“Mindig a mögöttes emberi tartalmak érdekeltek” – Hirtling Istvánt köszöntjük

2018 március 20. kedd, 8:00

A Jászai Mari- és Ivánka Csaba-díjas színész, Érdemes művész, a Székesfehérvári Vörösmarty Színház tagja március 20-án ünnepli hatvanadik születésnapját.

Hirtling István

Hirtling István

Hirtling István pályájáról néhány szóban:

Hirtling István színészi tanulmányait 1976-ban a Budapesti Gyermekszínház színészképző stúdiójában kezdte. Tanára Nyilassy Judit, a színház igazgató-főrendezője volt. 1979-ben felvételt nyert a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahol 1984-ben szerezte meg diplomáját Kerényi Imre, Huszti Péter, Versényi Ida osztályában. Már főiskolásként játszott több budapesti színházban, így a Játékszínben, a Radnóti Színházban, a Vidám Színpadon, az Arizona Színházban, a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, a Merlin Színházban és a Pince Színházban.

1982-től a Nemzeti Színházban kezdett el játszani, amelynek 1990-ig tagja volt. 1990-től egy évig a Madách Színház tagja volt, majd szabadúszóként továbbra is ott játszott. 1992-től a Művész Színház és az abból alakult Thália Társaság tagja, majd alapítója a Kelemen László Színkörnek. Tagja a szolnoki Szigligeti Színháznak, játszott a Dunaújvárosi Bartók Színházban, a Játékszínben, és a Veszprémi Petőfi Színházban. A budapesti Új Színház tagja volt 1998-2012-ig. A 2012-13-as évadtól a székesfehérvári Vörösmarty Színház tagja. (Forrás: Hirtling.hu)

Hirtling Istvánról saját szavaival:

Gyerekkor: (…) Apám az első biciklimet darabonként rakta össze. Igen tisztességes és méltóságteljes szegénységben éltünk, és szerencsések voltunk, mert a szüleinknek volt munkájuk. (…) Szegények voltunk, de mi ezt nem éreztük, csak azt, hogy nem vagyunk gazdagok. A szomszédainknál itt-ott már volt televízió, autó, nekünk se ez, se az. De annyira nem voltunk soha szegények, hogy anyám ne tudott volna segíteni bárkin a családban, a rokonságban. Anyánk volt a családösszetartó energiaközpont. Mesélek mindenről a gyerekeknek, hogy milyen nagy dolog volt a hatvanas években az összkomfortos lakás, a hideg-meleg víz, és hogy Csepelen, a két szobában heten bizony szűken voltunk. Anyám és apám közt én, a legkisebb aludtam, a dupla ágy végében álló sezlonon a bátyám, a másik szobában pedig a három nővérem, de azt soha nem mondom a gyerekeimnek: bezzeg az én időmben… Inkább annyit: irigyellek benneteket. És ez egy boldog irigység.

Színész: Sokáig semmilyen késztetést nem éreztem arra, hogy színész legyek. Szerettem jó társaságban eltölteni az időt, ahol bizonyára megmutatkozott a bennem lévő szereplési vágy, mert néhányan megveregették a vállam, és biztattak, hogy menjek színésznek. Egyszer csak észrevettem egy kis újsághirdetést, amiben felvételt hirdettek a Budapesti Gyermekszínház színészképző stúdiójába. Jelentkeztem, és legnagyobb meglepetésemre felvettek.

Fösvény – Vörösmarty Színház

Főiskola: Azt már komolyabban vettem, de ugyanúgy meglepődtem, amikor felvettek. A körülöttem lévő aspiránsokat figyelve úgy éreztem, hogy ők sokkal komolyabbak nálam, nagyobb elszánás van bennük, mint bennem. Nagyon sokáig kerestem a helyem. Az első két évben attól féltem, hogy kirúgnak, mert nem voltam ügyes, nem voltam flott. Néha talán vicces lehettem… (…) Talán sosem fogom megtudni, mit gondoltak rólam a tanáraim, s azok, akik korábban vagy azóta döntöttek a sorsomról.

Nemzeti Színház: Együtt játszhattunk Kállai Ferenccel, Gábor Miklóssal, Vass Évával, Agárdy Gáborral, Bessenyei Ferenccel, Sinkovits Imrével, Őze Lajossal, Kohut Magdával, Váradi Hédivel, Fülöp Zsigmonddal és a többiekkel, ami csodálatos élmény volt. Az a két év, amit ott gyakorlaton eltöltöttünk, meggyőzhette Vámost, aki nagyon szeretett bennünket, hogy helyünk van ebben az erős csapatban.

Madách Színház: Talán a Nemzetiben eltöltött időszak is kiváltotta belőlem, hogy szerettem volna kiszabadulni a „próbatábla szorításából”. Egy évad után megkértem Kerényit, engedjen el szabadúszónak. Ő ezt megértően fogadta, de természetesen az ottani szerepeimet tovább játszottam, és újakat is kaptam.

Szentivánéji álom – Új Színház

Radnóti Színház: Bálint András két alkalommal is szerződést ajánlott. Először akkor, amikor az Anna Kareninát és a Miss Daisy sofőrjét játszottuk, de nem akartam még feladni a szabadúszó életformát. Legutóbb pedig utolsó igazgatói évadában esett szó szerződésről, miután bemutattuk a Hedda Gablert. Leültünk, ezúttal is hosszan beszélgettünk, majd megkérdezte: „Ugye nem mondasz megint nemet?” Mire így válaszoltam: „Andris, nem nemet mondok, csak nem mondok igent. És ez nagy különbség.” Akkor már a Vörösmarty Színházban játszottam, és nem voltam elégedett a puszta ténnyel, hogy ismét fővárosi színész lehetek, tudni akartam, mi lesz a dolgom pontosan, de ő ezt nem részletezte, amit én tiszteletben tartottam és Fehérvár mellett döntöttem. Elmondhatom azonban, hogy huszonöt éven át vendégként voltam tagja a Radnóti Színháznak az ő igazgatása alatt.

Művész Színház: Ez olyan tragikus pillanata szakmai életemnek, amiről nem is lehet őszintén beszélni. Mert ha elmondanám, valójában mit gondolok a Művész Színház zátonyra futtatásáról, akkor néhányan becsületsértési perrel fenyegetnének engem. Pedig ők is tudják, mi az igazság. Legyen elég annyi, hogy nem szolgálta a színházigazgatók érdekeit még egy művész színház Budapesten.

Új Színház: Amikor beléptem az épületbe, mondtam a kollégáknak, hogy körbeértem, hiszen ezeken a deszkákon kezdtem a pályámat a Budapesti Gyermekszínházban, s most visszatértem. (…) Külső szemlélőnek úgy tűnhetett, minden rendben van. Pedig nem volt rendben, de a szerepeim és a személyes kapcsolataim mégis ott tartottak engem. A legtöbben láttuk, hogy megérett a változásra a színház, és nem lehetett volna úgy folytatni, ahogy addig. Márta István azonban elhitette mindenkivel, hogy továbbra is igazgató lesz, ezért mások nem mertek pályázni, így viszont Dörner György lett a befutó. Nem akarok erről beszélni, mert ez is minden ízében csúfondáros történet, beleértve a hisztériakeltést, az utcai demonstrációkat. Szomorú tanulságai vannak annak az igazgatóváltásnak is, arra sem lehet büszke a magyar kulturális közélet.

Hedda Gabler – Radnóti Színház : Fotó – Dömölky Dániel

Döntések: Egyik döntésemet sem bántam meg. Inkább azt gondolom, sokan vannak, akiknek megbánást kellene tanúsítaniuk, mert lehetetlen helyzeteket teremtettek különböző színházakban. (…) Ha valaki politikai szempontból megfelel, még nem biztos, hogy szakmailag alkalmas a színházvezetésre. Sok példát látunk mostanában is erre. Viszont azoknak, akik döntenek a kinevezésekről, nem múlik rajta az életük, s az sem számít, hogy néhányan belepusztulnak.

Első: Minden, ami fontos lehet velem kapcsolatban, megtörténik a színpadon, ami pedig azon kívül zajlik, nem tartozik a nagyközönségre. (…) A népszerűség nem érdekel. A döntéseimben első helyen a családom van. Minden vállalás és elutasítás magában hordozza, hogy mit mondok majd az adott dologról a gyerekeimnek.

Hitelesség: Sosem tartoztam azok közé, akik utcára szaladnak, különböző színű szalagok kíséretében vonulnak, feltűnnek a szónoki emelvények mögött akár az egyik, akár a másik oldalon. Szerintem a művésznek más a feladata. Az aktuálpolitizálás közben elvész a hitelesség, s ezt szeretném elkerülni.

Alkat: Én nagyon izgő-mozgó alkat vagyok, vibratív.

Jean Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása – Új Színház

Rend: Szakmunkásképző iskolát végeztem, a Wesselényi utcába jártam három évig. Egyik tanárunk, aki szakismeretet oktatott, mondta mindig, hogy a jó munka végzéséhez jól kiválasztott és megfelelően karbantartott szerszámok szükségesek. Ez ugyanúgy érvényes a mi szakmánkra is. Én a mai napig ceruzával és radírral megyek a rendelkező próbára, nem tollal, a mobiltelefonomat mindig az öltözőben hagyom, és nem birizgálom, amíg a kollégák próbálnak. Ezek látszólag apróságok, de számomra mégis fontosak. Ma már egyre kevésbé van jelen a színházakban a rend és a fegyelem, de kénytelen vagyok tudomásul venni, hogy más a közeg, mások az élet- és munkakörülmények.

Szerepek: Egy szerep esetében, ha teljesen idegen, ismeretlen közegbe kerül az ember, két választása van a színésznek: vagy beleköltözik az adott figurába és teljesen a magáévá teszi – ebben az esetben természetes érzés, hogy a szerep nem lehet a másé –, vagy elvérzik, mert valamiért nem tudja magát feladni a szerepért.

Palást és öltöny: Akadtak pálya- és életszakaszaim, amikor hol a királyi palást, hol pedig az öltöny, nyakkendő, szmoking és a hozzá tartozó úriemberes karakterek határozták meg a szerepeim.

Királyok: Engem mindig a nagy ikonok mögött rejlő emberi tartalmak érdekeltek, szeretek a személyességen keresztül közelíteni a figurákhoz.

Bizánc

Kihívások: A Találka Párizs mellett  c. tévéjátékban (rendező: Iglódi István, a szerk.), később pedig Valló Péter rendezéséiben is pont mindennek az ellenpólusai távolítottak el a skatulyáktól. Számomra kihívás, ha az emberi lélek kettősségét, ellenpontjait, kifordíthatóságát élhetem meg a színpadon. Salierinek, Harpagonnak A fösvényből, a Veszprémben játszott Koldusopera Bicska Maxijának vagy a Radnóti Színházban játszott, Hedda Gabler című darab Brack bírójának a gonoszságai mögött ott rejlenek az emberi gyengeségek, hátborzongató személyiségjegyek, amelyek ellentmondásossá tudják tenni az ő figurájukat és igazságaikat. Számomra a színészetben ez tartogat igazi kihívásokat. Szerencsére mindig életre kelthetek árnyalt és bonyolult figurákat a színpadon. Hiszen az életünk, a lelkünk is ilyen bonyolult és sokszínű, gyakran ellentmondásos.

Sokféleség: A mulattató komédiától az olyan pszichologizáló drámáig, mint a Play Strindberg, rendkívül széles palettán kapok játéklehetőséget. Szerintem ilyen egy boldog színész, aki sokfélét és sokféleképpen valósíthat meg a színpadon. Ha csak egyfélét játszhatnék, mindent a ma divatosnak kikiáltott, áthallásos, politizáló színházi attitűdből kellene megfogalmaznom, egy perc alatt megbolondulnék. Nem tudom elképzelni, hogy ne lehessek önfeledt, szarkasztikus az egyik pillanatban, míg a másikban gyilkos és megveszekedett a drámai igazságot képviselve.

My fair lady

Kíváncsiság: Kellő kíváncsiság nélkül nem lehet előbbre jutni. Azok a kollégáim, akik nem hajlandók kilépni az előző munkából, és képtelenek megnyitni önmagukat új impulzusok és rendezői elképzelések felé, egy idő után saját maguk karikatúrájává válnak. Persze lehet, hogy mások szemében én is önmagam karikatúrája vagyok ezzel a sokszínűséggel, de ebben érzem jól magam.

Életrevalók: Ha a nézők jót nevetnek és amikor kimennek az utcára, meglátnak egy fehér bottal közlekedő vagy egy tolószékes embert, és kicsit máshogy néznek rá – empátiával, több nyitottsággal –, már elértük a célunkat. Amíg képesek vagyunk a megértés szándékával felemelni tekintetünket egymásra, és megfogni egymás kezét, addig nagy baj nem lehet. Nincs olyan élethelyzet, amiben ne lenne egy kis reménysugár a javulásra.

Vadász Gábor, Hirtling István és Zsurzs Kati / Életrevalók / Játékszín

Székesfehérvár: Az utóbbi öt évben a fehérvári színházban egymás után, több évadon át valóban olyan szerepeket játszhattam el sorozatban, amelyek korábban hiányoztak a színészi palettámról. Újdonság volt számomra a majdnem 30 éves budapesti pályámhoz képest, hogy itt minden évben új premiereket készítünk. Akadt, amikor négy produkcióban is részt vettem. A darabok kevés kivételtől eltekintve nem élnek meg hosszú, akár több esztendeig tartó sorozatokat vidéken. A mennyiségi kihívásokat enyhítette azonban a feladatok minősége, a szerepek sokszínű- sége és azoknak a kollégáknak és rendezőknek a személye, akikkel együtt hordozva a terheket izgalmas, emlékezetes munkákban vehettem részt.

Postára menet: Korán értem a szinkronhoz, és mint rendes férj, elsétáltam a közeli postára a sárga csekkekkel. Ballagok a zuglói utcán, és jön szembe egy fiatal apa a gyerekével. Jó reggelt kívánok! – köszönt rám, én zavarba jöttem, ismerni kellene valahonnan, gondoltam, de nem ugrik be. Visszaköszöntem, és azt kérdeztem: bocsánat, ismerjük egymást? Mire a harmincas férfi nevetve azt válaszolta: na, ne vicceljen! Magát mindenki ismeri. Bevallom, jólesett… Ő már egy másik korosztály, és én nem vagyok celeb, nem árusítom ki a magánéletemet, nem láthat naponta a bulvárlapokban.

Play Strindberg – Vörösmarty Színház

Színház: A színház a közösségi élmény megélése miatt soha nem fogja elveszíteni a vonzerejét, jelentőségét. Hasonlóan izgalmas drukkélményt képes nyújtani, mint egy tömegeket megmozgató sportesemény.

Várakozás: A néző rendszerint úgy ül be egy előadásra, hogy már tudja, miről szól az adott történet, mégis kíváncsi arra, hogy a szereplők hogyan jutnak el a megoldáshoz, milyen kanyargós út vezet a drámai végkifejletig. Ez a várakozás teszi lehetővé a színház számára, hogy időről időre megújuljon, s hogy a nézőket szembesítse a múltbéli eseményekkel. Ez utóbbi különösen fontos, ugyanis sajnos az emberiségnek van egy rossz tulajdonsága: nem tanul a hibáiból, s nem veszi észre, hogy kizárólag akkor járhat jól egy ország, egy társadalom és az egyén, ha kellő figyelemmel és óvatossággal szemléli a múltját annak érdekében, hogy létezni tudjon a jelenben, s lehessen jövőképe is.

Forrás: Színház.org, Criticai Lapok, Pesti Műsor, Veol.hu, Játékszín, Vörösmarty Színház

 

 

 
 

Kapcsolódó anyagok