“A színész is gyerek, aki játszani akar” – Lázár Katit köszöntjük

2018 december 14. péntek, 7:00

December 14-én ünnepli 70. születésnapját Lázár Kati Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész. Múltidéző összeállítással köszöntjük a művésznőt.

Lázár Kati / Fotó: Stekovics Gáspár

Lázár Kati / Fotó: Stekovics Gáspár

Lázár Kati pályájáról:

Lazarovits Katalin néven született Nagyváradon. Édesanyja, aki súgó volt Harag György nagybányai társulatában, és maga is színésznő szeretett volna lenni, már születésétől kezdve színészi pályára szánta. Gyerekszínészként a Liliomfi kis pincérfiújaként és A királyasszony lovagja egyik apródjaként debütált. Tizenöt éves korában szüleivel áttelepült Magyarországra. A Színház- és Filmművészeti Főiskolára 1969-ben, harmadik próbálkozásra vették fel, 1973-ban diplomázott.

Pályáját a legendássá vált 25. Színházban kezdte, 1974-től Miskolcon, 1976-tól Szolnokon játszott, 1978-tól a Nemzeti Színház, 1980 és 1991 között a kaposvári Csiky Gergely Színház tagja volt. Pályája itt teljesedett ki, nemzedéke egyik legerőteljesebb, legérzékenyebb, legnagyobb színművészévé vált, rendezőként és színészpedagógusként is kipróbálta magát. 1991-ben egyik alapítója volt a budapesti Merlin Színháznak, igazgatóként Jordán Tamással közösen vezette a Merlin Színészképző Műhelyt. 1994-ben az induló Új Színházhoz szerződött, 1998 óta szabadúszó.

Jordán Tamás, Lázár Kati és a kis Jordán Adél

Jordán Tamás, Lázár Kati és a kis Jordán Adél

Színészként gyerekdaraboktól zenés előadásokon át komédiákig és drámákig mindent játszott, elsősorban Babarczy László, Gothár Péter, Ascher Tamás, Ács János és Székely Gábor rendezte előadásokban. Színpadra lépett Fassbinder Petra von Kant keserű könnyei című drámájának címszereplőjeként. Játszotta Federico García Lorca Bernarda Alba háza című drámájában Martirio szerepét, saját rendezésében Ponciát alakította. Megformálta Marie figuráját Ionesco Különóra című darabjában, A kopasz énekesnő című abszurdban pedig Mrs. Martint. Euripidész Médeia című darabjában a címszerepben, Peter Weiss Marat halála című darabjában Marat élettársának a szerepében nyújtott felejthetetlen alakítást – az utóbbi előadás 1982-ben a belgrádi nemzetközi színházi fesztiválon mindhárom fődíjat megnyerte: a zsűri három nagydíjának egyikét, a közönségét és a legjobb rendezését.

Csehov Három nővérében Anfissza szerepét alakította, a Nemzeti Színházban Bíró Lajos Sárga liliomában némán ült végig egy felvonást. Az Alföldi Róbert rendezte Szentivánéji álomban Puck szerepében állt színpadra, a nőNYUGAT című előadásban több mint százszor láthatta a közönség. A színésznő jelenleg a Szkéné Színház produkciójában, Háy János Nehéz című darabjában az anya szerepében látható, a Belvárosi Színházban A folyón túl Itália című Joe Dipietro-komédiában olasz nagymamát alakít, valamint játszik a Kultúrbrigád és az Átrium közös produkciójában, A Krakken műveletben is.

Lázár Kati a Menház Színpadon

Lázár Kati a Menház Színpadon

Számos filmben is szerepelt, emlékezetes alakítást nyújtott Gothár Péter Idő van, Tarr Béla Werckmeister harmóniák és A londoni férfi, Alföldi Róbert Nyugalom, Maár Gyula Hoppá és Koltai Róbert Szamba című alkotásaiban, de ő volt Tímár Péter Csinibabájának járőröző ávósnője, Ernesztin is. Olyan filmekben is láthatta a közönség, mint a Makra, az Utazás Jakabbal, az Apám néhány boldog éve, az Áramütés, a Sose halunk meg, a Megint tanú, a Retúr, a Liliomfi, valamint a Sorstalanság és a Kincsem. Főszerepet játszott az Ál(l)omás című kisjátékfilmben, szerepelt Nemes Jeles László legújabb filmjében, a Napszálltában. 1992-ben az Anna filmjéért, 2004-ben a Másnapért és a Rózsadombért megkapta a Magyar Filmszemlén a legjobb női epizódszereplőjének járó díjat.

Lázár Kati komikus tragikának nevezi magát, drámai súly, energikus humor, érzelmi szélsőségek jellemzik alakításait. Színpadon és filmen is rendszeresen alakít tragikus sorsú, nehéz életű nőket. Művészetének összegzése a Jászai Mari naplójából saját maga szerkesztette Kripli Mari című önálló estje. Jordán Tamással közös gyermeke Jordán Adél színésznő, akivel többször játszott együtt színpadon és a kamera előtt is.

Művészetét 1986-ban Jászai Mari-díjjal, 1993-ban Déryné-díjjal ismerték el, 1994-ben megkapta az országos színházi találkozó díját, 1997-ben a Kiváló Művész elismerést, 2000-ben a színikritikusok díját vehette át. 2004-ben Kossuth-díjat kapott, az indoklás szerint “hosszú évek óta a magyar színházi élet meghatározó színésznője, kiváló alakításai mellett gondot fordított arra, hogy megszülethessen a Merlin Színház, emellett kiváló színészpedagógusi munkát is végzett. Igazi színházteremtő egyéniség.” 2011-ben a Színházi Kritikusok Céhe neki ítélte a legjobb mellékszereplőnek járó díjat. 2012-ben a Vidéki Színházak Fesztiválján a legjobb színésznőnek járó elismerést kapta a kaposvári Csiky Gergely Színház A szent család című előadásában nyújtott alakításáért. 2018-ban átvehette a Színházi Kritikusok Céhe életműdíját.

Lázár Kati és Bezerédi Zoltán a Tökfilkó c. előadásban / Csiky Gergely Színház, 1982

Lázár Kati és Bezerédi Zoltán a Tökfilkó c. előadásban / Csiky Gergely Színház, 1982

Saját szavaival a művészről:

Gyerekkor: Az igazság az, hogy már anyukám anyja is színésznő szeretett volna lenni! Anyukám – a kórházi főorvos úr feleségeként, többek csodálatára – súgóként a nagybányai színházban töltötte az életét. Én három és fél éves voltam, amikor Harag György első végzős osztályával elfoglalta, betöltötte a színházat. (…) Az én igazi birodalmam egy kis erdélyi falu volt, ahol nyaranként végig cigánykerekezhettem a főutcán. Amikor szüleim – jobbára az én kedvemért – áttelepültek Pestre és én a Veres Pálné Gimnáziumba kerültem, talajt vesztettem. Hiányoztak az ismerős tájak, gyerekek, de még a fák is. Ezért lázadtam, ettől lettem először rossz tanuló, aztán apukám nagy keserűségére deviáns. Mert már akkor sem bírtam semmiféle kötöttséget.

Pálya: A 25. Színházban egy évadot töltöttem, nagyon remek volt, ott ismertem meg a lányom apját, csodálatos csapatba kerültem, de végül is nem éreztem jól magam, talán türelmetlen és izgága voltam, meg kíváncsi a hagyományos kőszínházra. Így aztán elmentem Miskolcra, ahol két évet töltöttem, majd Szolnokra Székely Gáborhoz. Aztán Székely Gábor többedmagammal, Csomós Marival, Papp Zolival fölvitt a Nemzetibe, de nagyon csábító volt a kaposvári társulat, így Jordán Tamással, akivel még együtt éltünk akkor, lementünk Kaposvárra. Ott szültem rögtön az első évben a gyerekemet, és tíz évet töltöttünk a városban. Aztán visszajöttem Pestre, az Új Színházba, majd megcsináltuk a Merlint.

Mesterek: Kezdeném, mint nemzedékemből majdnem mindenki, Majorral. Tanárként ő fedeztette fel tanítványaival az agy és a lélek közti célirányos koordinációt. Megtanított színházról módszeresen gondolkodni és színpadkészen fogalmazni. Az ő iskoláját járta ki Iglódi István, akivel azért szerettünk dolgozni, mert egyfelől pontosságra szoktatott, másfelől elfogadtatta, megértette velünk a ritmus fontosságát. A Székely Gábornál töltött évekből, a vele végzett közös munkából nem tudok és nem is szeretnék semmit kiemelni. Az igazság az, hogy én – többekkel együtt – mindent, amit tudok, tőle tanultam. Ha van totális színház, akkor azt. Ha az élménykeresés, közvetítés a lényeg, akkor Székely színházát élményszínházként említeném. De persze élményt, csak éppen egészen másfajtát jelentett Jancsó Miklós szertartásain részt venni. Ő a Vörös zsoltár próbái során arra ébresztett rá, hogy hogyan kell beilleszkedni ébren egy álomba. Jancsó persze vendég volt a színházban, a közös munka a Huszonötödik Színházban – epizód az én színházi életemben is. Akivel hosszabb, folyamatos volt a munkakapcsolatom a kaposvári években és még később, Pesten is, az Gothár Péter. Ő filmen, színpadon is számított rám, méghozzá főszerepben is. Közös munkánk volt többek közt a Hermelin és a Kurázsi mama. Végtelenül értettük egymást. Nemcsak instrukciókat, bátorságot is kaptam tőle. Emlékszem, ahogy egy-egy komédia próbáján hunyorogva ült a nézőtéren, és élvezte a játékot. Néha harsányan nevetett, máskor viszont türelmesen tűrte, ha hisztiztem. Négy-öt csodás évig ő volt számomra “a” rendező. Később azután eltávolodtunk.

Szerelmek: Az ember – így a színész is – gyerek, aki játszani akar. A felnőtt azonban elfelejti a játékot, különösen akkor, ha sikeres színész, aki hozza a sablont, és rutinból old meg bizonyos feladatokat. Schillingnél is, Bodónál is úgy izgultam, mint amikor a Főiskolára felvételiztem, mert annyira imádtam fiatal tehetségüket, és nagyon meg akartam nekik felelni. Ezek olyan találkozások, mint egy-egy kis szerelem.

Tanítás: Szerettem volna rendezni és tanítani, amitől egy idő után elmenekültem, mert világossá vált számomra, hogy rendszeresen nem megy. Én inkább játékmester tudok lenni. Amikor Ascher Tamás a Főiskolán tanított, és Turgenyev-jeleneteket csinált tanítványaival, illetve megrendezte a Mesél a bécsi erdőt, én pedig bekéredzkedtem mint játékmester, az maga volt a gyönyörűség. Ez felel meg nekem, nem a rendszeres tanári tevékenység. Ha tanítok, frusztrált és sértett leszek, mert fáj, hogy nem értik a tanítványaim, amit szeretnék és kérek tőlük, inkább megúszni akarják. Vagyis mindazok fájnak, amiket magam is elkövettem pályám elején.

Gyabronka József és Lázár Kati A Krakken műveletben / Fotó: Mészáros Csaba

Gyabronka József és Lázár Kati A Krakken műveletben / Fotó: Mészáros Csaba

Fiatalok: Szegény Raksányi Kutyutól hallottam, és mára megértettem, hogy egy idő után “már nem esszük olyan forrón a parazsat”. Ma már azt is élvezem, ha egy nap történetesen nincs betáblázva… A kisebb szerepeknek azért örülök, mert azokat könnyebb a magam igénye szerint jól megoldani. Nem gyötröm magam azért, mert tudom, hogy egy igazán nagy szerep tökéletes megoldásához háromszor annyi idő kellene. Nem vagyok sem irigy, sem féltékeny. Az a színész, akinek van gyereke, jobban átérzi, hogy sarkunkban a jövő, és őszintébb is, amikor arról beszél, hogy jöjjenek most már a többiek, a fiatalok.

Tovább: Ha valahol azt éreztem, hogy nincs szükség rám, igyekeztem tovább lépni. Korán megértettem, hogy ha a folyó folyik, nem lehet feltartóztatni. Ha az ember valahonnan, valamiért elvágyódik, akkor ki kell lépni. Akár a folyóból, akár az állásból, vagy egy elfáradt kapcsolatból, a lényeg, hogy időben el kell menni.

Őszinteség: Az a fontos, hogy őszinte-e a darab. Ha el akar mondani valamit, ha ki akar fejezni valami őszinte fájdalmat, akkor nem baj, hogy nem neveti végig a közönség, nem kell mindig szórakoztatni. Bár én évek óta nem nézek tévét, de azt azért tudom, hogy a kereskedelmi csatornák másról sem szólnak, minthogy valaki mindig nagyon boldog, ha másként nem, hát géppel idézik fel azt, hogy milyen, ha nevet a közönség. A reklámok is ezt sugallják, vedd meg ezt, vedd meg azt, és akkor nagyon jó lesz neked, a gyerekek ebben nőnek fel, azt hiszik mindenki “happy”, aztán amikor csalódnak, megharagszanak a szüleikre, mert ők is ebben a világban léteznek. (…) Nagyon nehéz ugyanis őszintén élni. Az ember akar, de nem tud, mert annyi mindent cipel magával jelen és múlt életeiből, és sajnos általában elbizonytalanodik.

Belső kontroll: Az evidencia. Birtokon belül lenni. Annak, aki nagyon igényes, vagy nem bízik eléggé önmagában, a beérés folyamata saját magának jelent korlátokat és gátakat, miközben annak, aki tudja magáról, hogy jó, amit csinál, ez egyáltalán nem jelent problémát. Én előbb mindent felépítek, hogy jó nehéz legyen, és félnem kelljen. Valósággal rettegek a bemutatóktól, mert van bennem egy nagyon erős görcs, amit borzasztó nehéz leküzdenem.

Üvöltés: A Médeia az utolsó előadáson lett meg. Addig versenyt futottam az idővel, hibáztattam mindenkit, aki körülöttem volt, testi-lelki fájdalmaim voltak, és rettenetesen sajnáltam magam. Az utolsó előadáson, amikor már tudtam, hogy nem játsszuk többet, valahogy minden a helyére került. A darab Médeia hatalmas üvöltésével kezdődik. Már az az üvöltés olyan volt, mintha elvesztettem volna mindent – de egyúttal a színészi gátjaimat is -, és onnantól kezdve nem volt probléma. Ha megvan a megfelelő állapot, akkor végig felszabadultan játszhatok. Nem kell oda még mondat sem, mert minden megvan. Ezt sose tudom előre, újra és újra rá kell jönnöm.

Monológ: Gothárnál nagy filmszerepeket játszottam, aztán valamiért megnehezteltem rá, holott nem is volt igazam. Soha nem voltam allűrös nagyasszony, inkább csak fáradt, leamortizált. Nemrég láttam a Rózsadomb című filmet, amiben van egy monológom, amit jól mondtam. Házvezetőnőt játszottam, gyerekeknek beszéltem Jézusról. 56-ot írtunk. És amikor visszanéztem, végtelenül örültem, hogy hiteles. Két hete a könyvesboltban azt mondja nekem egy fiatalember, hogy nem tudja elfelejteni a monológomat a Nyugalomban, és azóta akar megismerni. Maár Gyula sose hagyta, hogy ne legyek jó, a Hoppában volt egy tizennégy perces monológom. Tarr Béla mit kínzott egy kis szerepért A londoni férfiban!

Lázár Kati / Fotó: Kállai Márton

Lázár Kati / Fotó: Kállai Márton

Taps: Mindig ilyen kelletlenül hajolok meg, röhögnek is rajtam a kollégák. Egyébként ez is közös bennem és Jászai Mariban, hogy nem szeretek meghajolni. Nem-sze-re-tek. Ha vége az előadásnak, akkor már nincs mit ragozni rajta. A Kripli Mari főpróbáját az Országos Széchényi Könyvtárban tartottuk, ahol nem színpadon, hanem az egyik tanácsteremben játszottam. A közönség nagyon szerette az előadást, ők megtapsoltak, én meghajoltam és kisétáltam az ajtón. Nekem ennyi elég is lett volna, de a taps nem hagyott alább, én pedig kénytelen voltam újra és újra kisétálni a teremből, majd besétálni a terembe.

Menekülés: A színészet menekülés. Az élet értelme, az valami más. De nem merem elengedni a biztonságos madzagomat, ami a színészet, mert mi marad helyette? Igen, igaz lehet ez a nehéz dolog: van bennem egy alapfélelem a valósággal kapcsolatban.

Hibátlan: Nem szeretem magamat hibátlannak tartani, mert ugye nem vagyok az. Az a fajta színjátszás viszont nem érdekel, amiben önmutogatás, felületesség, kamu van. Fizikailag beteg vagyok tőle. Szerencsére ritkán voltam ilyen helyzetben. Általában értékes feladatokat kapok.

Forrás: Színház.net, Criticai Lapok, Inforádió, Film Színház Muzsika, Magyar Narancs, Origo, Vasárnapi Hírek

 

 
 

Kapcsolódó anyagok