“Az én életem a színház” – Sinkovits Imrére emlékezünk

2018 szeptember 22. szombat, 13:18

Kilencven éve, 1928. szeptember 21-én született Sinkovits Imre Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színművész, érdemes és kiváló művész.

A művésznek kutya kötelessége a gyötrődés. Ez a legszebb és legnehezebb föladat: elhagyni a lélek kényelmi állapotát, és vállalni a gondolkodás kényelmetlenségeit; szembesíteni magunkat saját lelkiismeretünkkel; a megismert igazságot más oldalról ismét megvizsgálni, hogy még jobban kiállhassunk érte; újra és újra megméretni, és könnyűnek találtatni; bátornak lenni önnön tévedéseink megítélésében… (Sinkovits Imre)

Sinkovits Imre pályájáról:

Kispesten született Sinkovits Jenő vendéglős és Göndöcs Terézia elsőszülött fiúgyermekeként, ahol nagyapja, Sinkovits Vince meséi mellett nőtt fel. A gazdasági válság csődbe juttatta a család kisvendéglőjét. Ebből a gyermek Sinkovits csak annyit fogott fel, hogy kisebb lakásba kellett költözniük, ahol később öccse, Sinkó László is megszületett. Édesanyja varrással próbálta kiegészíteni a család jövedelmét és közben németül tanította fiát. Ennek a második világháború alatt nagy hasznát vette.

A második világháború alatt – mint cserkész – kármegfigyelő szolgálatot teljesített a Margit-szigeti víztoronyban és a Szemlő-hegyi víztározónál. Később édesanyjával és két testvérével Somogy megyébe költöztek nagybátyjához, ahol mint leventekorút befogták kötelező hadi munkára. Több családtagját elvitték a szovjetek, sőt magának Sinkovitsnak is háromszor kellett megszöknie tőlük, mivel málenkij robotra akarták fogni. 1945 őszén újra indult a tanév az Árpád Gimnáziumban. 1947-ben érettségizett, majd felvették a Színiakadémiára.

1948-tól a Belvárosi Színházban, 1949-től az Ifjúsági Színházban játszott, ösztöndíjasként az Apák ifjúsága című darabban láthatta a közönség. Kolléganője, Gombos Katalin színésznő volt, aki éppen ekkor szerződött vidékről Budapestre, a darabban ő alakította Dását. Hamarosan szerelem szövődött köztük, és 1951-ben össze is házasodtak. Ugyanebben az évben szerezte meg diplomáját a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, valamint ugyanekkor a Nemzeti Színházhoz ment át, ahol 1956-ig játszott. A Nemzetiben Háy Gyula: Az élet hídja című drámájában kapta első szerepét, a darab szerinti édesapját Bihari József alakította, akivel baráti viszonyba került. Az áttörést Madách Imre Mózes c. darabjának főszerepe jelentette számára. Mózest, olyan drámai erővel játszotta el, hogy a bemutatótól számítva 22 éven keresztül, 700-nál is több alkalommal lépett fel ebben a szerepben.

Sinkovits Imre

Sinkovits Imre

1956. október 23-án Sinkovits Imre tízezres tömeg előtt szavalta el a Nemzeti dalt a Petőfi-szobornál, az esemény az 1956-os megmozdulás jelképe lett. Este, a Parlament előtti tömegtüntetésen az épületben Nagy Imrére váró írók és politikusok közé keveredve élte át Nagy Imre megérkezését és beszédét. 1956. október 30-án délelőtt 11 órakor került sor a Színművészek Ideiglenes Nemzeti Bizottságának tagválasztására a Nemzeti Színházban. A jelenlévők Bessenyei Ferencet és Hindi Sándort követően harmadikként Sinkovits Imrét választották be. Az ülésen határozat született arról, hogy a színészek és a művészek tiltakozás gyanánt mindaddig szüneteltetik munkásságukat, amíg Magyarországon szovjet csapatok tartózkodnak, az ÁVH-t fel nem oszlatják és a bűnösöket felelősségre nem vonják, valamint, amíg létre nem jön a Szovjetunióval való teljes egyenlőségen alapuló független viszony.

1956. november 4-i szovjet invázió és a forradalom leverése után az új, kádári hatalom a bizottság működését felfüggesztette, majd rövidesen feloszlatta, tagjai ellen pedig az államhatalom megdöntésére való felbujtás vádjával indított eljárást. Sinkovitsot népszerűsége miatt nem merték börtönbüntetéssel sújtani. Helyette politikai nyomásra előbb a Nemzeti Színház vezetősége rendszerellenes magatartás miatt fél évre eltiltotta a színpadtól, majd elbocsátották. „Ők tőlem nyilvános önkritikát kívántak, és én ezt nem voltam hajlandó megtenni. […] Még élő vezető politikusunk próbált azzal hatni rám: Sinkovits elvtárs, maga kövezte ki az utat a Petőfi-szobortól a Köztársaság térig. Én ezt ott, akkor, rögtön visszautasítottam. Ezt követte volna a mentőakció: hogy hangosan nyilatkozzak. Azt mondtam: nem, nincs mit visszavonnom” – emlékezett a művész 1988-ban.

Ebben az időszakban folyamatosan nyomozók zaklatták, megfigyelték, kihallgatásokra vitték. A családja megélhetése végett más munkát vállalt, játékfröccsöntőként dolgozott. Csak 1958-tól engedték meg neki, hogy a József Attila Színházban újra színészként játsszon. 1963-ban engedték vissza a Nemzeti Színház társulatába, amelynek évtizedeken át meghatározó tagjaként működött. Egyik legismertebb filmszerepe A tizedes meg a többiek felejthetetlen alakítása. Munkahelyét, a Nemzeti Színházat 2000-től kormányzati döntéssel Pesti Magyar Színházra nevezték át. Itt játszott haláláig.

Sinkovits Imre / Fotó: Hunyady József, Fortepan

Sinkovits Imre / Fotó: Hunyady József, Fortepan

Halála előtt alig fél nappal a Magyar Színházban lépett fel; Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde című darabjában játszotta a Tudós szerepét. Azon az estén légszomjjal küszködött, szemmel láthatóan nem volt jól, alig tudott színpadra lépni, Kozák András vezette kézen fogva a színpadig, de minden erejét megfeszítve tette a dolgát. Az előadás után a színpadról lejövet az öltözőig is alig tudott elmenni, ereje elhagyta. Néhány óra múlva otthonában érte a halál. A jó barát, Agárdy Gábor mondta: „…harminchét éven át öltöztünk egy öltözőben. A testvéremet veszítettem el, a barátomat. Nem tudom felfogni. Ez döbbenet. Ez nem igaz. Most ment volna a Balkáni gerle, amiben együtt játszunk. S ilyen hirtelen… Délelőtt telefonáltak a színházból, hogy nem érzi jól magát, s lemondta még a hétvégi Ármány és szerelem előadását is. De mindent titkolt, még azt is, hogy ki az orvosa… Az is fájt neki, hogy a Nemzeti Színháztól elvették a nevét. Nem mutatta, nem beszélt róla, mert azt mondta, nem érdemes. Nem tudom elképzelni, mi lesz, ha bemegyek az öltözőbe, s ott látom majd az elárvult helyét.”

Sinkovits Imre 72 évesen, 2001. január 18-án hunyt el. Öccse Sinkó László Kossuth-díjas színművész, felesége, Gombos Katalin szintén színművész volt. Gyermekeik Sinkovits-Vitay András (1952) és Sinkovits Mariann (1954) színművészek.

A művészről saját szavaival:

Hitvallás: Az én életem a színház. S a hitvallásom; hiszek a színházban, a művészetben, az érzelemben és az emberi értelemben. Én az érzelmekre ható színházat vélem igazán modernnek. Csakhogy, minden dolgok dialektikája, hogy az érzelem felkeltésének az útjai értelmi cselekvések kockáival kövezettek. Én magam is először néző, vagyis olvasó módjára fürdöm meg a szerepeimben. Hagyom magamra hatni az író gondolatait. Azt akarom megtudni, hogy szeretem, vagy gyűlölöm az író által megálmodottat. Félreértés ne essék, nem a szerepemet, hanem az alakot, amelyet az író írt. Majd ezt az első benyomásomat akarom felidézni a nézőben. Így építem, építgetem a figurát apró kövekből nagy alapokra, majd később egyre kisebb kockákkal. Faragom és csiszolgatom, amíg össze nem áll egyetlen alakká. Amikor így tudatosan felépítem, akkor lepergetem az egészet magam előtt, úgy mintha én lennék a néző. Átélem a szinte lehetetlent, a magam látását. Ehhez egyetlen eszköz, hogy ismerni kell a nyersanyagot, amellyel dolgozom. A nyersanyag pedig én vagyok. A testem, és legbelül, amelyet szellemnek neveznek. Ismerni kell az erényeket, de még fontosabb a fogyatékosságokról tudni. Legszigorúbb kritikusom én vagyok, hiszen én tudom igazán, hogy mennyit nem tudok. (…) Abban hiszek, hogy a színház segít az embereknek jobbá, szebbé tenni az életüket. Én azért lettem színész, mert úgy éreztem, a hogyanról van mondanivalóm.

Feladat: Magyarországon a színjátszás különleges körülmények között, egy idegen kultúra és nyelv ellenében alakult ki, hiszen színművészetünk fejlődésére kezdetben legjobban a német színház hatott. Ezért a magyar színésznek mindig sajátos szerepe van, főleg annak, aki a nemzet színházának a tagja. A mi különfeladatunk – amit én mindig is boldogan vállaltam -, hogy fejlesszük magyarságtudatunkat, önbecsülésünket, különösen napjainkban, amikor annyit beszélünk arról, hogy mindez hiányzik az emberekből. Ilyen értelemben van egy színésznek néptanítói feladata, s ebben ma jobban hiszek, mint valaha.

Gobbi Hildával a Magyar Rádió stúdiójában / Fotó: Szalay Zoltán, Fortepan

Gobbi Hildával a Magyar Rádió stúdiójában / Fotó: Szalay Zoltán, Fortepan

Név: Leventébe kellett járni. Nem szerettem. Cserkész voltam. Tűz és víz! Legalább is a fővárosban. Ekkor történt, hogy egy levente gyakorlaton vagy hatszáz diáktársam előtt kiszólított az oktató, egyébként tornatanár. “Hogy hívnak?” Mondom. “Hangosabban!” Úgy mondom. “Még hangosabban!” Végül már ordítva, majdnem sírva üvöltöm: “Sinkovits Imre!” “Halljátok, fiaim?! Így hívnak egy magyar leventét!” Otthon édesapám éles szeme észrevehetett valamit, mert megkérdezte, mi bajom. Elmondtam, mi történt. “Ne búsulj, kisfiam, már én is gondoltam rá, hogy magyarosítjuk a nevünket!” “Nem! Édesapám! Most már csak azért is ezzel a névvel mutatom meg!”

Isteni kegyelem: Lassan jöttem rá arra, hogy nem szeretnének engem a másik oldalon tudni. Mikor ezt Aczél elismerte, akkor rögtön rájöttem, hogy Major Tamás miért hozott össze vele. Mikor már nem volt más érve az Aczélnak, azt mondta: “Sinkovits elvtárs! Gondolt már ön arra, hogy a Petőfi-szobortól a Köztársaság téri akasztásokig maga kövezte az utat?” Nagyon kemény hangon szólt. Hát 1957 tavaszán ilyet hallani bent a Báthory utcában!… (Magamban csak arra tudtam gondolni: “Istenem, most segíts! Most kell okosnak lennem!”) És így válaszoltam: “Bocsásson meg, kedves Aczél úr – elvtársnak nem nevezhettem, mert akkor rögtön megvádolom, hogy ő is forradalmár -, arra még nem gondolt, hogy ezt a bizonyos utat a Petőfi-szobortól a Parlament érintésével a Köztársaság térig netán önök kövezték ki éveken keresztül?” Ez az isteni kegyelem megvilágosítása volt, mert ilyen szorult helyzetben hogyan jöhet ilyen ökörség az ember agyába?

Sinkovits Imre / Fotó: MTI

Sinkovits Imre / Fotó: MTI

Advent a Hargitán: Meghatódottan vettem kezembe az Advent a Hargitán első példányát. Amelyet a felületes olvasó, a földrajzi meghatározottság nyomán, hargitai mesének ítélhet. De ez csak a felszín; az igazi értékmérő, amelyet nekünk az előadásban kell megmutatni, kibontani, az a megannyi mögöttes általánosabb emberi sors és gondolat, amely benne sűrűsödik a drámában. Első olvasás során mindjárt lenyűgözött, amit annyiszor elemeztek már műveivel kapcsolatban: a nyelv! Sütő bámulatos tehetséggel menti át a jelenbe valaha használatos szóképeinket, kivesző szavainkat. Különösen fontos ezt elmondani, amikor nemcsak a beszélt nyelv, hanem színpadi nyelvünk is korcsosodik. Nyers, durva fogalmazás – ez a modernség! Néven nevezni a dolgokat, ahogyan a kocsmában is! Ma már egyre inkább a parlagiságnak nem égi mása, hanem maga a parlagiság tombol a deszkákon. Sütő András drámájában sok indulatszó elhangzik: átkok megannyi formája. De egy se szennyes, egy se mocskos! Az ő költői-drámai írásművészetének ereje, képzelete van ahhoz, hogy a szélsőséges indulatokban is a nyelv a maga emelkedettségében fejezze ki hőseinek keserűségét. Nálamnál hozzáértőbbek bizonyára elemezték, elemzik majd, hogy a gondolatiság milyen aforisztikus tömörségben nyilatkozik meg az írásaiban, így ebben a munkájában is. Madáchot, a Tragédiát juttatja eszembe: amikor ilyen kifejezésekkel beszélnek Sütő hősei: Neki könnyű, neki két élete van, “nekünk csak egy, és az se a miénk.

Mértékegység: Kétségek közt és reménykedve éltem és élek ma is. De hivatásom céljában, értelmében sohasem kételkedtem. Arra adatott képességem, hogy nálam bölcsebbek gondolatait szuggesztíven és szubjektíven (mert a maga egyéniségét persze nem tudom és nem is akarom kihagyni) tolmácsoljam. Választanom ezért lehet: erre hajlandó vagyok, arra nem. Személyes és történelmi tapasztalatok árán tudom: a művészet igényét, tartalmát, értékét nem szabad napi széljárás, de még évjáratok szerint sem mérnem. Nagyobb mértékegységet kell ehhez venni. Hajlandó vagyok szolgálni, de meggyőződésem szerint tisztességes ügyet. A hazugságot, a szervilizmust, a közszolgálatnak álcázott karrierizmust gyűlölöm. A közöny is felháborít, bár én nem kívánom ezt valamiféle permanens “forradalmi” magatartással helyettesíteni. Még azt is tudomásul veszem, ha valaki elhagyta a hazáját, de Keresztury Dezső szavát idézem (külföldön élő magyaroknak mondta egyszer): Azt azért ne felejtsék el, akik itthon maradtunk, romokból felépítettünk egy hazát.

Forrás: Film Színház Muzsika, vigilia.hu, szineszkonyvtar.hu