“A színház élő organizmus” – Andai Katit köszöntjük

2018 május 01. kedd, 15:56

Ma ünnepli 70. születésnapját Andai Kati. Múltidőző összeállítással köszöntjük a színésznőt.

 

Andai Kati pályájáról röviden:

1948. május 1-jén született Budapesten. Főiskolai tanulmányait a Színház- és Filmművészeti Főiskolán végezte 1967–1971 között Ádám Ottó osztályában. 1971–1975 között a kaposvári Csiky Gergely Színház színésze volt. 1975–1980 között a szolnoki Szigligeti Színházban dolgozott. 1980–1994 között az Arany János Színháznál volt. 1994–ben a Tivoli Színház tagja volt. 2002–2003 között a Soproni Petőfi Színház tagja, 2004–2008 között a Nemzeti Színház színésznője volt. 2010–2017 között a Fészek Színházban játszott.

Andai Kati, Molnár Piroska, Kiss István / Moliére: Tartuffe / Csiky Gergely Színház, 1973

Andai Kati, Molnár Piroska, Kiss István / Moliére: Tartuffe / Csiky Gergely Színház, 1973

A művésznőről saját szavaival:

Copf: Hatéves voltam, amikor ismeretlen felnőttek jelentek meg az iskolában, bejöttek az osztályterembe, és azt mondták, hogy “álljanak fel a copfosok”. Kicsike, vékony hajam volt – de az copfba fonva, hatalmas masnival. Hát ha azt mondták, hogy álljanak fel a copfosok, akkor fel kell állni. Kiválasztottak a Budapesti tavasz című film egy kis szerepére: Gordon Zsuzsának voltam a húga. Két kis jelenetben szerepeltem: az egyikben Gábor Miklós kimenekít a csillagos házból; a másikban pedig én is átmegyek azon a nyüzsgő téren a felszabadult Budapesten – miközben Ruttkai Éva a friss újságot kínálja. Attól kezdve tudtam, hogy csak színész lehetek – így is készültem. Ha azt mondták a felnőttek, hogy ahhoz jó tanulónak kell lenni – akkor én kitűnő tanuló lettem. Aztán jelentkeztem az Egyetemi Színpadra – de akkor még nagyon kicsi és pösze voltam. Mezei Évánál felvételiztem, aki rögtön elküldött Keleti Istvánhoz – hogy ő majd megtanít engem beszélni. Körülbelül két hónap alatt meg is tanított. Azóta se vagyok pösze – előtte is csak az volt a baj, hogy rosszul képeztem a “sz”-et. Apukám nagyon pösze volt – én meg azt gondoltam, úgy kell beszélni, ahogy ő. Senki se szólt rám.

Szkéné: Máig baráti – sőt, szinte testvéri – kapcsolatban vagyok azokkal, akiket ott ismertem meg. Évente egyszer mindenképpen összejövünk. Az egyik fiú ma Ausztráliában él – hídépítő mérnök, de színésznek is tehetséges lett volna -, aki rendszeresen hazalátogat, és akkor mindig összejön a régi társaság is. Olyankor úgy vagyunk együtt, mintha nem telt volna el közben harminc-negyven év.

Bátorítás: Nagy szerencse, hogy a főiskolán Ádám Ottó volt az osztályfőnököm. Elmesélek egy – vagy inkább kettő – apró, de jellemző történetet azokból az időkből. Talán a neveltetésem az oka, hogy alapvetően visszahúzódó vagyok – sosem igyekszem a társaság középpontjába kerülni. Amikor először beléptem a műszaki egyetem színjátszói közé, egy nagy asztal körül ültek a gyerekek – az asztalfőn Keleti István foglalt helyet. Én meg leültem a legvégére az asztalnak. Keleti azonnal azzal szólított meg, hogy miért ülök a végére – üljek közelebb. Aztán – már főiskolásként – gyakorlatra mentem a Madách Színházba: a Hermelinben kaptam egy kis szerepet, én játszottam a virágáruslányt. Az olvasópróbán leültek a színészek a nagy asztalhoz, a fő helyen ült Ádám Ottó – én pedig az asztal végén kerestem helyet. Mire Ádám Ottó azonnal azzal fordult hozzám, hogy miért ülök olyan messze – üljek közelebb. Hát így bántak ők azzal, aki még kicsi, aki kezdő – akinek szüksége van a bátorításra. Általuk tanultam meg, hogy a munkában mindenki egyenrangú. Ebből a szempontból a színházban nincs hierarchia: aki kis szerepet játszik, az is számít. A legfontosabb az összjáték: hogy mindenki a helyén legyen, mindenki a legtöbbet nyújtsa – és senki ne lógjon, ne is csillogjon ki a karból.

Harmónia: Kaposváron kezdtem a pályát, a főiskola után kerültem oda, 1971-ben: elsőként Weöres Sándor Szent György és a sárkány című darabjában kaptam szerepet Zsámbéki Gábortól – én játszottam Isabelt. Négy évet töltöttem Kaposváron, aztán átmentem Székely Gáborhoz Szolnokra. Közben magánéleti okokból mindenképpen szerettem volna visszakerülni Pestre. Sikerült: a Budapesti Gyermekszínházhoz – a későbbi Arany János Színházhoz – szerződtem, és ott voltam több mint tíz évig – amíg meg nem szűnt, és nem lett belőle Új Színház. A magánéleti ok egyszerű: megszületett a fiam. Mindig is törekedtem arra, hogy a szakmai életem ne kerekedjen a családi életem fölé – igyekeztem a kettőt egyensúlyban, harmóniában tartani.

Andai Kati / Weöres Sándor Színház: Pygmalion / Fotó: Mészáros Zsolt

Andai Kati / Weöres Sándor Színház: Pygmalion / Fotó: Mészáros Zsolt

Keleti István: Tényleg fantasztikus ember volt – …én pedig szinte azonnal belészerettem. Ő lett aztán a férjem. Hogy színészként milyenné váltam, azt is neki köszönhetem – de elsősorban nem színészeket nevelt: az életre nevelt minket. Helytállásra, egymásra figyelésre, igényességre. Közben persze csodálatos előadások születtek – nemcsak verses összeállítások, hanem színdarabok is. De a színház tényleg csak ürügy volt a számára, ahogyan az emlékére összeállított kötet címe is mondja. Természetesen büszke volt, ha egyik-másik tanítványa színészként, rendezőként teljesedett ki; de nem véletlen, hogy arányaiban mégis sokkal többen vannak azok, akik végül civil hivatást választottak. Az egyik kedves tanítványa például ma Klagenfurtban informatika professzor, a másik pszichológus, a harmadik újságíró, a negyedik docens a műszaki egyetemen – és persze vannak kiváló színészek, rendezők is.

Jelen: A színház a pillanat művészete – élő organizmus, mint maga az élet. Fontos, hogy megtanuljuk megélni, mélyen átélni a pillanatot. Többnyire úgyis a múltban – és a jövőben élünk: visszagondolunk arra, ami elmúlt – közben már tervezzük az újat. És közben nem vesszük észre azt a vékony mezsgyét, ami a jelen – pedig éppen azt volna fontos megragadni. Mindehhez a színésznek óriási lehetőség, hogy az élet kockázata nélkül – és persze a színház, a siker vagy a sikertelenség kockázatával – belebújhat mások életébe. Ezért szeretek szinkronizálni is. De nem szinkronizálok annyit, amennyit szeretnék: azt mondják, hogy túl jellegzetes a hangom, kevés figurához illik.

Szerepálmok: Szerepálmaim sose voltak, de kedvenc szerepeim, persze, voltak. Nagyon szerettem például Irinát a Három nővérből, Isabelt a Szent György és a Sárkány című darabból, az anyát az Emil és a detektívekben. Viszont ha kisebb szerepeim voltak, azokat is nagyon szerettem. Úgy gondolom, hogy azokhoz is nagy koncentráció szükséges, hiszen ha valamit elrontasz, nincs időd kijavítani.

Forrás: wssz.hu, feszekszinhaz.blog.hu