“Lengő trapézon is lehet színházat csinálni” – 30 éve hunyt el Gobbi Hilda

2018 július 15. vasárnap, 7:00

A Kossuth-díjas színésznő 1988. július 13-án távozott közülünk. Múltidéző összeállítással emlékezünk a művészre.

„Játszott ezüstös hajú dámákat, penészes szempillájú házsártosokat, loncsos toprongyrémeket, boszorkákat, idős hölgyeket, ütődött vagy ravasz mosónőket, bölcs és jó munkásasszonyokat, lumpensatrafákat, mese-vasorrú bábákat és vérszívó kapitalistánékat; játszott arisztokrata nagymamákat és proletár nagyanyókat, ezüstkanáltolvaj reszketeg szeniliseket és örökfürge agyonnyűhetetleneket, agg delnőket és roskatag töpörödötteket, félelmetes spinéket és nevetséges szipirtyókat, méltóságos rémdémonokat és alkoholtól kiégett csőlakókat. Volt vén és még vénebb…” (Molnár Gál Péter Gobbi Hildáról)

Gobbi Hilda / Fotó: Kotnyek Antal, Fortepan

Gobbi Hilda 1961-ben / Fotó: Kotnyek Antal, Fortepan

Gobbi Hilda pályájáról:

1913-ban született Budapesten. Az apai ágon olasz származású Gobbi Hilda 1935-ben végzett a Színművészeti Akadémián, majd a Nemzeti Színház szerződtette, 1959-től a József Attila, 1971-től ismét a Nemzeti, 1983-tól haláláig pedig a Katona József Színház tagja volt. Azon kevesek közé tartozott, akik a színházon kívül is állandó cselekvési lázban égtek: 1945 előtt részt vett a munkásszínjátszásban, majd az ellenállási mozgalomban. A második világháború után fizikai munkával járult hozzá a Nemzeti Színházújjáépítéséhez, a munkás- és parasztszármazású színinövendékek számára megszervezte a Horváth Árpád Kollégiumot, az idős és magányos színészek számára pedig a Jászai Mari és Ódry Árpád Színészotthont.

A névadó pályatárs egykori villájában ő hozta létre a Bajor Gizi Színészmúzeumot, 1977-ben az ő kezdeményezésére bontakozott ki mozgalom az új Nemzeti Színház felépítésére, 1987-ben pénzgyűjtést indított a cél érdekében. Drámai művekben és vígjátékokban, filmen és színpadon egyaránt számtalan alakot formált meg sikerrel. Színpadi szerepei közül emlékezetes volt Mirígy, a boszorkány a Csongor és Tündében, Gertrud, Dánia királynője a Hamletben és Aase anyó a Peer Gyntben. Önéletrajzi kötete 1982-ben jelent meg Közben… címmel.

A végakarata szerint alapított Aase-díjjal az epizodistákat ismerik el, a színészkamara és a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma pedig 2001-ben közösen alapított Gobbi Hilda-díjat. A 2002-ben átadott Nemzeti Színház parkjában szobor, az épületben a stúdiószínpad elnevezése örökíti meg a legfőbb teátrumért küzdő színésznő emlékét.

Gobbi Hilda és Apáthi Imre / Edmond Rostand: A sasfiók - Nemzeti Színház, 1942

Gobbi Hilda és Apáthi Imre / Edmond Rostand: A sasfiók – Nemzeti Színház, 1942

Egy interjú Gobbi Hildával 1977-ből:
Szerző: Gergely Ágnes

– Művésznő, ön a háború előtt és alatt a baloldali kisebbséghez tartozott a Nemzeti Színházban. Milyen érzés volt baloldalinak lenni akkor, egy más jellegű közegben?

– Amit baloldali kisebbségnek nevez, a fiatalságom lázadása volt. Dolgozni, tenni, akarni valamit egyet jelent a fiatalsággal. Aki fiatalon nem forradalmár, az hülye. A Nemzeti Színház akkori igazgatója, Németh Antal a legteljesebb mértékben a baloldali színészek mellett állt, baloldaliságuk és tehetségük miatt. Ezt a két dolgot együtt kell említeni. Major Tamás akkor rendezett először. Én akkor játszottam a főszerepek főszerepeit. Ennek a lázával voltam forradalmár. Nem sértődésből. Engem nem üldöztek, nem voltak vallási nehézségeim. Keresztény voltam, és nagyon foglalkoztatott színésznő.

– És a kollégák?

– A kollégák elnézőek voltak velem, a tehetségem miatt. A színész nem könyvégető típus. A színészben hajlam van a tehetség abszolút tiszteletére. Lehotay Árpád a háború elején megkérdezte tőlem: „Gobbi, te kommunista vagy?!” Két év múlva azt mondta: „Gobbi, te tényleg kommunista vagy.” De a kijelentésének nem volt konzekvenciája. Sőt. Lehotay is egyre inkább a baloldalhoz húzott.

– Bajor Gizi, a Nemzeti Színház nagy színésznője a nyilas hatalomátvétel után menedékhellyé alakította budai villáját. De a háború után nem vett részt a színházi ötös bizottság munkájában, mert mint önnek írta: „elvenném a helyet más, tetterős munkaerőtől”. Azt is tudjuk róla, hogy mikor a Nemzeti Színház társulatát 1941-ben meghívták a németek, Bajor lemondta a németországi vendégszereplést. Mi volt ez részéről? Politika vagy szeszély?

– Mindegy. Bajor megtehette, hogy a németországi vendégszereplésből kihúzza magát, akár úgy is, hogy betegségre hivatkozik. Művészi rangja megengedte neki. Azt is, hogy 1944. március 19. után nem játszik.

Gobbi Hilda, Szörényi Éva, Szeleczky Zita / Székely Júlia: Nóra leányai - Nemzeti Kamaraszínház, 1938

Gobbi Hilda, Szörényi Éva, Szeleczky Zita / Székely Júlia: Nóra leányai – Nemzeti Kamaraszínház, 1938

– Március 19. után ön sem játszott.

– Én nem játszhattam. Se Major, se én. A Nemzeti Színház nem engedhette meg magának, hogy két ilyen prominens baloldali színész színpadon legyen.

– Kiss Ferenc, a Színészkamara háború alatti elnöke – aki a háború után tisztességgel letöltötte börtönbüntetését – hogyan vélekedett erről?

– Kiss Ferenc aligha értette, hogy mibe sodródik. Énvelem mindvégig baráti volt.

– S a korszak híres színésznője, Szeleczky Zita?

– Szeleczkyvel fiatalkorunkban hosszú éjszakákon át bandukoltunk együtt Budára, nem volt villamospénzünk. Szerettem őt. A környezete vitte bele a politikába, a nővére, a férje, Haltenberger és a filmszínész, Szilassy László. Az ő hatásukra lett erősen jobboldali. Kár érte, nagyon tehetséges volt.

– Eszerint önnek nem voltak ellenségei. A színház nem tagadta meg önt.

– Nem éreztem kiközösítést. Nem a színház közösített ki, hanem az államapparátus. Voltak persze följelentőim. Kis vacak emberek. Nem hiszek a tehetséges följelentőkben.

Somlay Artur, Gobbi Hilda / Gorkij: Jegor Bulicsov - Nemzeti Színház, 1947

Somlay Artur, Gobbi Hilda / Gorkij: Jegor Bulicsov – Nemzeti Színház, 1947

– Mostanában mintha kevesebbet állna a pódiumon. Nemigen halljuk a versmondó Gobbi Hildát.

– Hadd hivatkozzam a nemrég bemutatott Törőcsik-televízióműsorra, amit a kritika lehúzott. Szerintem nagyszerű műsor volt és őszinte. Törőcsik Mari nem színészkedő színész. A saját lázát, vajúdását, izgalmát mutatta meg, a félelmeit. Én értem ezt a csömört a pódiumtól. Az utcán hányszor megállítanak: „Fáradt, művésznő? Mitől? Hiszen csak fölmegy a színpadra, és elmondja…” De ez nem igaz! A színészet munka! És ezt újra meg újra el kell mondani!

– Akkor is, ha tudjuk?

– Hányan tudják? A tömeg nem tudja! A tömeget nem lehet kihagyni! Sokszor az az érzésem, kihagyjuk a számításból Magyarország lakosságát! A tömeg azt hiszi: megjelenik a színészné, kiondolálva… Nem így van! A színész is ember, nem kötelező a színésznek összevisszának, bohémnek lennie, de Mária Magdolnának se, mert akkor menjen el szobornak egy templomba!

– Csömört kapott a pódiumtól?

– Görcsöt kaptam. Nem a magamra hagyatottság, a kontaktushiány miatt, hanem mert az az érzésem: mintha partitúrával ülnének a nézőtéren, és ellenőriznék a kihagyott szótagokat. Pedig a színésznek is van rövidzárlata.

– Nem nagyon mentegetném a kihagyott szótagokat. Más a rövidzárlat, és más a készületlenség.

– Valaha másképpen készültünk. Valaha tizennyolc-húsz nap alatt létrehoztunk egy Shakespeare- vagy egy Molière-előadást. Ma hat hét is kevés. A hat hétből a legtöbb időt a rendezés veszi el. Ez rendezőcentrikus világ. Persze ez lehetne jó is. Lehet színházat lengő trapézon is csinálni. De ha csak a trapéz marad, az kevés. Nem a modernség ellen beszélek, hanem a belső tartalom hiánya ellen.

Gobbi Hilda, Berek Kati / Anatolij Szurov: Hajnal Moszkva felett - Nemzeti Színház, 1952

Gobbi Hilda, Berek Kati / Anatolij Szurov: Hajnal Moszkva felett – Nemzeti Színház, 1952

– Egy korábbi nyilatkozatában arról beszélt: van olyan rendező, aki kínozza a színészeit.

– Lehet a színészt kínozni, mert az kényelmesebb és agyonüti a színész gátlásait. De a színészt a saját érdekében kell kínozni! Nem a „koncepció” érdekében! Fejre állok a „rendezői koncepció”-tól! Ha valaki inast játszott és az volt a szövege, hogy „a kocsi előállt”, valaha két fröccs között megbeszéltük: ki ez az inas? honnan jött? melyik faluból? milyen a tájszólása? satöbbi. Megbeszéltük a szerep lélektanát, és nem a „koncepció”-t. Legyen a rendezőnek koncepciója, de – otthon! Aztán jöjjön be a színházba, és rakja bele a színészt. És nagy egyéniségek nélkül nincs színház! Tőlük lesz nagy az együttes! Könnyű volt Ódry Árpád mellett szobalányt játszani: megnőtt a szobalány is!

– Annyi nagy nemzeti színházbeli szerep után nem érezte félreállításnak a József Attila Színházban eltöltött éveket?

– Mint tudja, nem művészi, hanem személyi okokból kerültem oda. Kedvesebb, emberibb közösségben ritkán éltem. Lehet, hogy igénytelenebb volt a műsoruk, de belső tartalmában igazi együttes volt.

– Igényesség és népszerűség furcsa kontrasztjai közt kell egyensúlyoznia mindenkinek, aki tükréül a nyilvánosságot választja. Annak idején a kritika féltő szeretettel óvta önt a folytatásos rádiósorozattól, A Szabó család-tól.

– Tudom. Azt mondták, eladtam magam.

Gobbi Hilda és Kállai Ferenc

Gobbi Hilda és Kállai Ferenc

– Szabó néni permanens népszerűsége kétségtelenül nagyobb népszerűség, mint ami Gertrudis, Mirígy vagy Margit királyné eljátszásával kivívható. Nagyobb népszerűség, de olcsóbb. Tíz évvel ezelőtt a régi Tükör hasábjain ezt Zelk Zoltán is felrótta önnek.

– Ugyanazt mondom most is, amit neki mondtam. Nem egyetemi tanárnál kezdődik az ember. Az egyszeregynél kell kezdeni. A mi szakmánk alapvetően bohócszakma. Semmilyen szerepet nem kell szégyellni. Shakespeare-ben könnyebb jónak lenni, mert Shakespeare: jó.

– Vagyis elvállalni és „feldobni” a rosszat – ez a méltóbb munka?

– Hiszek abban, hogy mindent el lehet játszani. A szerep visszaadás nincs benne a szótáramban. Elvállalom, aztán azzal vizsgázom, mit tudok belőle fabrikálni.

– Volt már rá eset, hogy nem sikerült?

– Volt. Kezembe kerül a szerep, aztán vagy egymásra találunk, vagy nem. Osztrovszkij Farkasok és bárányok című darabjában Murzaveckája szerepét például nem tudtam megoldani. Minden este kínszenvedés volt. Pedig sikerem volt vele, rádobtam egy lapáttal… Ripacskodtam.

– Melyik volt a legelmélyültebb, a legjobban megszenvedett alakítása?

– Aase anyó.

Sinkó László, Gobbi Hilda / Füst Milán: Boldogtalanok - Katona József Színház, 1982

Sinkó László, Gobbi Hilda / Füst Milán: Boldogtalanok – Katona József Színház, 1982

– A Peer Gynt Aaséját 1941-ben Jávor Pállal, 1958-ban Ladányi Ferenccel játszotta. Kárpáti Aurél szerint ez a második Aase „sokkal érettebb, egyszerűbb, mértéktartóbb és főleg bensőségesebben átélt volt”, mint a tizenhét évvel korábbi.

– Jobb voltam először. Tisztábban értem a szerephez. Akkoriban halt meg az anyám. A Karnyóné-ban viszont a harmadik fölújításon voltam jobb. Szerettem a Légy jó mindhalálig Nyilas Misijét. A Gyilkosság a paplakban Miss Marple-ját. Szerettem a Vássza Zseleznová-t. Szerettem volna Gorkij Anyá-ját, ha nem lett volna olyan rossz a színpadi változat.

– Az interjúk többségében a tevékeny, a mozgékony, a politikus Gobbi Hilda elfödi a szerepelemzésre alkalmat adó színészt, az alakító Gobbi Hildát.

– Mert az egyéniségem kicsit szétaprózódott. Barkácsoló lettem. Nem vagyok benne biztos, hogy ezt a szakmát nem tudhatnám még jobban. De nem tudtam volna másképp élni. Mindig azt csináltam, amit akartam. Mindig boldog ember voltam. Ez alatt a rövid idő alatt luxus boldogtalannak lenni.

Gobbi Hilda, Cserhalmi György / Shakespeare: IV. Henrik - Nemzeti Színház, 1980

Gobbi Hilda, Cserhalmi György / Shakespeare: IV. Henrik – Nemzeti Színház, 1980

– Sosem volt sérülékeny?

– Haragos vagyok. Három percig. A haragosdi hülyeség. Nem fontos. Nincs rá időm.

– Mi az, ami fontos?

– Hogy az ember játékait ne szúrják le hátulról. Hogy fogadják el az ingyenmunkát. Örüljenek neki, ne irigyeljék.

– Ön 1945-ben a Horváth Árpád Színészkollégium alapításánál segédkezett, aztán Jászai Mari, Márkus Emília és Bajor Gizi relikviáiból megteremtette a színészmúzeumot, aztán kiharcolta a Jászai és az Ódry Színészotthont… Elámulok ettől a munkabírástól.

– Ez az én megálmodott politikai munkám dokumentációja. Volt egy tanárom, Nagy Adorján, akivel sok mindenben nem értettem egyet, de egy mondatát megjegyeztem. Azt írta egy fényképére: „Hilda! Nem pofázni, dolgozni.”

– Egy 1969-es interjúban a színészek teherbíró képességéről beszélt. Az idegi teherbírásról. Elmondta, hogy Somlay Artúr úgy átélte egy szerepét, hogy két felvonás között a szerep hanghordozásában dirigált a büfésnőnek. Somlay mellett Jászait említette, Csortos Gyulát, Tímár Józsefet, Mezey Máriát, Latinovits Zoltánt, Darvas Ivánt. Hadd szembesítsem az akkori szavaival. „Mik ők? Renitensek? Izgágák? Zaklatottak? Én védelmükre kelek, mert tudom, hogy ők a továbbélők szektájából valók. Ők azok, akik továbbhurcolják magukban azt a terhet, amelyet este héttől tízig a vállukra vettek.”

– Ma is így érzek. Nem hiszek a szelíd színészben. Reggel tízkor a főpróbán valaki eljátssza Lady Macbethet és este A tanítónő-t. A kettő közt mi a válaszfal? A kispörkölt, amit ebédre megeszik? Mi állandó idegfeszültségben élünk. Ez a nyomorult pálya megfejthetetlen, ez nem szorítható keretbe, nem süllyeszthető anekdotává, ez idegrendszeri őrület.

Gobbi Hilda A csirkefej c. előadásban / Katona József Színház, 1986

Gobbi Hilda A csirkefej c. előadásban / Katona József Színház, 1986

– És a rend? A közösség rendje? A rendszer, ami ennek a lakásnak a tárgyaiban van?

– Az őrület rendben tartásával kezdődik a szakma. Kétféle színész van. Az egyik ráborul a kulisszára, zokogva odanyomja az arcát, és festékes lesz. A másik tudja, hogy festékes lesz, és egy milliméterrel odébb nyomja az arcát.

– És Gobbi Hilda hol látja önmagát?

– A kettő között.

Forrás: MTI, Színészmúzeum, Magyar Színház, Színház.org

 
 

Kapcsolódó anyagok