“Oda kell adni a színésznek a pillanatot” – Verebes Istvánt köszöntjük

2018 július 04. szerda, 13:16

1948. július 4-én született Verebes István Jászai Mari-díjas színész, rendező, dramaturg, író, színházigazgató. Múltidéző összeállítással köszöntjük az alkotót.

Verebes István és Bajor Imre a Rádiókabaré humorfesztiváljának elődöntőjében (1990) / Fotó: Hámor Szabolcs, MTI

Verebes István és Bajor Imre a Rádiókabaré humorfesztiváljának elődöntőjében (1990) / Fotó: Hámor Szabolcs, MTI

Verebes István pályájáról:

1970-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, majd a 25. Színház tagja lett. 1971 és 1975 között a kaposvári Csiky Gergely Színház művésze volt. 1975-től 1978-ig a Miskolci Nemzeti Színházban és a Szegedi Nemzeti Színházban játszott. 1978 és 1980 között a Lapkiadó, majd az Ádám újságírójaként tevékenykedett. 1980 és 1985 között a Mikroszkóp Színpad társulatához tartozott. Eközben 1980-ban kezdett dolgozni a Magyar Rádióban, a Rádiókabaré szerzője, előadója, a 80-as években gyakran konferansziéja is volt. 1985-től a Radnóti Színház rendezője, 1989-től pedig a Hócipő publicistája volt. 1990-től 1993-ig a Komédium Színház, majd 1993-tól 1998-ig a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház igazgatója lett. 2010. február 1-jétől a Mikroszkóp Színpad igazgatója. 2015 óta a Turay Ida Színház egyik rendezője is.

Édesapja Verebes Károly (1920–1987) színművész volt, édesanyja Szántó Klári táncművész. Verebes Istvánnak négy házasságból három gyermeke született: Verebes Zoltán (1978, művészneve: Pater Sparrow) filmrendező, Verebes Linda (1980–) színésznő és Verebes Mihály (1997–). Negyedik házasságában él. Felesége, a nála 18 évvel fiatalabb Fejes Ágnes, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház marketingfőnöke volt, itt ismerkedtek meg. 1996. augusztus 16-án házasodtak össze.

Kitüntetései: Jászai Mari-díj (1983), Karinthy-gyűrű (1985), Veszprémi tv-fesztivál rendezői nagydíja (1985), Móricz-gyűrű (1996), Déri János-díj (2000).

Verebes Istvánról saját szavaival:

Direktor: Színigazgatónak lenni unalmas, primitív foglalkozás. Ha eldöntöd, mit játszol és mikor, ha leszerződtetted a rendezőket és elkészülnek a szereposztások, onnantól a munka érdemi része elvégezve, minden mást elintéznek a munkatársaid, neked már csak simogatni, fegyelmezni, jóváhagyni, nemet mondani, aláírni, megnyugtatni„ ellenőrizni, leveleket olvasni, ajánlkozókkal találkozni, értekezletre járni, újságírókkal beszélgetni, hátat tartani, védekezni, támadni, pereskedni, reprezentálni kell, – booooorzalmas! Aztán hogy kreatív tevékenység volna-e?! Amikorra sikeressé válik valami, addig a beleáldozott idegbaj már tompítja azt az örömöt, ami akkor érné az igazgatót, ha a dicsőség oroszlánrészét nem happolják el az orra elöl mások. Akkor miért ácsingóznak annyian a pozícióért?! Mert “az adott üzem” nyersanyaga nem vas, nem fa, nem fonal, vagy iratpapír, hanem az emberi idegrendszer! Nagyszámú individuum fölött uralkodni morganatikus érzés. Állapotaik, reményeik„ magánéletük, vágyaik és keserűségeik, illúzióik és kínlódásaik fölött “igazgatni” mindezt, maga a mámor. Ez vonzza a sok deklasszálódott színészt, hogy nálánál tehetségesebb pályatársait lebírva, ha akár csak rövid időre is, gyógykezeltessék frusztráltságukat.!

Siker: A siker ma már nem ugyanazt jelenti, mint régen. Amikor milliók nézik a Barátok köztöt vagy a Megasztárt meg a Való Világot, akkor egy egészen másfajta élményinger válik elfogadottá. Amikor a ’80-as években csináltam egy előadást a Játékszínben, amiről jó volt a vélemény, akkor az eseménynek számított. Ma, ha az Ascher Tamás a világ legjobb előadását rendezi a Katonában, vagy Darvas Iván feltámad és eljátssza újra az Egy őrült naplóját, „megy bele a levesbe”, mintha nem is történt volna meg. A remekmű és a lószar között a maga publicitását és a taps mértékét tekintve őrületesen pici a különbség.

Nők: Azt gondolom, hogy a nők sokkal jobban és sokkal odaadóbban dolgoznak. Ez egy női foglalkozás. Tulajdonképpen a férfiak is színésznők a maguk módján. A nőkkel soha semmi baj nincs. Általában a férfiak hisztérikusak, femininek és affektálók.

Budapest: A könyvemben a kisfiamnak írom, hogy két városról fogok neked mesélni. Az egyiket úgy hívják, hogy Budapest, a másikat meg úgy hogy Budapest. Az a régi kopott, szürke város, poros kirakataival a körúton, abban a perspektívátlan szocializmusban tele volt bájos emberekkel. Lehetett beszélgetni, nem kellett irigynek lenni, kapzsinak lenni, mert se meggazdagodni, se lerongyolódni senki sem tudott annyira, és ha egy kicsit szlalomozott, csak odajutott valahova. Ehhez képest a mai Pest csillogó, villogó, triviális, ócska, alávaló, kapzsi, és vérszomjas. Én már el nem tudnám képzelni például, hogy castingra járjak, ha maga Várkonyi Zoltán hívna, akkor sem.

Verebes István / Fotó: Zih Zsolt, MTVA

Verebes István / Fotó: Zih Zsolt, MTVA

Feladat: Az utóbbi időben minden társulatnál kiszúrok magamnak színészeket, akik engem nagyon érdekelnek, furcsa módon az elmúlt 20-25 évben ezek nem az úgynevezett sztárok. Nem tudom, mondjuk Udvaros Dorottyából vagy Kulka Jánosból milyen tartalékot tudok én előhozni, illetve nem tudom bebizonyítani, hogy nálam még jobbak mint a Vallónál vagy az Aschernél. Engem az érdekel, hogy ki tudok-e még kaparni valamit egy színészből, ami addig még nem jött elő, mert ez egy nagyon izgalmas feladat.

Tömeg: Nekem mindig a kis színházak álltak jól. Azt szoktam mondani, hogy amikor a negyedik színész bejön a színpadra, én már szeretnék hazamenni’. Nem szeretem a nagy formátumot, a premier plánt, a kis létszámú darabokat szeretem. Persze rendeztem én is például Cyranót, ahol az első képben bejött a rendelkező próbán hatvan ember és halálfélelmem lett, hogy mit fogok velük kezdeni… És akkor azt mondtam nekik, hogy hölgyeim és uraim, ha önök nem segítenek nekem, akkor itt nem fog történni semmi. Nagyon helyesek voltak, mert mindenki azon dolgozott, hogy az én tehetségtelenségemet valahogy megpróbálja kiküszöbölni, és akkor működött. A Valló, a Szikora, a Csiszár imádja, ha tömegek mozognak a színpadon, a Mohácsi ennek a nagymestere. Én nem kedvelem.

Szűkös: Amikor a két háború közt Újvidéken dolgoztam, ahová Temerinből jártam be kocsival, öltözőben aludtak színészek, és mikor mondtam, menjünk kávéra, akkor kimerevedett a szemük, mert még annyi pénzük sem volt. Fogalmam sincs, hogy miből éltek, de valahogy könnyebben fogadták el ezt a helyzetet, és nem nyomta rá bélyegét a teljes létezésre. Én Budapesten csak megfelelően kereső színészektől hallok állandó panaszokat. A szűkös helyzet nem segíti, de megerősíti a helytállást. Minden kompromisszum legyőzése használ a színháznak.

Pillanat: A nagy öregektől játékosságot tanultam. Most nagy divat nagyon mélynek lenni, pengeéles szájjal sóhajtozni, úgy érni célt a színpadon, hogy szinte belehalunk. És közben semmi nem igaz a dologból, hiszen az illető csak játssza amit mutat, az igazi szenvedéseket elrejtjük. Egyszer, amikor Kálmán Györgyöt rendeztem, mondtam neki, hogy így vagy úgy tartsa a kisujját, és erre ő azt mondta: “jó én tartom, ha te azt mondod, de nem leszek tőle, boldog, és ha én nem leszek boldog, akkor a közönség sem lesz boldog”. Tőle meg lehetett tanulni, hogy a próbán is lehet a színész boldog, hogy a rendező tud olyan lehetőséget teremteni, hogy attól a színészt elégedettség töltse el, még a legkisebb szerepnél is. Fontos tanulság volt, hogy oda kell adni a színésznek a pillanatot, mert számít övé-e a jelenet. Azon is sokszor elgondolkoztam, hogy aki beül a nézőtérre, több ezer forintot fizet azért, hogy jól érezze magát. Én ezért tanítsam őket, mondjam el nekik, hogy milyen szemetek, rohadtak, gyávák, pusztuljanak el, akasszák fel magukat? Nem. Nem erről szól az én színházam.

Társulat: Bárányhimlőt kapok, amikor azt hallom, “mi együtt”, meg “a csapat”, meg “az ügy”. Mert ez egy adott színházi vezetőhöz való lojalitást jelent és arról szól, hogy legyünk csorda. Csapat addig van, amíg az olvasópróba elkezdődik és addig tart, amíg az utolsó előadás lemegy. Kaposváron, amikor kezdő színész voltam, hittünk ezekben a fogalmakban, aztán egyszer csak azt láttam, hogy mindenki a saját érdekét nézi, az számít, ki milyen darabban van benne, ami Budapestre megy, amiben riszálhatja magát. Én játszottam kis szerepet, a másik nagy szerepet, amikor meg neki kellett kis szerepet játszania mellettem, meg volt sértődve, és akkor már nem volt csapat, nem volt ügy. A színháznak és minden művészetnek az alapja a mozgás, a mobilitás, az, hogy tehetségek találják meg és ihlessék meg egymást, hogy felfedezzenek a másikban valami titkot. Fontos, hogy a találkozások revelációval érjenek fel, robbanásszerűek legyenek.

Kern András és Verebes István a 70-es évek elején

Kern András és Verebes István a 70-es évek elején

Díj: Felejtsük el a Jászai-díjamat is. Nem kell nekem díj. Az egy jó pedigré, hogy nincs semmilyen díjam. Azt jelenti, hogy senki szívének nem voltam kedves. Nem is akartam kedves lenni, valakinek a farvizén evezgetni. Nem ezen múlik a megbecsültség. A szakmán belül nagyon sok Kossuth-díjasnak nagyon rossz a reputációja, én meg azt gondolom az enyém annál jobb.

Hatalom: Sokat bántottuk már egymást ebben a szakmában, ettől el kéne tekinteni. Színigazgató koromban a legnagyobb erőfeszítésem az volt, hogy félretegyem, amit az emberekről gondolok, és csak azt nézzem, milyen művész. Jó volna idáig közösen eljutni, de ehhez az is kellene, hogy önvizsgálatot tartsunk. Valamennyien azt mondjuk: ezt elszúrtuk. Hadd mondjam el: amikor a legrangosabb műelemző felháborodottan írja – egyébként igaza van -, hogy minden Vidnyánszky Attila kezében összpontosul, és mindenről ő dönt, akkor azt kell mondanom, hogy ez az ítész ezt nem mondhatja, mert 30 évig meg ő ült ott minden kuratóriumban,ő volt a színházi osztály vezetője a televízióban. Hozzáteszem, nekem károm nem származott ebből, csak hasznom. De nem szép dolog, hogy Vidnyánszkyék a politikához vannak sorolva, miközben a budapesti színigazgatók havonta vacsoráztak Schiffer Jánossal. És ez tudnivaló volt. Nem újkeletű dolog, hogy a politikai farvizein fontoskodunk, függetlenül attól, hogy szeretjük-e egymást vagy sem.

Stílus: Nincsenek önreflexióim a helyzetemet illetően. Annyit jegyeznék meg, hogy nekem nincs stílusom. És nem baj, hogy másnak van, nagyon sok jó rendezőnek van markáns stílusjegye, de én mindig is vigyáztam rá, hogy nekem ne legyen. Azt is fontosnak tartom, hogy a próbák ne legyenek nyögvenyelősek, unalmasak. Nehéz kiszámítani, hogy milyen lesz egy előadás, mert ezeregy dologtól függ. Az viszont fontos, hogy a rendező ne untassa a színészeket: jó, ha a próbák lendületesen, ihletetten, és kitűzött céllal zajlanak, különben bukás lehet belőle. Akkor meghal az előadás.
Ahol ma tartunk, amiről ítéletet hozunk, nem most kezdődött. Akkor kezdődött, amikor a színészek méltóságát elvették, amikor hagytuk, hogy azt csináljanak velünk, amit akarnak, és aztán ebből jogszokás lett.

Buzgárok: Amikor a Művész Színház, ahol az ország jeles színészei voltak, megbukott, mindenki kárörvendően boldog volt. Akkor azt kérdeztem: nem érzitek, hogy ez mekkora tragédia; milyen borzasztó, hogy Törőcsik Marival, Hernádi Judittal, Darvas Ivánnal, Hirtling Istvánnal, Gáspár Sándorral, Eperjes Károllyal, hadd ne soroljam, megbukik egy színház; milyen rettenetes, hogy itt másfajta buzgárok működnek? Azt gondolom, mire ez a szakma összebékül annyira, hogy tudunk örülni egymás eredményeinek, az nagyon sok idő lesz, és nem tudom, minek kellene történnie hozzá.

Eszköz: Ma nincs, aki felépítsen színészi pályákat. A színházban már nem a színész fontos, hanem a rendező, aki saját életművét szeretné megvalósítani. Ebben a színész legfeljebb eszköz. Én ezt rendezői csordaszínháznak hívom. A színésznek az a dolga, hogy mindenben alávesse magát a rendezőnek, ne legyen önállóan gondolkodó személyiség, aki a sorsát irányítja. Esetleg még arról is dönteni akarna, hogy mit játszik el és mit nem. Ez a szemlélet vált trendivé nálunk. Az utóbbi évtizedekben pedig csak fokozódott a színészek kiszolgáltatottsága. A rendszerváltáskor még nyolcszázan voltak a pályán. Most úgy háromezren, miközben sokkal kevesebb a munkalehetőség. Azt éreztetik a társulatok tagjaival: ha ugrálnak, ott van helyettük húsz másik ember. Pedig az igazi színész pótolhatatlan. Szükségük lenne arra, hogy sokfelé kipróbálhassák magukat. De nagyon durva dolognak kell történnie ahhoz, hogy valaki ott merjen hagyni egy színházat. Nemcsak a szakmai, hanem az emberi minőségük is romlik így a színészeknek.

Tisztességesen: A színházigazgatóknak teljhatalmuk van, és ezzel bizony sokan visszaélnek. Mit gondol, az állami, önkormányzati fenntartóknak van bármi fogalmuk arról, mi mennyibe kerül a színházban? Így például ha a kivitelező azt mondja egy díszletre, hogy az 300 ezer forint, az igazgató esetleg felajánlhatja, hogy írjanak egymillióról számlát, a maradékon meg osztoznak. Vagy ha a direktor is fellép a saját színházában, önmagának 80 ezer forintos fellépti díjat számol, a kollégájának meg 15 ezret. Hogy lehetséges, hogy átépítenek egy teátrumot, és a vezetőjének másnap már új Mercedese van? Miután engem ’93-ban kineveztek a nyíregyházi színház élére, pályázaton megnyertünk 1,1 milliárd forintot a teátrum átépítésére. A kivitelező visszajuttatta volna nekem és a helyettesemnek a pénz 10 százalékát, ami 55 millió forintot jelentett fejenként. Persze nem fogadtuk el. Sőt az egyik legális színházi vállalkozásunk sikerdíját, évi hárommillió forintot betettem az intézményünk alapítványába, és ebből fizettünk jutalmat a munkatársainknak. A városban kiutaltak volna nekem egy 160 négyzetméteres lakást örökbe. Nem fogadtam el. A színészházban laktam, de legalább tisztességesen.

Munka: Mindig több lábon álltam. Ha nem volt színházi munkám, konferáltam, rádiókabarét csináltam, írtam, tévéműsort vezettem. Amíg a Heti Hetesben voltam, a jobboldal támadott. A szocialista kormányzás alatt hagytam ott a műsort. Érdekes, de az utóbbi tíz évben csak a jobboldalhoz sorolt igazgatóktól kaptam munkát.

Jó, jobb: Én soha nem jobb akartam lenni, elég volt nekem a jó. Ha én jó voltam, azzal már elégedett voltam, nem akartam jobb színházat csinálni, jobb ember lenni, csupán jónak lenni is igen nagy meló.

Forrás: Színház.org, bumm.sk, terasz.hu, Karinthy90blog.hu, Klubrádió, Librarius, 168 Óra, FüHü.hu

 
 

Kapcsolódó anyagok