett hozzá szólni. Én meg gyorsan öltöztem, mert fél hétre oda kellett érnem Bullához, aki szintén áthivatott már első nap, hogy megismerkedjen velem. Ő nagyon kedvesen és finoman fogadott, hihetetlen elegánsan – lenyűgöző teremtés volt. Barátságát egy a nyilvános főpróbán megesett incidensnek köszönhetem. Elfelejtette a szöveget, a súgó pedig a színpad másik oldalán állt, ahol Sulyok, így Bulla nem hallhatta, mit mond. Én is Sulyok oldalán vártam a takarásban. Amikor láttam, mi történik, átfutottam Bullához, és besúgtam neki a szöveget. Persze ugrottam egy kicsit, hogy a nézők lehetőleg ne érzékeljék a hibát. A többiek nem vették észre a közreműködésemet, Bulla természetesen nem említette senkinek, de a premierre kaptam tőle egy gyönyörű levelet.

Bodnár Erika / katona József Színház: Kurázsi mama és gyermekei

Bodnár Erika / Katona József Színház: Kurázsi mama és gyermekei

Várkonyi: Várkonyi a tökéletesen szép nőket szerette. Tudta, hogy a közönség kiért fog rajongani. Egy bemutatkozó, fiatal színésznőnek, akit először engedett fel a Vígszínház színpadára, gyönyörűnek kellett lennie, azonnal be kellett robbannia. Ő ezt csak így tudta elképzelni. Centire tudta az ízlésének megfelelő méreteket, s aki ettől eltért, annak esélye sem volt nála. Valahogy túltette magát azon, hogy az osztályába járok. (…) Nagyon ritkán járt be. Nem tudom, hogy szeretett-e tanítani. Az első négy-öt órát rendszerint megtartotta, aztán eltűnt, és már csak a rostavizsgák előtti főpróbákon jelent meg. Megnézte, mit hoztunk össze, mondott néhány dolgot. Kíméletlen volt. Egyvalamit tanultam tőle, amiért nagyon hálás vagyok, mert soha többé senki mástól nem tanulhattam volna meg: őrjöngve zavart le minket a színpadról, ha színészkedtünk, illusztráltunk, ha őszintétlenül, kimódoltan játszottunk, ha ordított rólunk, hogy figurát csinálunk. Szerette, ha valaki ügyes volt, ha bátor dolgot talált ki, de nem tűrte a hamis beszédet. Ezt olyan erősen belénk verte, hogy irgalmatlan éles szemem lett e tekintetben. Egyvalamiben tévedett. Negyedik év végén mindenkinek adott egy kis útravalót, kiből mi lesz, mire számítson. Nekem a következőt mondta: „Nézze, maga nem… Magát nem fogják leszerződtetni, vagy ha igen, nagyon, nagyon sanyarú sorsa lesz. Ha nem megy tönkre, ha meg tud kapaszkodni a pálya szélén negyven-negyvenöt éves koráig, akkor talán jó színésznő lesz magából. Most biztos, hogy nem.” Kern Andrisnak hasonlót mondott, azt, hogy negyvenig ne is gondoljon arra, hogy szerepeket fog játszani, legfeljebb aprókat, „akármiket” – de persze őt többre tartotta, sokoldalú, kreatív fiatalembernek látta, ami akkoriban ritkaságszámba ment. Őt oda is vette a Vígszínházba.

Nemzeti: A Nemzeti nagy színészei azon dühöngtek, hogy mit képzelnek ezek a taknyosok. Idejönnek vidékről, és megmondják nekem a két Kossuth-díjammal, hogy kell eljátszani a szerepet? Mindent kikértek maguknak, nem voltak hajlandóak próbálni, és sokszor szándékosan ártottak. Följelentgettek. Több kolléga is. Székely csöndesen tűrte, de közben kétszer gyomorvérzést kapott, Zsámbéki szabadabb lélek volt, asztalt borogatott, fölhajigált a színpadra mindenfélét, majd ha már nagyon nem bírta, otthagyta a próbát. A Kossuth-díjasok pedig álltak egy darabig a színpadon, aztán hazamentek. (…) Zsámbékiékat bosszantották ezek az elviselhetetlen gőgjükben fürdőző, saját szobrukba beleszeretett színészek, ám azokat, akik közülük igazán jók voltak, hitelesek és még mozdíthatók, ők is nagyon akarták és nagyon szerették. Kállait, például. Ezeknek a színészeknek sokáig meg sem fordult a fejében, hogy a taknyos fiatal rendezők nem pusztán a tutit akarták megmondani, hanem szerettek volna tanulni tőlük, várták a velük való találkozást. Ebben az időszakban sokkal több olyan nagy találkozás születhetett volna, mint ami az Úrhatnám polgárnál történt Kállaival és Zsámbékival. Nagyon hamar megérezték és megértették egymást, Kállai mindent megcsinált, amit Zsámbéki kért és közben úgy meglódult az agya, olyanokat talált ki, hogy majd elájultunk a próbákon a röhögéstől, neki pedig napról napra jobb kedve lett. Ő még időben megérezte, hogy valami fontos történhet vele. Mai napig emlegetjük az Úrhatnám mondatait, senki nem tudta volna ezeket úgy elmondani, ahogy Kállai. Lassan össze is szerelmesedtek Zsámbékivel. Ha egy színésznek akkora sikere van egy szerepben, mint amit Kállainak Jourdain hozott, azonnal odavan a rendezőjétől.

Bodnár Erika, Sulyok Mária, Bulla Elma / Örkény István: Macskajáték

Bodnár Erika, Sulyok Mária, Bulla Elma / Örkény István: Macskajáték

Rendezők: Mióta a Katona megalakult, nem is akadt olyan színész vagy rendező, akivel ne szerettem volna együtt dolgozni. Előfordult persze, hogy valaki nem tetszett bizonyos előadásban, vagy más problémák miatt nem szívesen emlékszem vissza a próbafolyamatra, de mindenkivel szerettem játszani. Arról nem beszélve, hogy olyan előadásokban lehettem benne, mint a Három nővér, a Halleluja, vagy a Hazatérés, melyben Major zseniális volt. Őt mindig nézte az ember. A Menekülésben, Azimposztorban… Mikor ő színpadon volt, az egész társulat a takarásban sorakozott és nézte. Modernebb volt valamennyiünknél. Aktuálisabb, igazabb, őszintébb mindannyiunknál.

Major: Nagy szellemi kalandot jelentett együtt játszani, folyton piszkálta az embert, próbára tette, hogy mennyire van észnél. Hildával más volt, vele érzelmi élményt adott a játék. Tőle nem a színházról tanultam meg sok mindent, inkább az életről, az emberekről, a tisztességről, a tartásról. Megtanított arra, ha valamiben hiszek, menni kell előre, nem törődve azzal, ki mosolyog meg, ki vág hozzád sajnálkozó pofát. Ő olyan elszánt volt az életében, olyan hihetetlen energiákat birtokolt, hogy azt sem viselte el, ha a környezetében elhagyta magát valaki. Ha megtörtént velem, dühbe gurult, belém rúgott, kipofozta belőlem a melankóliát. Utálta a művészet szent papjait, a színészeket, akik beszélnek arról, amit csinálni kéne. Élő embereket szeretett maga körül látni, akik teszik a dolgukat. Majort át lehetett ejteni a nagy dumával, Hildát soha.

Gobbi: A Csirkefej Gobbi Hildát jelenti számomra. Egyszer nagyon nagy bajban voltam, kellemetlen helyzetben. Kihúzott belőle. Rengeteget tanultam a történeteiből. A Csirkefej idején együtt öltöztünk, a tükör két oldalán ültünk. Láttam egyszer, hogy csendben piszmog. Ráncokat húzogatott az arcára. Öregre festette magát. Hatvanhét éves volt. Mondom, azonnal töröld le, amúgy is tiszta ránc az arcod. Megszállottja volt a maszkolásnak. A másik, ami érdekes volt benne: ki nem állhatta a tehetségtelen embereket. Ki is mutatta. Nem hátulról, pacekban! Azonnal kiszúrta, s ott már nem volt irgalom. Ha ilyen valakivel került össze a színpadon, egyszerűen észre sem vette, hogy ott áll mellette.

Bodnár Erika / Fotó: Zih Zsolt, MTVA

Bodnár Erika / Fotó: Zih Zsolt, MTVA

Katona: Belőlem a Katonában lett színésznő. Várkonyitól megtanultam az őszinteséget, és azt, hogy ízlés nélkül színészként sem lehet létezni. Mikor Székellyel dolgoztam, még szinte semmit nem tudtam a szakmáról, a szárnyaimat próbálgattam, fogalmam sem volt, mit miért teszek vagy mondok, ösztönösen rátapintottam valamire, aztán csodálkozva olvastam az elismerő kritikákat. Zsámbékitól és Aschertől tanultam meg, hogyan kell próbálni, színpadon gondolkodni, napról napra céltudatosan haladni, szerepet építeni, rendezői instrukciót átültetni. Hogy ne csak tehetségesen kóvályogjak a színpadon, hanem tudjam is, mit csinálok. Hogy ne billegjek, ne lebegjek, ne tévedjek. Nagyon nehéz. Ma is előfordul, hogy egy rendezői instrukciótól teljesen eltévedek. De ez akkor is egy szakma, amit tudni kell, nem elég tehetségesnek lenni, ráérezni valamire. És mennél többet tud az ember, annál ijesztőbb figyelni magát.

Próba: Borzasztó bátortalanul és rosszul próbálok. Minden esetben az olvasópróbán olvasom először a darabot. Nem veszem elő otthon, abszolút a rendezőre hagyatkozom és a mindenkori partnereimre. Egyedül úgysem tudnék mit kitalálni. A szöveget sem merem korán megtanulni, nehogy egy hangsúly helytelenül rögződjön. Aztán a rendező mond egy-két dolgot, hirtelen nagyon jó leszek, érzi mindenki, hogy elkaptam, majd két héttel a premier előtt összeomlok. Mindent rosszul csinálok – ugyanazt mint addig, csak hamisan, hiteltelenül. Ilyenkor halálra rémülök, a frászt hozom a rendezőre is, majd az utolsó utáni pillanatban minden összeáll. Fogalmam sincs, miért történik mindig ugyanez.

Távozás: Soha, egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy el kellene menni. Sőt, mindig nagy csalódást éreztem, amikor valaki elment. Rosszul esett, nekem, személy szerint. Hiszen itt lett az, aki. Lehet azzal vádolni, hogy konformista vagyok, de most is azt gondolom, vannak kollégák, akiknek nem kellett volna elmenni, mert azóta nem olyan jók.

Respekt: Utálnám is, ha „csókolom a kezét művésznő”-vel köszönnének nekem a gyerekek, ha nem mernének megszólítani a büfében, mert ez lehetetlenné teszi a közös munkát. Az viszont nagyon hiányzik, ahogy anno a világ, a színházak, vagy a kultúra kezelte ezeket a művészeket. Akkor komoly dolog volt jó színésznek lenni, őrületes respektjük volt. Irigylem természetesen a szerepeket is, melyeket eljátszhattak, és azt, hogy szerepeket kerestek, írattak rájuk. Tudták, hogy a közönség a „százéves” Sulyok Máriát is meg akarja nézni. Nem mondom, hogy visszasírom a múltat, de azért hatvanhárom éves koromra igazán ismerhetnének kicsit többen, hogy ne a múltamból kelljen élni, és arra hivatkozni, hogy valamikor színésznő voltam. Jól esne, ha néha azt hallanám, művésznő, láttam ebben vagy abban…

Forrás: Színház.org, Criticai Lapok