“Ha nagyon sokat melózunk, akkor jön a csoda” – Für Anikót köszöntjük

2019 február 27. szerda, 15:46

1964. február 27-én, 55 éve született Für Anikó Jászai Mari-díjas érdemes művész, az Örkény Színház színésznője. Összeállításunkkal köszöntjük.

Für Anikó

Für Anikó pályájáról néhány sorban:

Für Anikó Budapesten született Boross Anikó néven, szülei hamar elváltak, húsz éves korában vette fel édesanyja vezetéknevét. 1989-ben Békés András osztályában végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, 2004-ig a Madách Színházban játszott, azóta az Örkény István Színház tagja.

Olyan filmekben volt látható, mint A legényanya, a Magyar vándor, vagy a Terápia című sorozat.

Rendszeresen szinkronizál, mások mellett Cate Blanchett, Sandra Bullock és Cameron Diaz állandó magyar hangja. Több zenés lemeze is megjelent már.

2001-től 13 éven át vezette a Talpalatnyi zöld című tévéműsort. Színházi szerepei mellett számtalan tévé- és játékfilmben, sorozatban játszott, köztük a Terápiában és az Örök télben.

Anyám tyúkja / Örkény Színház / Fotó: Horváth Judit

Für Anikóról saját szavaival:

Ars poetica: Azt vallom, hogy mindig elég azt megcsinálni ami ma van, mert abból lesz az új holnap. Nem várom, hogy bekopogjon a csoda az ajtómon, de ha nagyon sokat melózunk, akkor jön. Ezt nemcsak a szerepekre értem, hanem arra is, hogy észre kell venni a jó dolgokat, amik szembe jönnek. Legyen az akár egy parkolóhely, amikor az ember rohan.

Akadályok: Az akadályok formálnak, ezért szeretem a színházat is. Ha az embert sokan nézik, akkor nagy a tét, és a próbatételben, az élvezeten túl van lehetőség találkozni önmagunkkal. A színházban te inkább csak eszköz vagy ahhoz, hogy valami megszülessen. Ilyenkor a minket körülvevő dolgokat meg lehet tapasztalni és mélységében is meg lehet élni.

Színház: A megtörtént pillanatokért, a katarzisért, vagyis a zsigeri „aha élményért” jönnek a nézők színházba ez évezredek óta így van, műfajtól függetlenül. Ha ez nincs, akkor nincs értelme a színháznak. Nálunk, az Örkény Színházban a Hamletben is van nevetés, kacagás, a vígjátékokban pedig, például a Képzelt betegben és a Liliomfiban szívszorító mondanivaló. Semmi sem fekete vagy fehér, az élet is inkább fekete-fehér, jing-jangos, tyúklábmintás, kockás, csíkos.

Sűrű: Élvezem, hogy a lemezeimen, a koncertjeimen a dalaim médiuma vagyok, mint ahogy a színpadon a szerepeimé. Mindkettő egyfajta sűrített bemutatkozás.

Tempó: Magam sem tudom, honnan merítjük néha az energiát. Ugyanakkor meg mivel már hozzászokott testünk-lelkünk a sprintekhez, nagyon tud hiányozni a következő löket.

Nyersanyag: Semmiért nem nyomulok. Életemben egyszer mondtam, hogy “örülnék, ha rám gondolnál”, de attól is rosszul éreztem magam. Sokszor mondják, hogy milyen jó, hogy én már visszautasíthatok szerepeket, pedig ha nem tetszett, már harmadikos főiskolásként visszaadtam szerepet. Én vagyok a saját nyersanyagom, ez az én életem és kellően önző vagyok ahhoz, hogy válogassak. A felajánlott szerepek kétharmadát visszautasítottam, és csak kettő olyan volt közülük, amit megbántam – de azt is csak azért nem tudtam elvállalni, mert nem volt rá időm.

Paradoxon: Megtanultam nem nagyon akarni a dolgokat; az korábban valahogy mindig rosszul sült el: amikre nagyon vágytam, sokszor nagyon nemszeretem munkák lettek végül. Amikről viszont azt gondoltam, hogy „jaj istenem, miért pont ez”, azokkal mindig tanultam magamról, a mesterségemről, azokban mindig olyan jó dolgokat sikerült csinálnom, hogy hamar leszoktam a nagyon akarásról. Azt gondolom, van az életemnek egy olyan része, ami nem rajtam múlik; ezt tekinthetjük kényelmességnek, de világnézetnek is, taónak, karmának, Jóistennek vagy sorsnak, kinek-kinek ízlése szerint. Jó tizenöt éve megbeszéltem magammal, hogy jobb, ha csak azzal foglalkozom, amire befolyásom van.

Mesél a bécsi erdő / Örkény Színház / Fotó: Horváth Judit

Ellentmondásos és furcsa: Nagyanyám az Operaház ösztöndíjasa, anyám énektanár és előadóművész, a nagyapám amatőr színjátszó volt. Az Operaház gyermekkórusában töltött évet játéknak tekintettem. Az Iparművészetire nem vettek fel, a harmadik rostán kiestem, de a Dekoratőr Iskolába, ahová csak hatszoros volt a túljelentkezés, bekerültem. Azért akartam iparművész lenni, mert olyat kerestem, ami betölti az életemet, nem maradnak mellette lekötetlen vegyértékek. Dolgoztam is egy évig dekoratőrként, s közben jött a pálfordulás. Keresetkiegészítésként beiratkoztam az éppen indult THÉBA Stúdióba: a szöveges statisztálásokért több pénz is járt. Az ottani tanároktól kaptam a biztatást. Akkoriban irtóztam a nyilvános szerepléstől, de rájöttem, hogy a színpadon jó esetben én csak médium vagyok. Tehát úgy lehet elbújni, hogy közben mégis kitárulkozom. Ellentmondásos és furcsa. Ösztönből fakadó, érzelmi csúcspontokat bejáró állapot, a legerősebb kontrollal. Aztán ha az írott szövegből született karaktert el is hiszik nekem, akkor van értelme annak, amit csinálok.

Kezdet: Pályakezdőként sokszor minden áldott este játszottam, és volt két nap, amikor négy előadásom volt. Olyan voltam, mint egy megfeszített íj. Vagy azt is mondhatnám, hogy a kerület áramellátását rám lehetett volna kapcsolni, aztán a felgyorsult állapot után összecsuklottam a fáradtságtól. Manapság is mondogatjuk a kollégáimmal, hogy gyakran a színház nem is a második, hanem az első otthonunk.

Madách: A Madách Színház rengeteg jó prózai darabot játszott abban az időben, közelsem csak bulvárt. Ám tíz év után, bármilyen jó is volt ott, ki akartam próbálni magam más közegben, így azt mondtam, ugorjunk egy nagyot, mert nekem itt túl jó dolgom van, muszáj váltani. Előzőleg Bíró Krisztával, Mácsai Palival és Szűcs Gáborral Enquist: A tribádok éjszakáját játszottuk – ennyit a túl lágy Madáchról – a Madách Stúdióban, amit Kolos István rendezett. Ebben az időben mondta Pali, hogy ha neki egyszer lesz színháza, ott okvetlenül számít rám. 2000-ben kapta meg a(z akkor még) Madách Kamra művészeti vezetését. Elég szigorúak voltak a feltételek, mert azt mondták, hogy ha egy éven belül hetvenöt százalék alá esik a nézettség, akkor vége is van a dalnak. És Pali olyan végtelen bölcsességgel csinálta és csinálja azóta a színház dolgait, hogy le a kalappal. Arról nem is beszélve, hogy benne soha nem kellett csalódnom. Ez felbecsülhetetlen, pláne mostanában, amikor mindenki “egyszer használhatós-eldobhatós”. Jó, hogy van egy ember, akinek meg lehet bízni az értékrendjében, az igényességében, az ízlésében – ilyen szinten.

Örkény Színház: A minőség iránti elkötelezettség jellemzi az Örkény Színházat, az előadásaink lényegi kérdéseket, alapvetéseket fogalmaznak meg. És ennek a minőségnek az alapja Mácsai Pál személye, intelligenciája, vezetői kalibere. Napi húsz órákat dolgozik azért, hogy ez a színház olyan színvonalas legyen, amilyen a megalakulása óta.

Szenvedély: Nem attól leszek szenvedélyesebb, hogy hangosabban beszélek, meresztgetem a szememet és rázom a hajtincseimet, hanem a megéltségtől és attól a hőfoktól, amivel az ember bizonyos helyzeteket megél – és egyáltalán, attól, hogy mennyire szereti, amit ott és akkor csinál. És a Terápiát és a Coming outot is jó volt csinálni, mert jól voltak megírva a szerepek.

Éneklés: Nekem az éneklés csak hab a tortán, egyfajta kirándulás, mert nem szeretek semmit hajtani az életben. Nem ülök a babérjaimon, ha valamit megkaparintok már-már mániákusan hajtom, legyen szó szerepről vagy mosogatásról, egyszerűen nem tudom nem száz százalékosan csinálni.  (…) Hogy visszamenjek egészen a kályháig elmondom, hogy Bagó Gizella énekmesteremhez a főiskola óta járok, ő olyan nekem, mint egy jó edző, akihez mindig vissza kell térni, akitől csak tanulni lehet. Sokan vagyunk így a szakmában ezzel, megyünk is hozzá, amikor csak tudunk a legendás 47-es terembe. Akik valaha részesültek az ő szaktudásából, hozzáállásából és emberségéből, az tudja, hogy nem lehet őt nélkülözni. Mivel mi reggeltől estig folyamatosan beszélünk, akkor is megyünk hozzá, ha csak bebeszélnünk kell előadás előtt. Szóval neki nagyban köszönhetően jöttek a zenés szerepeim, és talán az Oliver után az első felkérés is megérkezett, hogy csináljak szóló lemezt.

Hamlet / Örkény Színház / Fotó: Horváth Judit

Az újrakezdés örök esélye: Minden egyes koncerttel, minden egyes előadással és minden egyes forgatási nappal ott van ez a mámor. Az ember úgy belecsobban, mint egy friss vizű medencébe, és elkezd mozogni a darabban, a szöveg közegében, a kollégák atmoszférájában… Igenis, az ember meglepődik néha, és nemcsak mástól, de önmagától is, hogy hoppá, ezt most egészen másképp mondtam! Úristen, ezt miért nem vettem észre eddig…?”

Hiúsági kérdés: Imádom a hivatásomat, de nem jelentene szörnyű katasztrófát, ha holnaptól valami mással kellene foglalkoznom. Nem az a színész vagyok, akik reggelire, ebédre, vacsorára színházat fogyaszt. Legyen szó éneklésről, mosogatásról vagy éppen szerepekről, egyedül abból csinálok hiúsági kérdést, hogy jól végezzem a dolgomat.

Nulláról kezdeni: Ez ebben a szép, nem? Az egyesélyes dolgok. Fiatalon hallgatod, unalomig hallgatod a közhelyeket. Hogy az élet rövid, hogy meglátod, elrohan az idő, hogy lekésel fontos dolgokról… És azt mondod, jaj, hagyjatok már ezekkel a közhelyekkel, az összes falvédő ezzel van tele, nagyon uncsi… Aztán valahogy a mérleghinta átbillen. Jönnek azok a bizonyos évek. Kinek, mikor esik le a húszfilléres. Nincs mese, átbillen a mérleghinta. És akkor rájössz, hogy hoppá, a legjobb esetben is a felén már túl vagy. Akkor az ember, ha magába néz, nem tudja letagadni, hogy másképpen látja ugyanazokat a dolgokat, mint addig. És itt van a nulláról kezdés mámora! Hogy ebben az egyesélyes rövidke életben, amit élünk, mindig elér az újrakezdés varázsa. Te írsz, én azt csinálom, amit csinálok, és élvezem, hogy minden alkalommal van esélyem arra, hátha jobb lesz. Hátha meg tudom lepni magam még… (…) Élvezem a meglepetéseimet.

A hattyú / Örkény Színház / Fotó: Horváth Judit

Találkozás: Pont abban látom sokszor a problémát, hogy mindenki magával van elfoglalva, és arra figyel, hogy vele mi van. Minden attól harsog, hogy én, én, én – miközben az önmagunkkal való igazi találkozás akkor történhet meg, amikor nem magunkkal foglalkozunk, hanem valami nálunk fontosabbal. Ezért nemcsak egy szólam a mások felé fordulás, a törődés, és az, hogy mit adhatunk egymásnak. Szerintem ez a fajta énközpontúság is az oka annak, hogy olyan sok a zárkózott, depressziós, befelé forduló ember. Túl sokat figyelünk magunkra, aztán csodálkozunk, hogy az életünk elkezd hasonlítani egy saját farkát kergető kutyáéhoz, vagy macskáéhoz.

Felelősség: Menekülök a politikától, a felszínt kapargáló, mindenbe belekapó komputervilágtól, amikor egyesek azt hiszik, kompetensek pár soros megjegyzésekben észt osztani. Ebben a – Bereményi Géza barátom szavaival élve – titoktalanított világban nagyon sokan gyártanak hamis elméleteket, szajkózzák a marhaságokat. A pénzcsinálás, a rohanás, az instant lét és a számítógép-mátrix nem kímél sem istent, sem embert. Értékrend nélküli pszeudoélet, csilli-villi katyvasz, amiben a felszín, a 15 perc hírnév számít. Ezt az egészet iszonyú ártalmasnak gondolom. Ehhez szorosan kapcsolódik régi rögeszmém, a környezettudatosság: ugyanis az urbánusság, a természettől való elszakadás torzítja az ember lelkét. Csak szólok: ha benyomják rajtam ezt a gombot, órákig tudok beszélni. Ne csak magunkért vállaljunk felelősséget, hanem a Földért is.

Környezetvédelem: Mindig megütközöm azon, amikor a környezetvédelemre amolyan kívülállóként, tőlünk független „ügyként” tekintünk. A környezetvédelem nem egy ügy, a környezetünk mi vagyunk. Ha törődünk a környezetünkkel, akkor lehetőséget adunk magunknak az életben maradásra. Bár ezek a lehetőségek rohamosan fogynak. Ez nem egy divatos hobbi, amihez vissza-visszatérünk, ha kedvünk tartja. A saját környezetünkért mindannyian felelősséggel tartozunk, nemcsak magunk miatt, hanem a gyerekeink miatt is. A balhét ugyanis ők fogják elvinni, bár ennek a bizonyos „balhénak” az előjeleit már mi is a bőrünkön érezhetjük. Az, hogy gyerekeink egészségesesek legyenek, és egyáltalán esélyt kapjanak az életre, rajtunk múlik.

Csehov / Dollár Papa Gyermekei

Vélemény: Ha megnyilatkozol valamilyen közéleti témában, azonnal rád sütik, hogy ilyen vagy olyan oldali vagy, mert nálunk a közéletiség sajnos keveredik a politikával. Épp ezért én erős szűrőn keresztül élem az életem, úgy, ahogy nekem az a leginkább megfelel, még ha ezért sokan naivnak vagy „struccnak” tartanak is. A tao eltörlése övön aluli ütés azok számára, akiknek ez a létet jelenti, és nem nyerészkedésre használják. Magyarországon a színészszakma presztízse igen alacsony, beleértve az anyagiakat is. A mi életformánk a hétvégét, az ünnepnapot, a családot sem „kíméli”, ezt 1992-ben azzal nehezítették, hogy kényszervállalkozói rendszerbe szorítottak minket, ezzel kivették a nyugdíjat a zsebünkből. Ezen a megalázott helyzeten nemhogy javítanának, hanem tovább ­szorítanak. Amennyiben nem tekintjük magunkat termeszeknek – bár övék az „ideális” társadalom –, akkor a művészetekre igenis szükség van, még ha a hatását nem is lehet közvetlenül kimutatni a GDP növekedésén. A kultúra mindig, mindenhol szponzorációra szorult. Csak míg például Lengyelországban a jegyrendszer idején sem zárt be egyetlen színház sem, addig nálunk… nem is folytatom, a lényeg: lenne még hova fejlődnünk ezen a téren is.

Anya: Azt hiszem, úgy vagyunk összerakva, hogy az élet első harmadában eldől, hogy milyen ember leszel, a második harmadban, hogy milyen férfi, milyen nő vagy, a harmadik harmadban az, hogy milyen apa, milyen anya vagy. És akinek ez késik, az nem tudja… Az emberben, amíg nem lesz szülő, rengeteg ajtó marad zárva. Amiket az a kis lény nyit ki. Az a semmihez sem hasonlítható összetartozás és kapcsolat.  (…) Az élet nekem azt szánta, hogy az átlagosnál később, de mégis anya lehetek. A gyerekért való felelősségvállalás, egyáltalán, a másokért való önfeláldozás sok ember neurózisán segítene. Nem kell folyton csak önmagunkkal foglalkozni.

Für Anikó

Élni: Hálás vagyok a sorsnak, hogy jobbnál jobb munkákat kaptam és kapok. Szerencsére valakinek mindig fontos voltam, gondolkodtak bennem. De folyamatosan küzdök azért, hogy ne csak játsszam az életet, hanem éljem is.

Forrás: Színház.org, Színház.hu, Origo, Magyar Narancs,
Vasárnapi hírek, Index.hu, Alon.hu