“A színészi hivatás úgy is működik, mint orvosság” – Blaskó Pétert köszöntjük

2018 június 14. csütörtök, 14:00

Hetven éve, 1948. június 13-án született Blaskó Péter Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész. Múltidéző összeállítással köszöntjük a művészt.

Eperjes Károly, Dömölky János és Blaskó Péter az Optimisták c. film forgatásán 1979-ben / Fotó: Gáti György

Eperjes Károly, Dömölky János és Blaskó Péter az Optimisták c. film forgatásán 1979-ben / Fotó: Gáti György

Blaskó Péter pályájáról:

1948. június 13-án született Budapesten. Művész családból származik: édesapja festőművész volt, bátyja szobrászművész. Édesanyja színésznőnek készült, s bár végül nem lett az, a színház iránti szeretete nagy hatással volt rá.

A Színház- és Filmművészeti Főiskolára rögtön érettségi után felvették, Várkonyi Zoltán és Vámos László osztályába. A főiskola elvégzése után, 1970-ben, a Nemzeti Színházhoz szerződik, de kezdő színészként nem igazán tud érvényesülni a társulatban. 1973-ban a Miskolci Nemzeti Színház vendégjátékra hívja: a színház fennállásának 150. évfordulójára műsorra tűzött Csongor és Tünde címszerepét játszhatja el. Ezt követően Illyés Gyula Testvérek című drámájában kapja meg Dózsa Gergely szerepét, s végül leszerződik a miskolci színházhoz. A vidéki színházban egyre több lehetőséghez jut: ő Victor a Yermában, Ferenc a Haramiákban, sikerrel játssza Menato szerepét a Csapodár madárkában, illetve Alekszejt az Optimista tragédiában.

Törőcsik Mari, Blaskó Péter / Fotó: Puskel Zsolt, port.hu

Törőcsik Mari, Blaskó Péter / Fotó: Puskel Zsolt, port.hu

1978-ban Kecskemétre szerződik, de egy évad után visszatér Miskolcra, ahol ismét nagy szerepek várják. Eljátssza Strindberget a nagy sikerű A tribádok éjszakája magyarországi ősbemutatóján, illetve a Tartuffe, a Peer Gynt és a Galilei élete címszerepeit. 1981-ben Jászai Mari-díjjal ismerik el munkásságát. 1987-ben Budapestre, a Katona József Színházhoz szerződik. A revizor Polgármestereként és a Platonov Vojnyicevjeként, illetve Shakespeare Vízkereszt, vagy amit akartok című művében Malvolioként arat osztatlan sikert.

1994-ben eljön a Katonából és szabadúszó lesz. Fellép a Radnóti Színházban és a Merlin Színházban. Egy évvel később Csiszár Imre invitálására a Thália Színházban kezd játszani. A színház ellehetetlenítése után is kitart a társulat mellett, Thália Társaság néven működnek tovább. Később a veszprémi Petőfi Színházban Kádár János szerepét játssza el a Kegyelem című előadásban, olyan nagy sikerrel, hogy az előadást a Pesti Színházban is bemutatják. 2002-ben a Nemzeti Színház mellett kötelezi el magát, melynek mai napig tagja. Változatos szerepek sorát játszhatja a főváros első számú színházában is: Gomböntő a Peer Gyntben, Petur bán a Bánk bánban, Solmay Ignác a Buborékokban, Woland A Mester és Margaritában. Eljátszhatja a Lear király címszerepét is, az Úr szerepét Az ember tragédiájában, Harpagont A fösvényben és Szent Domonkost a Johanna a máglyán előadásában.

Blaskó Péter a Gyulai Várszínházban (1978)

Blaskó Péter a Gyulai Várszínházban (1978)

A színészről saját szavaival:

Modell: Kisgyerekként bámultam, hogy születik meg a festmény, a műalkotás édesapám keze nyomán. Gyakran ültem neki modellt is. A három fiú közül talán én voltam a legtürelmesebb. Később komoly szakmai beszélgetések helyszíne volt a műterme. A technikai ismeretek mellett édesapánk megmutatta, hogy lehet a lényeget kiemelni, a néző figyelmét irányítani, ő tanított meg engem „látni”. Most is, amikor reggelenként jövök be ide, a Nemzeti Színházba, sokszor rácsodálkozom, milyen szépek a fények a Dunán. Még az is eszembe jut, hogy érdemes lenne megfesteni, de arra már nem érzek késztetést, hogy ecsetet vegyek a kezembe.

Major: A főiskola után a Nemzeti Színházban volt egy számomra emlékezetes konfliktusom Majorral. Egy próba után szóvá tette, hogy nem veszem elég komolyan a szerepem, én pedig nagyon magabiztosan azt feleltem: ez nem is szerep, csak statisztálás. No, meg is kaptam ezért a magamét: különpróbán tanította meg nekem, hogy a legkisebb szerepet is komolyan kell venni. Mindezek után megtiszteltetés volt, hogy vele játszhattam. Aztán megrendezte velem a Tartuffe-öt Miskolcon. Nagyon sokat tanultam tőle.

Blaskó Péter / Fotó: Puskel Zsolt, port.hu

Blaskó Péter / Fotó: Puskel Zsolt, port.hu

Hit: Nyilván az ember azért gyakorolja hittel ezt a hivatást, mert azt gondolja, hogy változtatni tud. Az ember fiatalon, középkorúan és idősen is szeretné megváltani a világot, ami egyre kevésbé sikerül és egyre reálisabban látja, hogy ez lehetetlen. Én abban hiszek, és arra gondolok mindig, amikor egy szerepre készülök, hogy talán a néző, ha megnéz egy jó előadást, amiben részt veszek, akkor másképp áll fel a székből, mint ahogy oda leült. Talán ez lenne a színház hivatása, hogy az embereket elgondolkoztassa, megváltoztassa a szó jó értelmében. Nem kioktatva, hanem lelkileg felrázva, hitet, erőt adva, hogy tovább gondolva az előadás erkölcsi üzenetét, azt a saját maga számára is levonva, egy kicsit megváltozva létezzen tovább a világ.

Thália papjai: A köznyelvben így is hívjuk a színészeket, hogy Thália papjai, a színház pedig Thália temploma. Egyfajta misét celebrálunk, ha ennek a művészeti ágnak a legmagasabb szintjén tudunk megnyilvánulni. Ez egy olyan furcsa területe a művészeti létnek, ami valahogy hit és transzcendens kapcsolatok nélkül szinte létre sem tud jönni. Egy kicsit profánul fogalmazva azt mondanám, hogy a Jóisten hozzásegít bennünket a teremtéshez. Belekontárkodhatunk abba, hogy mit jelent testet öltetni egy képzeletbeli figurával. Azt hogy Lear király, Prospero, vagy Peer Gynt megtestesüljön, a Jóisten nélkül nem tudnám megtenni. Mindig megélem egy szerepre készülve a premierig eljutva, hogy hogyan alakultam úgy át, hogy én magam is vagyok még, de már a szerep is él. A Jóisten adománya, hogy ezt meg tudom tenni, hogy testet, lelket, hangot, könnyeket, indulatokat tudok kölcsönözni egy légnemű figurának, egy fikciónak. Hihetetlen erőket kell az embernek mozgósítani és minden alkalommal fohászokat engedni a Jóisten felé, hogy segítsen ehhez hozzá. Ez gyönyörűséges, a hivatásom legszebb része, amikor Isten segítségét megérzem, hogy már több a dolog, mint amire én magamtól képes lennék.

A tribádok éjszakája / Miskolci Nemzeti Színház

A tribádok éjszakája / Miskolci Nemzeti Színház

Büfészínész: A Nemzetiben olyan színészekkel játszhattam, mint Sinkovits Imre, Kállai Ferenc, Agárdy Gábor, Bessenyei Ferenc, Őze Lajos, vagy Sztankay István. Örültem a felkínált lehetőségnek, eleinte ki is elégítettek a kisebb feladatok, a szemlélődve tanulás. Aztán észrevettem: tüskésedem, kezdek irigykedni, olyan büfészínésszé válni, akinek a kávé mellett mindenről megvan a magasröptű véleménye. Ezt a fickót gyűlöltem magamban. Miközben tudtam: a teátrum „aranycsapata” mellett még hosszú évekig várakozhatok a kispadon. Ekkor történt, hogy Sallós Gábor, a Miskolci Nemzeti Színház igazgatója meghívott vendégnek Csongor szerepére. A sikeres bemutató után elmondta, hogy miként látja a lehetőségeimet a fővárosi színházban. Hozzátette: nála nagy szerepek várnának.

Vígjáték: Kialakult rólam egy kép, hogy én kizárólag fajsúlyos, drámai szerepeket játszom, a vállamon nagy tragédiák súlyát cipelem. De ez nem egészen igaz. Számos vígjátékban játszottam, játszom. A színésznek minden műfajban meg kell állnia a helyét, ebből nyerhet inspirációt, ettől fejlődhet.

Blaskó Péter / Fotó: Puskel Zsolt, port.hu

Blaskó Péter / Fotó: Puskel Zsolt, port.hu

Nemzeti: A Nemzeti Színháznak elitista intézménynek kell lennie, hiszen az ország kiemelt kulturális intézménye. Olyan rangot, minőséget kell képviselnie, amely motiválja a művészeket. Nagy dolog, hogy ismét megadatott nekem, hogy a tagja lehetek.

Szünet: A szünetek, a pálya szélén eltöltött időszakok éppúgy, mint a tündöklések. Ezeket meg kell élni, meg kell szenvedni, és a maga helyén kell kezelni. Volt ebben bizonyos tendencia, de nincs értelme kutatni az okát. Most jól érzem magam, jó helyen vagyok.

Hazafi: Azt sem értem, miért szitokszó, hogy valaki “hazafias színházat” akar a Nemzetiben. Határolódjunk el tán Vörösmartytól? A “Hazádnak rendületlenül / Légy híve, oh magyar” már nem érvényes? “Hazám, hazám, te mindenem, / tudom, hogy életem neked köszönhetem…” Ezt dobjuk ki talán? Latinovits mondta, hogy nem tud addig internacionalista lenni, amíg nem volt jó értelemben nacionalista. Amíg magamat meg nem határozom, meg nem ismerem, amíg magamban képtelen vagyok meglátni és megszeretni a különlegeset, a csak rám jellemzőt, addig másban sem tudom értékelni azt.

Blaskó Péter és Tímár Éva a Miskolci Nemzeti Színházban

Blaskó Péter és Tímár Éva a Miskolci Nemzeti Színházban

Dáridó: A teljesítmény nélküli emberek dáridója zajlik, akik mögött nincs munka, csak arcuk van a televízióban hetente ötször, hatszor. És akkor ők már celebek, sikeremberek, valakik. Pedig ez nagyon messze van a színművészettől, attól a fajta minőségi színjátszástól, emberábrázolástól, amit, a Jóisten adományaként, a belülről jövő tehetséget alapnak tekintve, az ember tanult, művel. Mert az nem úgy van, hogy az utcáról a cúg behúz a színpadra, és akkor én már színész vagyok. És hogy mégis borzasztó sok ilyen van, azt jelzi, hogy a színészet társadalmi elismertsége egyre lejjebb süllyed.

Hivatás: Sokan megkérdezték már tőlem is, hogy én miért nem rendezek, de csak azt tudom mondani: színész vagyok. Se több, se kevesebb. Ez a hivatásom. Erre választott ki a Jóisten. Ehhez van tehetségem. Így alakult a sorsom… Én nem olyan maradandó anyagból dolgozom, mint a bátyám. Az én munkám illékonyabb, az aznap művészete, ami ma érvényes, holnap már nem. De nagyon sok odafigyelés, gondosság, felkészülés szükséges egy-egy szerep felépítéséhez. Mindennap meg kell felelni az ember belső igényének, és még számtalan más körülménynek.

Blaskó Péter / Fotó: Heti Válasz

Blaskó Péter / Fotó: Heti Válasz

Szerep: A színésznek el kell fogadnia a maga szerepét, és most itt a színház belső felépítésére gondolok. Mindenkinek a maga posztján kell helytállnia. Nekem – mint színésznek – el kell fogadnom a rendező utasításait, de ez nem jelenti azt, hogy ő ne hallgatná meg az én véleményemet. Szerintem egy rendezőnek legyen erős elképzelése a színpadra állítandó drámáról, de ugyanakkor legyen megengedő is. Egymást meghallgatva, ötleteinkkel egymást inspirálva kell haladnunk az előadás megszületése felé. Ha egy rendezőnek előre gyártott elképzelései vannak, és abból nem enged, az lebénít mindenkit. Beszűkül a színész fantáziája, leblokkol.

Gyógyszer: A színészi hivatás úgy is működik, mint gyógyszer, orvosság. Nekem mint színésznek az életem során nagyon sok olyan szerep adódott, amelyekben bizonyos érzelmeket, frusztrációkat ki tudtam élni. A színészet lehetőséget ad, hogy a szerepben elrejtőzve ki lehessen adni indulatokat, vágyakat, olyan tulajdonságokat, amelyeket az ember a külvilág előtt eltakar. Ez a mások felé udvarias viselkedés sokszor elszürkíti az embert, és rátapad egyfajta szociális mosoly.

Színvonal: Az a borzasztó, hogy úgy nő fel a fiatalság, hogy nem ismer meg klasszikus magyar drámákat televíziós változatban, vagy színészgenerációkat. Arra hivatkoznak, nincs rá igény, de ez nem egy kultúrpolitikai mondat, ez egy butaság. Ha meg sem kínálom a nézőket azzal, amit jónak gondolok, hogy mondhatom, hogy nincs rá igény? Nem hiszem, hogy ez anyagi kérdés. Nyolcvankétmilliárd forint az MTVA egyévi büdzséje, abba nem férne bele heti egy színházi közvetítés? Felelősöket kellene keresni, a színvonalcsökkenést szóvá kell tenni.

Blaskó Péter és Szerencsi Éva a Pygmalionban / Miskolci Nemzeti Színház

Blaskó Péter és Szerencsi Éva a Pygmalionban / Miskolci Nemzeti Színház

Gesztus: Már a Katonában szerettem volna Székely Gáborral is dolgozni. Az ott töltött hét év alatt azonban kimaradt ez a lehetőség. Meglátva az Új Színház műsortervét, döbbenten tapasztaltam: egyik rendezésében sem vagyok benne. Gábor kért, legyek türelmes. Szerény hangon feleltem: van már mögöttem jó néhány türelmi év. Megértett, nem maradt tüske benne. Szabadúszó éveim alatt egyszer még abba is belement, hogy kérésemre rendbe tegyen egy szerepet, amelyet az adott darab rendezőjének nem igazán sikerült. Ritka nemes gesztus.

Kossuth-díj: Az ember azon túl, hogy egy foglalkozást űz, állampolgár is és kötelessége –hiszen az életéről van szó- elmondani a véleményét, akár politikáról van szó, akár társadalmi kérdésekről. A közélet azt jelenti, hogy mindenkinek köze van hozzá. Így aztán úgy gondoltam, hogy véleményt nyilvánítok, mint állampolgár. (…) Állampolgárként csak úgy nyilváníthatok véleményt, ha fókuszba kerülök. A Kossuth-díj át nem vétele fókuszba állított engem, ennek kapcsán elmondhattam a véleményemet arról, ami ebben az országban folyik. Ennek az országnak, ennek a nemzetnek a lepusztítása annyira szembetűnő, hogy szinte fáj. Úgy gondoltam, áldozatot kell hozni, aminek árán elmondhatom a véleményemet és ez az a történelmi pillanata életemnek, amikor szólhatok, ennek pedig ez az ára, hogy nem vettem át a díjat.  Ezt morális, lelkiismereti kérdésként éltem meg, ezért cselekedtem így. Úgy gondoltam, hogy ez valamiféle példa lehet a többi ember számára, akik talán hozzám hasonló módon gondolkoznak. Nem szabad szó nélkül hagyni azt, amikor az ember szinte már a testében, a bőrén érzi, hogy tönkre van téve, hogy energiáját veszti, hogy depresszióssá válik, hogy az életlehetőségei vannak megnyirbálva az által, hogy egy államvezetés, egy miniszterelnök, aki felelős az ország sorsáért, vállalhatatlan lépéseket tesz, olyanokat, amelyek ellen tiltakozni kell. Ezt a tiltakozást szerettem volna kifejezni a díj visszautasításával és azzal, hogy megtagadom a kézfogást azzal az emberrel, akinek a tevékenységével én nem értek egyet.

Forrás: szeverenyijanos.hu, Magyar Nemzet, Heti Válasz, Demokrata, Nemzeti Magazin, Veszprémi Napló, Origo

 
 

Kapcsolódó anyagok