“A legjobban a titok érdekel” – 20 éve hunyt el Gábor Miklós

2018 július 02. hétfő, 11:21

Ma húsz éve, 1998. július 2-án hunyt el Gábor Miklós. Összeállításunkkal rá emlékezünk.

Valahol Európában (1947)

Valahol Európában (1947)

Gábor Miklós pályájáról:

Gábor Miklós Zalaegerszegen született, ahol apja mozitulajdonos volt, gyermekkora így a filmek bűvöletében telt. Műveltségét a gazdag családi könyvtár is megalapozta, gimnazista korában már eredetiben olvasott Proustot és Gide-et. Ugyanakkor remekül rajzolt, és már középiskolás korától kezdve naplókban rögzítette érzéseit és gondolatait.

A Színművészeti Akadémia elvégzése után, 1941-ben a Madách Színházhoz szerződött. A II. világháborúban tüzérként szolgált. 1945-től kilenc éven át a Nemzeti Színház tagja volt, majd 1954-ben hosszú időre ismét a Madách Színházhoz kötelezte el magát. Innen 1975-ben, a közönség és a kritikusok meglepetésére a kecskeméti Katona József Színházhoz szerződött, mert úgy gondolta, az ott dolgozó Ruszt József mellett találja meg az ízlésének megfelelő színházat, játékstílust és társulatot.

Gábor Miklós és Ruttkai Éva

Gábor Miklós és Ruttkai Éva

Kecskeméten rendezett is, sokáig emlékezetes maradt Sarkadi Oszlopos Simeon című drámájának színre vitele. 1979-től ismét Pesten játszott, előbb a Népszínházban, majd 1984-től a Nemzetiben. 1991-től ismét Ruszt József mellé, a Független Színházhoz szerződött, 1994-től haláláig a Budapesti Kamaraszínház tagja volt.

A színház számára szenvedélyes és véresen komoly játék, igazi kaland volt, amelynek minden apró mozzanatát utóbb egy boncmester alaposságával elemezte. Egész lényével játszott, nem voltak alkati határai: színpadon és filmben is szellemileg-testileg tökéletesen frissnek látszott. Nem volt kijelölt szerepköre, lehetett hős és intrikus, töprengő, moralizáló, vagy cinikus, kiábrándult figura. Műfaja sem igazán volt, drámában, vígjátékban, filmben, rádiójátékban egyaránt elvarázsolta a közönséget.

Színpadi szerepei közül kiemelkedik a Hamlet – amelyről egy angol kritikus azt írta, hogy Laurence Olivier után az övé a legjobb Európában -, Füst Milán IV. Henrikje, a Koldusopera Bicska Maxija, és George alakítása Albee Nem félünk a farkastól című drámájában.

Major Tamás, Gábor Miklós / Nemzeti Színház: Antonius és Cleopatra (1946)

Major Tamás, Gábor Miklós / Nemzeti Színház: Antonius és Cleopatra – próba (1946)

Filmszínészként is hatalmas népszerűségnek örvendett. Első igazi sikere az 1947-es Valahol Európában egyik főszerepe, a csavargó kamaszok vezére volt, ezt követte – a teljesség igénye nélkül – a Mágnás Miska, a Budapesti tavasz, az Éjfélkor, az Apa, az N. N., a halál angyala, a Sértés, a Circus Maximus.

Kamaszkorától írott naplóiból, jegyzeteiből több kötet is megjelent, írásművészetéért 1997-ben Füst Milán-díjban részesült. Színészi tevékenységét több díjjal jutalmazták: 1953-ban Kossuth-díjat kapott, 1962-ben érdemes, 1967-ben kiváló művész lett, 1995-ben megkapta a Magyar Filmszemle életműdíját, majd 1996-ban a Pro Urbe kitüntetést. 1993-tól tagja volt a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának.

Gábor Miklós 1998. július 2-án hunyt el Budapesten. Emlékére felesége, Vass Éva 2000-ben díjat alapított, amelyet minden évben a legjobb Shakespeare-alakításért ítél oda a szakmai kuratórium.

Gábor Miklósról saját szavaival:

Művészet: Köznapi helyzet és halálugrás: ez a művészet.

Játék: Én nem a testemmel meg a hangommal játszom, hanem a fantáziámmal. Aminek következtében az ember sok mindent meg tud csinálni a színpadon, amit az életben nem, mert az életben nem képzeli el, az életben csinálja. A színpadon elképzeli. Ha el tudom képzelni, hogy akkorát ugrok, akkor akkorát ugrok.

Szerelem: Gyermekkoromban nyolc évig taníttattak zongorázni a szüleimde nem sokra vittem. A skálázás is nehezen ment, a Für Eliset is gond volt lejátszanom. Kétségbeesetten tiltakoztam a gyakorlás, a zongoraórák kényszere ellen. Végül is belátták, hogy reménytelen eset vagyok. A tanár maga is belefáradt a küzdelembe. Óráink javarésze azzal telt el, hogy ő játszott, én meg hallgattam. A zene azóta is életem reménytelen szerelme, épp úgy, mint a matematika.

Ruttkai Éva, Gábor Miklós és lányuk, Gábor Júlia (1959) / Fotó: Tormai Andor, MTI

Ruttkai Éva, Gábor Miklós és lányuk, Gábor Júlia (1959) / Fotó: Tormai Andor, MTI

Zenészek: Színész vagyok, természetes, hogy mindig is őket irigyeltem a legjobban. Azokat a boldogokat, akik énekelni tudnak, akik a kitartott hangok, a szertelen ritmusok, a szinte korlátlan kifejezési lehetőségek birodalmában mozoghatnak, míg nekem a próza, a beszéd, az érthetőség korlátai közt kell ténferegnem. Hogy juthat el egy színész azokig a végső határokig, amelyekig az éneklő ember eljuthat?

Szabadság: Csak akkor hihetjük magunkat jónak egy szerepben, ha megvan bennünk az önmagunkkal való találkozás pihentető, simogató érzése. Az igazi alakítás mindig a szabadság laza érzésével jár.

Túl szép: Nem innen, alulról kell beszélni – mondja É.-, hanem felülről ledöfni a mondatokatm élesen, lefelé szúrva, mint Picasso rajzán a torreádornő a bikafejre. Ó, az a jó mozdulatt! Körülöttem mindenki szereti, de én nem tudom elviselni: a magyar színpadi beszéd “érzéki melegét”. Sehol a világon ennyi mélyen zengő, szép hang és sehol ennyi csúf, koszos beszéd. Egész beszédtanulásom alaptörekvése: megszabadulni agyondicsért, túlságosan szép hangom melegétől, mert elmossa a körvonalakat, és elérni egy világos, csengő pátoszt.

Moliére: Mizantróp című színművének próbáján Domján Edittel (1971) / Film Színház Muzsika 1971. 2. szám

Moliére: Mizantróp című színművének próbáján Domján Edittel (1971) / Film Színház Muzsika 1971. 2. szám

Kritika: Kinek a kritikájában higgyen a színész, akit végeredményben reggeltől estig mindenki kritizál? Végül ösztönös rokonszenvem mondja meg, kire érdemes odafigyelnem. Csak azt tudom használni, ami sose volt idegen nekem, a többi megzavar. De az embernek elég bátornak kell lennie, hogy elvesse ami jól áll neki. Ami “jól áll” – az már halott.”

Hamlet: Nem igaz, hogy a gondolat megöli a drámai feszültséget. Nézzük meg a Hamletet. Csak különbséget kell tenni elméletek tanáros kifejtése és élet-halál kérdésekkel ví vódó, élet és halál tudatában lévő emberek lázas, megfeszí tett gondolkozása között. Nem lehet tudni, Shakespeare szövegeit melyik szárnyuk emeli jobban: indulatuk-e vagy gondolati tartalmuk… hősei “nagy” emberek, de ez a nagyság mintha csak elhatározásuk lenne, céljuk, állandó kétségbeesett viaskodással kell küzdeniük önmaguk labilis, eszelősen kiszámí thatatlan emberi lényével, azzal, hogy olyanok, mint mi, a többiek… kétségbeesett viaskodás, hogy a hős tovább tudja vinni önmagát és helyzetét, kitörjön önmagából és végre teljes tisztaságban tárjon elénk valamit, ami nem látható…

Shakespeare: III. Richárd. Madách Színház, 1969 / A Buckingham herceget alakító Márkus Lászlóval

Shakespeare: III. Richárd. Madách Színház, 1969 / A Buckingham herceget alakító Márkus Lászlóval

Balaton: A Balaton nekem mégiscsak valahogy megszentelt hely. Áhítatom helye is valamiképp. Ha – mert hideg van, mert esik, vagy, mert túl erős a szél – nem megyek le a partjára, hogy igazán ránézzek, már úgy érzem, hogy azt a napot elvesztegettem jóvátehetetlenül, hogy pótolhatatlant mulasztottam. Ha egy képen – Picasso némely tengerparti fürdőzőin – a tenger sematikus ábráját látom – két vízszintes egyenes közt a kék szín síkját – már dobban nagyot a szívem. És mindig ugyanaz: ezt a semmit, meg a nyaralás, a vakáció közérzetét, no meg a kalózos – áhítatos végtelent átélni egyszerre a festői működés örömeivel, a rajzlap és a rajzeszköz találkozásának gyönyöreivel.

Játék: Legfontosabb a képzelgés. Számomra olyan képzelgés az egész színjátszás, mint ahogy a gyerekek szokták elképzelni, hogy ők most mit is csinálnak. Nem is látszik rajtuk, csak úgy ülnek és elképzelik. Na most az a különbség a színész meg e között a gyerek között, aki a babával ott játszik, hogy a színész a testével, a hangjával, meg az egész lényével, ahogy képzeli, már megy is együtt vele. Tehát én nem a testemmel meg a hangommal játszom, hanem a fantáziámmal. Aminek következtében az ember sok mindent meg tud csinálni a színpadon, amit az életben nem, mert az életben nem képzeli el, az életben csinálja. A színpadon elképzeli. Ha el tudom képzelni, hogy akkorát ugrok, akkor akkorát ugrok.

Bukás: Azokban a szerepeimben, amikben megbuktam, vagy amiket nem úgy játszottam, ahogy szerettem volna, tudom, hogy nem csak hogy nem voltam jó, de nem is tudtam olyan lenni, mint amilyennek elképzeltem.

Gábor Miklós és Garas Dezső

Gábor Miklós és Garas Dezső

A színész magánya: Megszűnhetik-e a szorongás? Hiszen amit a színész csinál olyan illanó, megfoghatatlan. Ma sikerült, de mi lesz holnap? Mi lesz a következő felvonásban? Előkészíthetem tudatosan, de a pillanat, a pillanatok sora örökre bizonytalan. Micsoda napok ezek! Először van rajtad kosztüm, fáradt vagy, nem eszel, reggel fél tíztől délután ötig elnyel ez a porszagú, sötét, de fénysugarakkal szabdalt börtön, minduntalan visszaszaladsz öltöződ tükre elé, hogy egy gyors pillantást vess maszkodra, mely titokban elbűvöl, egyik feketét a másik után öntöd védtelen gyomrodba, a lázas feszültség alatt halálos kimerültség tátong, csak nehogy átengedd magad a csábításnak, minden arcon a hatást lesed, minden kimondott szó mögött a talán elhallgatott igazi véleményt kutatod, aki elmegy melletted és nem kap kezed után elragadtatva, az halálosan megsebez, aki nyakadba borul, az hazudik, makacsul védekezel, reggeltől estig, visszavágsz az ellendrukkereknek, de lelked mélyén igazat adsz nekik, társak után kutatsz, mint egy kóbor kutya. Ez a felzaklatott, nyomorult lény aztán önfeledten beleveti magát, már ott ágál, parányian az üres színház hangfaló térségében. Ezt a teret érzi, ott érzi maga körül, önmagát is benne, minden karmozdulata mintha színházfaltól színházfalig nyúlna, legkisebb rezzenése is megérinti a páholyok oszlopos-üreges sorait.

Gábor Miklós / Fotó: Keleti Éva

Gábor Miklós / Fotó: Keleti Éva

Másik: A „másik ember” – feszültséggóc a világban, a szülő, a szerelem, a felelősség, aki nélkül „könnyebb lenne”, de aki nélkül nem élhetnénk, „ha egy kicsit nem annyira…”, „ha kicsit másként” -, a másik ember. Még mindig itt vagyunk. A strandidő még tart, és ez jó, osztályharc ide, osztályharc oda, Mr. Marx.

Megoldás: Az még nem megoldás, ha jól eljátszunk egy szerepet, nem megoldás átélni szépen, igaznak lenni, meg sírni, meg mindent megcsinálni, ami kell. A megoldás, az minden esetben egyetlen, valami csak ott jelenlevőnek telibe találása. […] Nem lehet nyugodni, míg el nem értük a legszélsőbb, a legcsábítóbb pontot, ahol már nem játszunk, csak beismerünk, már nem védelmezünk, csak feláldozunk.

 

 
 

Kapcsolódó anyagok