“Akármi is történt, a színháztól sose szakadtam el” – Koltai Róbert 75

2018 december 16. vasárnap, 17:07
Koltai Róbert Jászai Mari-díjas színész, érdemes művész hetvenöt éves lett. Ez alkalomból készült összeállításunk.

Koltai Róbert Budapesten született, de az akkor Sztálinvárosnak nevezett Dunaújvárosban nőtt fel; a városban játszódó Csocsó című filmje után a település díszpolgára is lett. Édesapja sportvezető volt, tőle örökölte a futball iránti rajongást és a versek, az irodalom szeretetét is. Imádta a focit, de hamar rájött, hogy nem elég tehetséges, a színjátszásban viszont annál inkább annak bizonyult. Először csak társai között, tanárparódiáival aratott sikert, majd tizenkét évesen elnyerte a Sztálinváros legjobb ifjú szavalója címet. A színművészetire nem vették föl első próbálkozásra, ezért két évig kereskedelem technikát tanult, de tudta, hogy ez nem az ő világa. Második felvételije már sikeres volt, és 1968-ban megszerezte diplomáját a Színház- és Filmművészeti Főiskolán.

Pályáját a kaposvári Csiky Gergely Színházban kezdte, és hosszabb-rövidebb kitérőkkel (1970 és 1972 között Pécsett, 1978 és 1980 között a Nemzeti Színházban játszott) 1993-ig az itteni társulat tagja maradt. Művészi pályafutásának fontos állomása volt a Kaposvárott töltött időszak, mert olyan neves rendezőkkel dolgozott együtt, mint Zsámbéki Gábor, Babarczy László, Ascher Tamás, és olyan színésztársai voltak, mint Jordán TamásLázár Kati, Lukáts Andor, Csákányi Eszter, Máté Gábor és Pogány Judit, akit feleségül is vett. Kaposvár után egy évadot Veszprémben töltött, 1995-től a József Attila Színház vendégművésze, 2002-től 2005-ig művészeti vezetője volt.

Az ország egyik legnépszerűbb és legfoglalkoztatottabb színművésze, aki komoly és kevésbé komoly, sőt könnyed darabokban is sikerrel szerepel, sajátos humorát a kabaré műfajában is jól kamatoztatja. Volt Zuboly ShakespeareSzentivánéji álmában, Orgon MoliereTartuffe-jében, Villy Loman Az ügynök halálában, A hajnali részegség című darabban Karinthy Frigyest alakította, Nyáry KrisztiánÍgy szerettek ők felolvasószínház-sorozatában pedig Móricz Zsigmondot. Ez utóbbi 1924-25-ös naplójából állította össze 2013-ban a Napló-szilánkok című önálló estjét, majd egy évvel később két Móricz-egyfelvonásost vitt színre Jelenetek 2 házasságból címmel, amelyben rendezőként és szereplőként is közreműködött. Jelenleg a Lovagias ügy című Hunyady Sándor-darab bemutatójára készül a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színházban.

Országos ismertségéhez hozzájárultak filmszerepei is. Már fiatal kaposvári színész korában kapott feladatokat, azóta olyan alkotásokban szerepelt, mint a Pókfoci, a Csók, Anyu, a Gyermekrablás a Palánk Utcában, a Szívzűr, a Panelkapcsolat, az Indul a bakterház, a Csapd le csacsi!, a Hyppolit (a harmincas évek sikeres komédiájának új változata). Filmrendezőként is sikeres, dráma és a humor elegyeit vegyítő filmjeiben ő maga is szerepel, és legtöbbször olyasmit mesél el, ami vele vagy hozzá közel álló emberekkel történt.

Első, rendkívül sikeres filmje 1993-ban a Sose halunk meg volt, a minden problémát megoldó, szenvedélyes vállfaárus, Gyuszi bácsi alakja összeforrott a nevével, a film népszerűségéhez hozzájárult a benne felhangzó Dés László-dal, a Nagy utazás is. Ezt követte a Patika című tévésorozat, a Szamba, a Kern Andrással közösen jegyzett A miniszter félrelép, az Ámbár tanár úr, az ötvenes években játszódó, saját gyermekkori élményein alapuló Csocsó, avagy éljen május 1-je! című szatíra, az 1956-os forradalom alatt egy cirkuszi bohóc ikerpár történetét elmesélő vígjáték, a Világszám!, a Megy a gőzös és a Magic Boys. A kabarék népszerű szereplője is, legendássá vált az általa megteremtett Illetékes elvtárs figurája.

Pályafutását 1976-ban Jászai Mari-díjjal ismerték el, 1985-ben érdemes művész lett, többször elnyerte a filmkritikusok díját, 1988-ban a Színházi Fesztiválon a legjobb színészi alakítás díját ítélték neki, 1987-ben SZOT-díjat, 1997-ben Déri János-díjat, 1998-ban Karinthy-gyűrűt, 2005-ben Aranycsirke díjat kapott. Sokoldalú művészi munkásságáért 2006-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (polgári tagozat) kitüntetést vehette át. Hetvenötödik születésnapjára jelent meg humorral, öniróniával megírt könyve, a Sose halok meg? – Az első 75.

Koltai Róbertről saját szavaival:

Nyaranta: Színművészeti Főiskolás koromban nyaranta eljártam dolgozni, mert kellett a pénz, és színházba játszani nem hívott a kutya se, ezért az egyik nyáron az üvegesekhez álltam be cipekedni. Ők persze nem hitték el, hogy színésznek készülök. Vittük a nagy táblákat ide-oda, de ha emelni kellett, az erős és tapasztalt segédmunkások mellett én labdába sem rúghattam. Gúnyoltak is eleget: A Művész Úr! Na, majd én megmutatom! – gondoltam, és amikor a Mester utcai Közgáz előtt állt meg az autó – ahová anyukám járt egykor, és ő jutott az eszembe -, én is a kocsi végébe álltam. Kezembe adták a hatalmas üveglapokat, és én meggörnyedve elindultam a járókelők között az ajtó felé. Néhány lépés után azonban kioldódott a madzag, ami a két számmal nagyobb munkásnadrágomat tartotta, és a gatya csúszni kezdett lefelé. Megállt a forgalom. A járókelők röhögése még ma is a fülembe cseng… Azóta is gyakran érzem magam így az életben, a színpadon vagy a kabaréban: mindkét kezemmel fogom a nehéz üvegtáblákat, vigyázok, hogy el ne törjenek, miközben a gatyám lassan a bokámra csúszik, és kilátszik az ülepem.”

Színház: A színház az egyetlen állandó dolog az életemben. Akármi is történt az életemben, a színházaktól nem szakadtam el. És az sem zavar, hogy nem az úgynevezett „elit” színházakban játszom, hanem mondjuk a József Attilában, a Karinthyban, vagy a Körúti Színházban. Az életem felkiáltójelesen a színházakhoz tartozik.

Szenvedély: A színészet számomra szenvedély, szakma, hivatás, és hobby is egyben. Ez az egész velem született. Mint ahogyan a szerencsejáték iránti szenvedély is sajnos, amivel megszenvedtem. Végül azonban lett belőle egy csodálatos film, ezért mégis megérte… Szakorvosok szerint a szenvedélybetegségekből soha nem lehet teljesen kigyógyulni. Ha teljesen „tünetmentes” lennék, már holnap le kellene mondanom az előadást. Úgy érzem, kicsit mindenfajta játék egy rugóra jár. A színészet és a szerencsejáték is. Van egy nagy szerencsém: esténként kijátszhatom magamból mindazt, ami belülről szétrobbantana. Így nem gyanúsíthat meg a közönség azzal, hogy önmagamat zokogom ki. Ezt is Móricztól idéztem, igaz, kissé sajátosan.

Siker: A legsikerültebb alkotásaim mindig együtt hordozzák a sírást és a nagy nevetést. Még az olyan komikai sikerek is, mint A miniszter félrelép, vagy A balfácánt vacsorára. Hiszen ezek nem üres, gatyaletolós viccelődések, hanem megélt, sok-sok fájdalomból születő poentírozás és történetmesélés. A filmjeim közül is ezekre vagyok a legbüszkébb. Bizonyos médiumok lebecsülik az embereket. Azzal próbálják meg röhögtetni őket, hogy megy valaki az utcán és letolják a nadrágjukat. De ahogyan Kállai Feri bácsiról esik le a nadrág A miniszter félrelép című filmben, ahhoz fogható nincs. Mert az egy hatalmas dráma is közben, hogy mekkora bajban van… Szomorúnak tartom a „szakmai elit” hozzáállását, hiszen lenézik ezt a műfajt. Szerintük ez kommersz…

Filmek: A Sose halunk meg-nek köszönhettem a filmes pályámat. Közben Kaposváron elvárták volna, hogy menjek vissza egy szerepre. A legelfoglaltabb időszakra. Akkor nemet mondtam, és sértődöttségből nem hívtak húsz évig. De nem csak nem hívtak, két évtizeden keresztül semmiben nem néztek meg. Látatlanban lesajnálón legyintettek, hogy a József Attila Színházban játszom… Pedig ott csodák történtek.

Jó színész: Én hiszem, hogy csak a jó drámai színészből lehet nagy komikus. Mi, színészek abból élünk, ami velünk történik, a fájdalmainkból, az örömeinkből. Sírunk-nevetünk. Nincs olyan színész, aki csak sír vagy csak nevet. Amikor Veszprémben Az ügynök halálában Willy Lomanként megríkattam a nézőket, az semmivel nem volt kisebb vagy nagyobb feladat, mint a kabaréban Illetékes elvtársként mosolyt csalni az arcokra.

Mindig: Mindig nyitottan lépek be egy színpadi szituációba, nem határozom el előre, mit fogok csinálni. A próbák elején nem értem, hogy mi történik a figurával, hogyan keveredett egy adott helyzetbe, ezt csak a próbafolyamat során fejtem fel. Ez persze bizonyos rendezők számára irritáló lehet, de a Sose halunk meg óta szabadúszó vagyok, több mint húsz éve csak olyanokkal dolgozom együtt, akik elfogadnak ilyennek.

Kaposvár: A kaposvári színházban a hetvenes években olyan erős csapat jött össze, hogy mindannyian azt hittük, örökre együtt maradunk. Gyakran mondogattam a kollégáknak: „Össze még csak összejöttünk, de hogy megyünk szét?” Aztán mégis szétmentünk, aminek ezer oka volt, de ennek a fájdalmát például a mai napig hordozom. Az idő múlásával óhatatlanul együtt jár, hogy akár nagy barátságok is szétszakadhatnak. Sokszor nem is emberi, hanem szakmai okokból.

Az egyik legfontosabb munka: A Móricz-est. Egy ugyanilyen mélyinterjú keretében keresett meg B. Török Fruzsina. Vele is többször találkoztunk, s az utolsó alkalommal említette, hogy kezébe került Móricz naplója. Akkor Fruzsina azt mondta, ha ő ebből írna egy darabot, kizárólag velem tudna elképzelni, hogy létrehozzuk. 4-5 hét alatt megszerkesztette az alapanyagot, ami olyannyira varázslatos lett, hogy azóta ennek élek. Szerencsére a nézők is szeretik. (…) Olyan, mintha Móricz nem száz évvel ezelőtt írta volna a regényeit, hanem holnap, vagy holnapután. Az asszony közbeszól például rólatok, bulvár hírlapírókról szól. Egy firkász éjjel megy gyilkosok után nyomozni. Közben gazdasági válság van, nyomorognak az emberek. A Rab oroszlánhoz fogható művet pedig nem is tudnék mondani, mert tele van robbanó humorpetárdával, miközben őrjítő dráma.

Boldogság: A boldogság az, amikor a szerep fölé kerülök, amikor nem győznek le a mondatok.

Kor: Rájöttem, hogy akkor öregszem a leginkább, amikor nincs dolgom. Az nagyon árt.

Hit: Szeretek hinni az emberekben. Amikor kiskamasz voltam, elhittem például, hogy az ’54-es svájci labdarúgó-vb-re nemcsak az aranycsapat utazik ki, hanem a magyar labdaszedő-válogatott is. A római-parti Vasas-üdülőben nyaraltunk a családommal, voltak ott NB I-es focisták is, akik bemesélték nekem, hogy ha elég gyorsan futom le a 400 métert, akkor bekerülhetek a magyar labdaszedő-válogatottba. A focisták ott ultiztak a teraszon, és stopperral mérték a köreimet, aztán komoly ábrázattal közölték: „nem, Robika, ez még kevés”. Én meg elhittem. Ma is feltétel nélkül hiszek a barátságban, a szeretetben, az emberek jó szándékában.

Szabadság: Eléggé szabad vagyok olyan szempontból, hogy nekem az előző években sem adták meg azt a díjat, amit minden nálam fiatalabb kollégám Kaposvárról már réges-rég megkapott. 1985-ben kaptam utoljára igazán komoly díjat mint érdemes művész. Nem köteleződtem el senkinek, és nem is szeretnék. Aki sokfélét csinál, az gyanús, talán én is ilyen vagyok.

Optimista: Végtelenül optimista vagyok. Mindenben meglátom a jót. Mint az apukám, aki, amikor kamaszként eltörtem az egyik lábamat, és felhívtam őt, hogy közöljem a rossz hírt, azt bírta mondani: „Azért a másik lábad tip-top, ugye?” Nem gúnyolódni akart, hanem megvigasztalni. Aztán az is alapvonásom, hogy nagyon tudok lelkesedni, és képes vagyok ezt másokra is átragasztani. Tudok szeretni. Gyűlölködni egyáltalán nem. Haragudni szoktam, olykor nagyon felkapom a vizet, de aztán gyorsan el is száll a mérgem.

Forrás: MTI, Színház.org, Nől Lapja, Magyar Narancs, Origo, HVG, Színházkolónia, stb.