“Az igazságot szeretem” – Borbás Gabi 70

2019 március 01. péntek, 15:40

Borbás Gabi, a Centrál Színház Jászai Mari-díjas, Kabos Gyula-  és Aase-díjas művésze március 1-jén ünnepli 70. születésnapját. Ez alkalomból köszöntjük.

Borbás Gabi / Fotó: Centrál Színház

Borbás Gabi pályájáról néhány sorban:

Borbás Gabi 1949-ben született Budapesten, diplomáját pedig 1973-ban szerezte meg a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Ezek után a József Attila Színház szerződtette, de több mint három és fél évtizedes pályafutása során fellépett más rangos intézményekben is.

1984 és 1992 között a Játékszínben, a Városmajori Szabadtéri Színpadon és a Radnóti Miklós Színházban láthatták a nézők, 1994-től 2003-ig pedig a Soproni Petőfi Színház tagja volt.

Borbás Gabi / Hajmeresztő / Fotó: Centrál Színház

2003-tól szabadfoglalkozásúként dolgozott egészen 2006-ig, amikor a Centrál Színházhoz szerződött.

Zenés és drámai előadásokban is helyt áll, kivételes tehetségét karrierje során egyaránt bizonyította klasszikus és zenés darabokban, legyen szó akár Shakespeare Vízkereszt, vagy amit akartok, illetve Csehov Cseresznyéskert című darabjáról, vagy éppen Brecht Koldusoperájáról.

Számos magyar filmben is találkozhattak vele a nézők. A hetvenes-nyolcvanas években olyan emlékezetes alkotásokban szerepelt, mint a Makra, az Utazás Jakabbal, az Illatos út a semmibe vagy a Szeleburdi vakáció, a közelmúltban pedig A Nap utcai fiúkban tűnt fel.

Borbás Gabiról saját szavaival:

Sors: Minimum két személyiséggel vert meg a sors. Lassan 50 éve próbálom kibékíteni, sokszor napi 10-12 órában összeilleszteni őket.  A próbán az új színdarab, benne a mondataim, a karakterem élete, fájdalma. Aztán haza, kutyasétáltatás, bevásárlás, valami evés, majd este ismét a színház. Egyszerre vagyok színésznő és egy kispolgári anya, hétköznapi háztartással.

Balerina: Anyukám szeretett színházba járni, pici koromtól kezdve vitt magával az előadásokra. Balerina akartam lenni, tizennégy évig táncoltam, de olyan rossz lett az iskolai eredményem, hogy eltiltottak tőle. Tizenhat éves koromban a magyar tanárnőm talált egy irodalmi színpadot, és ott kezdtem tanulni. Az irodalmi műveltségemet ott alapoztam meg.

Készenlét: Érettségi után próbálkoztam a főiskolával, de nem vettek fel, ezért elmentem műszaki rajzolónak egy évre. A második nekifutás sem sikerült, így a Néphadsereg Művészegyüttesében kötöttem ki, segédszínészként. Konferáltam, verset mondtam, jártuk az országot. Ez az élet megtanítja az embert a szerénységre, a készenlétre, és olyan praktikus dolgokra, hogy például hogyan lehet hosszú távon elviselni a buszozást.

Főiskola: Életem leggondtalanabb, időszaka,  nekem egy hatalmas röpülés volt. Kazimir Károly volt az osztályfőnök , Gáti József és Montágh Imre, Fischer Sándor  voltak a  beszédtanáraim.  Nekik én mindent köszönhetek, mert azóta beszédet  tanítok az ő alapjaikon.  A főiskolán semmi problémám nem volt. Valahogy nem tudtam olyant csinálni, hogy rossz legyen.

Kávé mellett: Olyan osztálytársaim voltak, mint Gálvölgyi János, Reviczky Gábor, Sáfár Anikó, vagy Vörös Eszter. Harmadik osztálytól már játszhattam a Nemzeti Színházban, Major Tamás nagyon szeretett, és szép feladatokat kaptam tőle. Aztán utolsó éves főiskolásként jöttek az igazgatók, emlékszem, hogy minden nap szállodákban tárgyaltam egy kávé mellett arról, hogy hová kerüljek. Úgy döntöttem, hogy elmegyek Veszprémbe, mert tetszett, amit ott csináltak, de végül lebeszéltek róla, és a József Attila Színházhoz szerződtem. Tizenkilenc évig maradtam is ott.

Pálya: Egy novemberi napon úgy döntöttem, hogy elég. Nagyon sokat próbáltam, ehhez képest kevés volt a fizetés. Mindez a kilencvenes évek elején történt, amikor amúgy is minden változott körülöttünk. Közben a Játékszínben is szerepeltem olyan darabokban, mint a Hippolit, vagy a Néma Levente, de ebből így nem lehetett megélni. Megkerestem Valló Pétert, akivel együtt jártunk főiskolára, és kértem, hogy valamit találjon ki nekem. Sopronban tárt karokkal vártak, és olyan remek darabokban kaptam szerepet, mint a Chicago, a Lovagias ügy, vagy a Cseresznyéskert. Fantasztikusan jól éreztem ott magam, évente két darabot próbáltam. Hiába volt már mögöttem tizenkilenc év a József Attilából, mégis a Sopronban töltött tíz év tett azzá, ami most vagyok.

Feleki Kamill, Borbás Gabi, Pethes Sándor / Fotó: Szalay Zoltán, Fortepan

Centrál Színház: Hogy kitől kaptam szerepet, arról sokat tudnék mesélni. Puskás Tamásnál igazán minden évben csodálatos szerepeket kaptam. De már partner az ember.  Ötven körül már megváltozik a rendező és a színész viszonya. Legalábbis velem ez történt. Vannak persze nálam alázatosabbak.  Az például egy fenséges állapot, hogy közösen dolgozunk az egész produkcióért.  Az mindenféleképpen nagy ajándék, hogy partnerként dolgozunk. Ez egy olyan színház, ahol sokféle a feladat.  Nagyon kevés a társulati tag,  sok vendégsztárral dolgozunk. Puskás Tamás úgy találja ki a darabokat, hogy jobbról-balról meghív olyan neves és jó színészeket –  nemcsak celebeket, de húzóneveket –, akik csodálatos színészek.  Mellettük nagyon jó ám játszani.

Borbás Gabi / Kasimir és Karoline / Fotó: Centrál Színház

Természet: Ez nagyon érdekes dolog, hogy ki kinek segít. Fiatalon az ember meg akar felelni a rendezőnek, és általában rossz élménye van róla.  „Menjen a fenébe! Tegnap ezt mondta ma meg ezt mondja. Micsoda hülye!”  De aztán  később a legtöbbször megérti. Seregi László volt az, aki nagyon hatott rám. És érdekes volt, hogy diploma előtt, a Liliomfinál azt mondta Berényi, hogy „hát Gabi,  nem volt jó”. És emlékszem Fodor Imrére, aki fölpattant és kikelt magából: „Ez a lány egy húsevő. Minek kell neki adni egy ilyen tejfölt.” És ez nagyon nagy dicséret volt.  Én pedig próbáltam magam ehhez tartani. De szeretek kis szerénykét is játszani.  Ronda nagy természetem van   és – ez tény –  nagyon nagy pofám. Nem itt tartanék, ha befogtam volna a számat. Nem tudom befogni a számat, és ez már így is marad. Most majd eldöntöm, hogy mostantól  befogom é vagy sem, mert azért meg kell élni. Máshoz én nem értek.

Szomszédok: Mindig tudom, hogy mikor voltam megint a képernyőn – ugye ismétlik állandóan a Szomszédokat. Ott, ahol lakom, jártomban-keltemben észreveszem, hogy ilyenkor visszakapják az emberek a fejüket. Á, igen: akkor megint voltam a Szomszédokban, fölismertek. Az borzasztó nagy népszerűséget hozott mindenkinek, aki szerepelt benne – hát a pénzről nem is beszélve. Pedig én nem voltam állandó szereplő, nem voltam stábtag. Az is úgy történt, hogy éppen szültem, gyesen voltam, nem volt nagyon munkám, amikor egyszer összefutottam Horváth Ádámmal – és azonnal nekiszegeztem a kérdést: Ádám, nincs valami agilis újságírónő ebben a sorozatban? Olyan jó lenne valamit csinálni. Hát nem megírta nekem?

Tanítás: A ‘szerepöllést’ nem lehet megtanítani. De azt meg lehet tanítani, hogy valaki belül rendben legyen és karban tartsa a lelkét, a kultúráját, a fizikumát. Ne féljen semmitől, olyan dolgokat hozzon ki magából, amiket tizennyolc éves koráig nem tudott – mert nem ismert fel. Az első alkalommal mindig elmondom, hogy ‘a fene se akarja, hogy ti színészek legyetek’. Annyi szép diplomás színész van itt munka nélkül. Nem akarom, hogy színészek legyetek – ellenben azt megígérem, hogy kipucolom a szátokat, a kultúrátokban csinálok egy nagy tupírozást.

Szinkron: Számomra mindig nagy kihívás volt egy- egy nagy színésznőt szinkronizálni. Glenn Close, vagy Meryl Streep fantasztikus művészek, nekik például többször is lehettem a magyar hangjuk. (…) Nem csak  lenyomom a szöveget, hanem megpróbálom eljátszani hangban ugyanazt, amit a nagy művész. Annak is van hátulütője, ha az ember annyira profi. Én soha nem voltam link. Mindig megdolgoztam a szinkronszerepért.

Borbás Gabi / Fotó: Centrál Színház

Élet: A tanulás számomra kikapcsolódás. Ha hosszú ideig nem csinálok semmit, akkor nem érzem jól magam. Elfoglalom magam, bringázom, sétálok, ülök a virágaim között, rejtvényt fejtek, olvasok, főzök. Közben pedig reménykedem, hogy könnyebb lesz az életünk, és az európai kultúra egyszer majd magára talál…

Egyensúly: Nagyon sokat olvasok, és azt gondolom, a belső egyensúly ott kezdődik, hogy ne hazudj magadnak. Saját magaddal kell kegyetlenül őszintének lenni.  Az igazságot szeretem. Akkor érzem jól magam a bőrömben, ha minden gömbölyű körülöttem, ha mindent megtettem, hogy így legyen.  Ez megint ad egy belső erőt, hogy már megint tettem valamit az igazságért, vagy a jó körérzetért,vagy a bölcsességért, a holnapi rendes jó felébredésemért. Azt hiszem, az ad az embernek erőt, ha rendbe teszi a dolgokat, ha fehér belül minden. Úgyis vannak sarak, amiket nem lehet jóvátenni. Nem?

Forrás: Centrál Színház, Nők Lapja, Vaol.hu, Kultúrzsiráf, Criticai Lapok, Elite Magazin