“Én nem kitaláltam magam, én magamat adom” – Hofi Gézára emlékezünk

2018 július 02. hétfő, 7:00

Nyolcvankét éve, 1936. július 2-án született Hofi Géza Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas humorista, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, a magyar kabaré történetének egyik leghíresebb és legtöbbet emlegetett alakja. Múltidéző összeállítással emlékezünk a mesterre.

Hofi Géza pályájáról:

Hoffmann Gézaként született Budapesten. Érettségi után sikertelenül jelentkezett a színművészeti főiskolára. Később kőbányai porcelángyári munkásként iratkozott be Rózsahegyi Kálmán színiiskolájába, ahol többek között Sas József és Sztankay István voltak a társai. Emellett a kőbányai téglagyár Jászai András vezette színjátszó csoportjában játszott.

Öt évig dolgozott gyári munkásként, míg a tehetségére felfigyelő Szendrő József 1960 szeptemberében a debreceni Csokonai Színházhoz szerződtette. Itt az előadások után a szerepeket barátaival rendszeresen parodizálta, melynek sikerén felbuzdulva 1963-ban visszaköltözött Budapestre, és immár Hofi Gézaként az Országos Rendező Irodától kapott működési engedéllyel fellépéseket vállalt az egész országban.

1968-ban, a Magyar Rádió szilveszteri műsorában elhangzott táncdalfesztivál-paródiájával vált közismertté. 1969-ben a Komlós János által vezetett Mikroszkóp Színpadhoz szerződött, amelynek 1982-ig volt tagja. Estjei hangfelvételen jelentek meg, sokuk aranylemez lett.

1983-ban Ádám Ottó szerződtette a Madách Kamara Színházhoz. A Hofélia c. önálló estjét ötszázszor játszotta sikerrel, az Élelem bére pedig 1500 előadást ért meg. Hofi a rendszerváltás után is sikerrel lépett fel, műsorainak hangvétele, stílusa, egyéni humora alapvetően nem változott. Átesett egy szívinfarktuson (1990), szemműtéten (1995), s csak 2002 februárjában tért vissza a színpadra, ahol még két hónapot játszott haláláig.

A művészről saját szavaival:

Kőbánya: Téglagyárban születtem, a kőbányai téglagyárban dolgoztam. Az volt beírva a munkakönyvembe, hogy végzettsége érettségi, beosztása: kocsitoló a téglagyárban. Hát hova álljak, melyik oldalra? Én nem kitaláltam magam, én magamat adom. Nyilvánvaló, aki a másik világban gróf, meg vitéz, meg lovag, hát annak az a tisztességes hogyha azt a saját magát vállalja. Ő nem vállalhatja ezt, hiszen nem is tudhatja, mi az. Én nem vállalhatom az ő kék vérüket, mert nekem nincs olyan. Mindenki kapaszkodjon a saját gyökereibe. Nekem a gyökerem Kőbánya.

Debrecen: Szendrő Józsi bácsi odajött, és megkérdezte: „Mit csinál ma este, Hofi?” „Semmi különöset – feleltem –, ráérek.” „Mennyire örülök – csapta össze a kezét Józsi bácsi –, akkor maga lesz ma este a francia király a János vitézben…” Tizennégy komoly szerepet kaptam így Debrecenben. De az én igazi főszerepeim premier után jöttek. A színészklubban. Ott én mindenkit „megvertem”. Nekem ott hangosabb sikerem volt, mint bárkinek a színpadon.

Színészet: A színészet egy más világ. Színésznek én vagyok a legrosszabb. Kipróbáltam, kutyaütőt sem érek, ezért abba is hagytam. Nemrégiben felkínáltak egy filmfőszerepet. Nem vállalom el, mert tudom, hogy mire vagyok képes és mit nem tudok. És abból sok van. A Kamara színpada más világ. Itt én vagyok az Én. Hogyan csinálom? Magam sem tudom. Bemegyek a színpadra, boldog vagyok, a közönség is szeret. Ennyi.

Igen, nem: Komlósnak talán megmondták az elvtársak, hogy mit igen, mit nem, de én csak azt tudtam, amit bárki. Hogy például Brezsnyevről nem lehet paródiát csinálni. De azt voltaképpen mindenki tudta, hogy meddig lehet elmenni.

Pitiáner: Voltak próbálkozások, hogy megszégyenítsenek, megalázzanak, de nem adtam fel. Többnyire a pitiáner emberek akartak másokon keresztülgázolva előbbre jutni. Engem most jelentettek fel, ebben a nagy „szabad“ rendszerben.

Szarvasbika: Ritka az az ember, aki szemből támad. A többség szépen kényelmesen, nyáladzva, hátulról. A szarvasbika, az igen, az szemből támad. Ellenfelével egymás mellett kiballagnak a rétre, ott szembefordulnak, s összecsapnak. A kos is ilyen. S ha véletlenül elkerülik az összeütközést, elrobognak egymás mellett, de egyikük sem döf oldalról. Újra szembeállnak, s kezdődik a párharc. Hát igen, az állat már csak ilyen…

Közönség: Engem a rendszerváltozás nem érdekel. Most is ugyanaz a közönség ül a nézőtéren, mint tíz, vagy húsz évvel ezelőtt. Ha bemegyek a színpadra, én nem kérdezem meg, hogy most milyen rendszerből jöttetek? A nézőtér tele van, az emberek ki akarnak kapcsolódni, mosolyogni akarnak, én pedig boldog vagyok, hogy kiszolgálhatom őket. Ilyen egyszerűen működik. Műsoromban is benne van, hogy sok „zseni“ azt hitte, a rendszerváltozástól tehetsége is lesz, pedig az még az édesanyja méhében eldől, s még akkor sem biztos.

Hallottad?: A színész kénytelen ragaszkodni a sokszor százéves, vagy még régebben leírt szöveghez. Nekem könnyebb. Éntőlem a néző azt kapja, amiben egész nap él, ami vele történik. Nekem nem úgy kell feltennem a kérdést, hogy: Azt hallottad? Csak így kérdem: Hallottad? Persze hogy hallotta már, róluk van szó. Abban a pillanatban a néző benne van az előadásban, jelen van a születésnél, vele történik meg. Természetes, hogy a végén azt mondja, hogy ez az, ezt akartam hallani! Színházban más a helyzet. Ott az mondja a néző: azt játszották. Nagy különbség. Itt azt mondják: A Hofi mondta. Ez itt komoly, ez itt éles, amaz színielőadás. Akárhány embert gyilkolnak meg a színpadon, akkor is irodalom, színház. Ez nem, ez az élet.

Főhülyék: A mindenkori főhülyéken mindig muszáj röhögni. Ez nem függ rendszertől vagy politikai hovatartozástól. Nyíregyházán, Békéscsabán, Debrecenben, Szolnokon egész sportcsarnoknyi közönség fetrengett jókedvében az előadásaimon, pedig azt senki nem gondolhatja, hogy ott csak az egyik vagy csak a másik politikai pártból jött volna össze a közönség. Amúgy lehet, hogy a tisztelt publikum politikailag aprítja, sőt gyilkolássza egymást, de engem megnyugtat, hogy valamennyien úgy érezhetik: az ő pártjukon állok. És nem is tévednek.

Beszéd: Az „átkosban“ a tévébemondók, rádióbemondók komoly főiskolai végzettséggel rendelkeztek, s folyamatos továbbképzésen tanulták a hangsúlyozást, a pontos beszédet. Most? Meg kell hallgatni a rádió kereskedelmi csatornáit, a tévéműsorokat, s máris adott az aznapi téma. Soha ennyi dadogást, őőő-zést, makogást, selypítést még nem hallottunk, mint napjainkban.

Tenyér: Minden egyes előadás előtt izzad a tenyerem, nem kapok levegőt, félek, melegem van, felmegy a vérnyomásom, kiszárad a szám. A színpadra oda van készítve két pohár víz. A kezdés pillanatában kell meginnom. Amikor kilépek a színpadra, megszűnik a szorongás, s eggyé válok a nézőkkel.

 

 
 

Kapcsolódó anyagok