“Az a kérdés, hogy mihez képest nevetünk” – Gálvölgyi Jánost köszöntjük

2018 május 26. szombat, 7:33

70 éve, 1948. május 26-án született Gálvölgyi János Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész. Összeállításunkkal köszöntjük a művészt.

Gálvölgyi János / Fotó: MTI

Gálvölgyi János / Fotó: MTI

Gálvölgyi János pályájáról röviden:

Miután elvégezte az általános iskolát, a Madách Gimnáziumban folytatta tanulmányait. Kitanulta a fényképész szakmát, majd 1967-68-ban a Révai Nyomda kemigráfus (klisékészítő) fényképészeként dolgozott. Az 1968-as Ki mit tud? kulturális tehetségkutató műsorban tűnt fel parodistaként. 1973-ban végezte el a Színház- és Filmművészeti Főiskolát, karriere a Thália Színházban indult. 1993-ban átszerződött a Madách Színházba, azóta is a társulat tagja. Elsősorban komikus darabokban játszik. A Rádiókabaré és a Heti Hetes című tévéműsor rendszeres vendége, saját műsora, a Gálvölgyi Show évekig volt az RTL Klubon. Műsorvezető a Klubrádióban. Szinkronszínészként is kedvelt, Benny Hill, illetve Harry Klein (Derrick) állandó magyar hangja volt. Feleségével, Gálvölgyi Judittal 42 éve házasok, két lányuk született: Eszter és Dóra.

Gálvölgyi Jánosról – saját szavaival:

Vágyak: Gyerekkoromban még nem volt tévé, és arról fantáziáltam, hogy ha majd megyek az utcán, az emberek összesúgnak mögöttem: ott megy a Gálvölgyi! Amikor először eljutottam színházba, azt éreztem, hogy nagyon jó lehet ott fönn a színpadon, ahol jókat mondanak, gyönyörű nők vannak, szól a zene, és a közönség tombol. Akkor arra vágytam, hogy egyszer én is ott lehessek a színpadon, és középen állhassak.

Kezdet: 1968, Ki mit tud? Szavalóművészként jelentkeztem, de azt mondták, azokkal Dunát lehet rekeszteni, és kérdezték, nem tudok-e valami mást. És akkor ugyanazt a verset, Arany János A walesi bárdokcímű versét elmondtam különböző színészek hangján – így lettem parodista. Kaptam a Kamara Varietébe egy szerződést, és ott egy magánszámból csináltam vagy ötszáz előadást, mielőtt fölvettek a főiskolára. Harmadszorra amúgy.

 

Utánzás: Gyerekkoromtól tudtam színészeket utánozni, legalább 36-nak a hangját. Kiálltam A walesi bárdok-kal, és különböző színészhangokon elmondtam. A második fordulóban Cyrano orrmonológját adtam elő Rostand drámájából 21 színész hangján, a döntőben pedig Karinthy Frigyes Így írtok ti című művéből mondtam részleteket. A teljesítményemen túl megdicsértek, hogy ragyogó szövegíróim vannak. Hát igen, Arany János, Edmond Rostand és Karinthy Frigyes valóban kiválóak.

Habos torta: Az én pályám, ez az elmúlt 45 év a látszat ellenére nem volt végig habos torta. És reméltem, hogy így a vége felé majd az lesz. (…) Nem erre számítottam, bevallom. Egy időgép röpít vissza a múlt század harmincas éveinek legvégére, egy rettenetes korba – és ez most nem politika, hanem kultúra. Mintha az lenne a cél, hogy az agymosás révén az emberek minél hülyébbek legyenek. Mert annál könnyebb az orruknál fogva vezetni őket. Ezt látom. Ezen a térképen a kultúra tényleg lényegtelen. Nem kell olvasni, mert minek – elég az internet. Ha majd egyszer csak elég lesz húszévenként szavazni, akkor tényleg minek.

Szerepálom: Még a főiskolán lehetett választani Shakespeare-szerepek közül, és én mindenáron Macbeth akartam lenni, mert volt egy könyvem Laurence Olivier-ről, benne egy gyönyörű képpel Olivier Macbeth-alakításáról. Mi is megcsináltuk hasonlóra a maszkot, és én is gyönyörűvé váltam – fiatalabb voltam vagy hétszáz évvel -, de a szerepben bűn rossz voltam. Ezt egy intő jelnek vettem, hogy soha ne akarjak szerepálmot. Ahhoz kell egy rendező is, aki elhiszi rólam, hogy meg tudom csinálni, kellenek hozzá partnerek. Akkor van igazából baj, amikor megkapom azt a szerepet, amelyről álmodtam.

Gálvölgyi János, Nagy Gábor / Thália Színház: A doktor úr / 1988

Gálvölgyi János, Nagy Gábor / Thália Színház: A doktor úr / 1988

 

Hírek: Sokáig azt gondoltam: az újság csak körítés a sportrovathoz. Első önálló estemre készülve, 1989-ben mondta a Mikroszkóp Színpad akkori rendezője, Marton Frigyes: muszáj olvasni a sajtót, figyelni a televízió, rádió hírműsorait. Mert az esti közönség nem lehet felkészültebb nálam. Rákaptam a dologra, és a közéleti információk erős reflexeket váltottak ki bennem.

Szórakoztatás: A színház nem ott válik ketté, hogy valami szórakoztat, valami más meg mélyen elgondolkoztat. Az operetten nem kell sokat töprengeni, csak meg kell adni a módját. Én Rátonyi Róbert mellett öltöztem húsz évig; ő mesélte, hogy arról a bizonyos Csárdáskirálynőről, amelyben Honthy Hanna, Feleki Kamill és ő játszott, azt írta egy kritikus, hogy percek alatt meg fog bukni – aztán nyolcszázszor ment.

Vidám: Azt egész pályám során fájlaltam, hogy a vidám szerepeket valahogy lenézik az emberek, nincs akkora presztízse annak, ha valaki nevettet. A nagy drámaiságot tartják nagy művészetnek, pedig azt hiszem, én sokkal könnyebben meg tudnám magát ríkatni, mint hogy megnevettessem, szóval nem olyan egyértelmű a dolog. Bodrogi Gyula mondta mostanában egy interjúban, hogy teljesen mindegy, mivel, de két órán keresztül el tud szórakoztatni bárkit. A dráma is lehet ugyanis szórakoztató – csak épp van egy ilyen szakmai arisztokratizmus, amely szerint, ha vért izzadnak, az a dráma.

Nézők: A nézők borzasztó furák, mert amíg a színészek több hónapig próbálnak egy darabot, addig ők idejönnek háromnegyed hétre, beteszik a kabátjukat a ruhatárba, beülnek a nézőtérre, és a legtöbb esetben fogalmuk sincs arról, hogy miről szól a darab – aztán mégis elkezdenek ragyogóan reagálni, pontosan ott nevetnek, ott tapsolnak, ott sírnak, ahol kell. Szóval nagyon okosak. Az már más kérdés, hogy kinek mire van igénye: van, aki tényleg azt mondja, hogy a napi munka és gondok után szeretne egy jót nevetni, de olyan is van, akit az szórakoztat, ha elgondolkodhat valamin. Én például imádom Csehovot, és nekem nagy kikapcsolódás őt olvasni – miközben persze nem csapkodom a térdemet a nevetéstől.

Nevetés: Az a kérdés, hogy mihez képest nevetünk. Fura az ember pszichéje, mert a temetéseken is lehet nevetni, ott bujkál az emberben valami. Vígjátékban szerepelni nagyon nehéz, ezt 47 év után már elmondhatom, mert ha ezredmásodpercre nem ott és nem úgy mondja a színész a szövegét akár a 201-ik előadáson, az rögtön érződik a nézők reagálásán.

Sinkovits Imre, Gálvölgyi János / Charley nénje

Sinkovits Imre, Gálvölgyi János / Charley nénje

 

Szinkron: A szinkronban akkor még színészek voltak, olyan nagyságokkal dolgoztam együtt, mint Páger Antal vagy Bulla Elma, és nem gipszjakabok kukorékoltak mellettem eunuch hangon. A szinkronnak akkor rangja volt. Az emberek odafigyeltek a hangokra. Volt egy Strauss család sorozat a tévében, szinkronizáltam benne, és másnap a boltban kaptam banánt, akkor ez még nagy szó volt. Azt mondta az eladó, hogy „művész úr, úgy sajnáltuk, hogy meg tetszett halni.”

Kitüntetés: Néhány, viszonylag sikeres év után vágytam már egy szakmai díjra, és senkinek nem jutott eszébe, hogy adhatnának. Kicsit csalódott voltam, amikor az igazgatóm, Kazimir Károly megkérdezte: Apuskám, tudja, hogy milyen díja volt Kabos Gyulának? Honnan tudnám? De miért volna érdekes? Na, látja! Ő attól még Kabos Gyula. Maga meg legyen a Gálvölgyi! Ez tanulságos volt. Vagy amikor Hofival álltunk drága Márkus Laci temetésén. Vitték a koporsó után akárhány párnán a kitüntetéseit, Géza pedig odadörmögte: nem mindegy, hogy hány párnát, plecsnit visznek majd utánunk? Igaza volt. Ami fontos lenne, hogy még az életben néhányszor simogassák meg a kobakunkat, vagy mondjanak nekünk néhány jó szót… De mindez fabatkát sem ér, ha az előadás után nem zúg a taps.

Notesz: Az ember csak akkor veszi észre, hogy öregszik, amikor szép lassan kihalnak körülötte a barátai, munkatársai. Én régimódi ember vagyok. Annak ellenére, hogy van mobilom, nem használom. Az én életemben meghatározó szerepe van a noteszomnak. Közel tizenöt éve van meg, tele van írva telefonszámokkal, és éppen a napokban jöttem rá, hogy egyre több nevet, számot kellett kihúznom belőle. Az évek múlásával egyre fogynak a nevek a noteszból mindaddig, amíg egyszer a te nevedet nem húzza ki valaki. Most már én is tudom, hogy elérkeztünk oda, amikor már kevesebb van előttem, mint mögöttem.

Gálvölgyi-ing: Szerettem az ingeket meg a nyakkendőket, ehhez példának ott volt az apósom, a világhírű bűvész, Rodolfo, aki mindig nagyon elegáns volt. De már iskoláskoromban, amikor minden gyerek firkált, én ingnyakakat rajzolgattam. Később összejöttem egy úrral, és ebből a találkozóból született a Gálvölgyi-ing. Nagyon élveztem, én választottam ki az anyagot, én mondtam meg, milyen legyen az ingnyak, a mandzsetta. Nagyon jó játék volt!

Műbalhé: Még pályám elején tanított drága apósom, Rodolfo, hogy ahhoz, hogy respektálni kezdjenek, egy jó hangulatú próbán oda kell csapni egy széket, és utána szabadkozni, hogy nem is tudom, mi történhetett velem. Biztos hogy azt gondolják, valami fergeteges tehetség, rá okvetlenül oda kell figyelni. Tetszett az ötlet, de sokáig nem mertem kipróbálni. Én? Ugyan! Hogyan? Aztán jött egy pillanat, amikor már úgy éreztem, a sok öntörvényű zseni között rám sem hederítenek, és csináltam valami műbalhét. Két hétig készültem rá előtte, mert igazán kiborulni csak hideg fejjel lehet, amíg csináltam, azt hittem, hogy elsüllyedek, de bejött, és a következő próbán már én is „művész úr” lettem. Akkoriban ennyi valóban kellett, hogy respektem legyen, azóta azonban szerencsére elboldogulok a pályán enélkül is.

Poén: Én biztosan belehalnék az első olyan esetbe, amikor csak udvarias taps fogad előadás végén. Vagy ha egy poénom nem robbanna. Egy drámai színész áltathatja magát a csendesebb fogadtatás után, hogy annyira meg voltak rendülve az emberek. Komédiánál viszont nincs ez a menedék. Abban nem lehet bízni, hogy majd a villamoson meg lefekvésnél fog rájönni a nevetés. Ha a helyszínen nem csattan a poén, az bukás. Minden este ítélet hirdettetik, és nincs fellebbezés. Ez a lényeg!

 

Púder: Térdfix zokni. A mai napig ezt viselem a színpadon, mert egy férfinak ebben kell lennie: én ezt így tanultam. Lehet, kinevet érte, de itt van ez a kézmosó folyadék is a táskámban. És ki fogom festeni magam a színpadon. Ma már nem mindenki teszi! Tudja, én annak idején azt láttam, hogy a férfiak szépek a színpadon. Mert szép a bőrük. Nem fénylik a reflektortól és nem is izzad. Én le fogom magam alapozni, ma este is. S tudom, a púder és közötte már nem én leszek.

Tükör: A világ felgyorsult, klippesedett. Régen például Kellér Dezső kiállt a színpadra egyedül és húsz percen keresztül mesélt, majd a végén mondott egy poént. Ezt már Hofi a maga módján felgyorsította nagyon. Ma meg olyan pergővé vált minden, hogy az valami csoda. Már nem lehet húsz percen keresztül nem mondani egy poént sem. A csúnya kifejezések is bejöttek a színpadra, de hát ez természetes, hiszen ha az ember kimegy az utcára, ugyanezzel találkozik. A színpad az pedig mindig a hétköznapokat tükrözi.

Morog: Ha sütött a nap, akkor azért morogtam, ha esett az eső, akkor meg azért. Ez megváltozott. Ma már örülök annak, ha süt a nap, és annak is, ha esik a hűsítő eső. Pontosabban fogalmazva: régebben egy ragyogóan kivilágított teremben azt kerestem, hogy hol is van egy kis sötét folt, azóta pedig annak örülök, ha a vakító sötétségben észreveszek egy kis reményt adó világosságot… Igen, valamelyest megváltoztam. Elnézőbb lettem. Megbocsátóbb. Igyekszem a lényeges dolgokra koncentrálni.

Forrás: 168 Óra, Magyar Narancs, Origo, Népszava, Nők Lapja