“A színház a nyilvánosság művészete” – Ascher Tamás 70

2019 március 03. vasárnap, 20:57
Március 3-án töltötte be hetvenedik életévét Ascher Tamás Kossuth- és Jászai Mari-díjas rendező, érdemes művész.

Ascher Tamás pályájáról:

Budapesten született, édesapja Ascher Oszkár Kossuth-díjas színész, előadóművész, rendező. Előbb bölcsésznek tanult, majd 1973-ban a Színház- és Filmművészeti Főiskola rendezői szakán szerzett diplomát. Szép Ernő Patika című darabjával vizsgázott a kaposvári Csiky Gergely Színházban, majd oda is szerződött. Neve összeforrott a kaposvári színház fénykorával, amikor néhány rendezőtársával igazi művészszínházat hozott létre.

1978-ban Zsámbéki Gábor hívására a társulat néhány vezető művészével együtt Budapestre, az újjászerveződő Nemzeti Színházhoz szerződött. Vendégművészként továbbra is folyamatosan dolgozott Kaposvárott, ahová 1981-ben vissza is szerződött, 1983-tól 2003-ig a Csiky Gergely Színház főrendezője volt. A Katona József Színházban a teátrum 1982. évi megalakulásától kezdve rendez, a színháznak 1989-től tagja, 2011-től főrendezője.

Ascher Tamás / Fotó: Szabó Szonja

1989-ben a párizsi Európai Színházi Tanács alapító tagja volt, tiszteletbeli tag az Európai Színházak Uniójában, 1993-tól rendes tagja a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának. 1983 óta tanít a Színház- és Filmművészeti Főiskolán (ma már Egyetem), 1993-tól egyetemi docensként, 2002 óta pedig egyetemi tanárként, 2003-ban Novák Eszterrel közösen ő indította el az első zenés színész osztályt. 2006 és 2014 között az egyetem rektori posztját is betöltötte.

A darabok színpadra állításában nagyon fontosnak tartja a kimunkált színészi játékot, a hétköznapi igazságok letisztult kifejezését. Pályája során számos műfajban, klasszikus és kortárs darabokat is rendezett, Csehov összes nagydarabját színre vitte. Fontosabb rendezései között van a Beckett: Godot-ra várva, Ödön von Horváth: Mesél a bécsi erdő, Osztrovszkij: Jövedelmező állás, Bulgakov: A Mester és Margarita, Erdman: Az öngyilkos, Molière: Mizantróp, Heinrich Böll-Bereményi Géza: Katharina Blum elveszett tisztessége, Molière: Dandin György, Sondheim: Sweeney Todd, Kroetz: A vágy, Hamvai: Hóhérok hava, Reza: „Művészet”, Gorkij: Barbárok, Crouch-McDermot-Hoffmann: Jógyerekek képeskönyve, Parti Nagy: A Bandy-lányok, Ibsen: Peer Gynt. A Magyar Állami Operaházban 1979-ben mutatkozott be, Mozart Idomeneóját állította színpadra, majd 2007-ben Vajda János Karnyóné című operáját rendezte, amelynek szövegkönyve Csokonai Vitéz Mihály színdarabján alapult. Számos színházfilm rendezése fűződik a nevéhez, s pályája kezdetén több mozifilmben is játszott színészként, tavaly a Rossz versek című filmben bukkant fel néhány pillanatra.

Vendégrendezőnek hívták Bécsbe, Berlinbe, Lyonba, számos alkalommal Helsinkibe. A Katona József Színházban rendezett Csehov-darabok, a Három nővér, a Platonov és az Ivanov több földrészen arattak osztatlan kritikai és közönségsikert, az Ivanov 2008-ban Moszkvában megkapta az évad legjobb külföldi előadásának járó Arany Maszk díjat. 2010-ben a Cate Blanchett Oscar-díjas ausztrál színésznő és drámaíró férje, Andrew Upton vezette Sydney Theatre Company felkérésére megrendezte Csehov Ványa bácsi című színművét, olyan világsztárokkal, mint Cate Blanchett, Richard Roxburgh és Hugo Weaving. A darabot Sydney után a washingtoni Kennedy Centerben és a New York-i Lincoln Centerben is sikerrel játszották.

Idén januárban mutatták be rendezésében Neil Gaiman Coraline című regényének bábszínházi adaptációját. Nemrégiben vitte színre a Katonában Alekszandr Szuhovo-Kobilin Az ügy, avagy Normális Eljárás című darabját, az Örkény Színházban – ahol 2017-ben Gáspár Ildikóval közösen állította színpadra Thomas Mann József és testvérei című monumentális regényfolyamának ötórás drámaváltozatát – Gorkij A mélyben (Éjjeli menedékhely) című darabját rendezi, ennek bemutatója április 13-án lesz. Neve a Katona József Színház egyik darabjában is szerepel, jelenleg is repertoáron van az Ascher Tamás Háromszéken című darab.

Díjainak, kitüntetéseinek, külföldi elismeréseinek se szeri, se száma. 1983-ban Jászai Mari-díjat kapott, 1988-ban érdemes művész lett, 1992-ben Kossuth-díjjal tüntették ki „kiemelkedő, nagy hazai és nemzetközi sikerű színházi rendezéseiért, amelyekben példamutató következetességgel az írói szándékot közvetíti a közönségnek”. 1998-ban Hevesi Sándor-díjat, 2003-ban Pro Urbe Budapest kitüntetést kapott. Több alkalommal részesült a Színikritikusok Díjában és a Pécsi Országos Színházi Találkozó Díjában, 1990-ben az évad legjobb rendezőjének választották.

Ascher Tamásról saját szavaival:

5 évesen: Ötéves koromban a Margitszigeten láttam, amikor behajtották a birkákat a víztorony tövébe a Szabadtéri Színpad kapuján, és már akkor azt éreztem, hogy én ott szeretnék lenni belül, és látni, hogy ott mi történik. Nem a pénzkereset, nem a sikervágy, hanem valami gyermekded, ősi vágy, oda, hátulra tartozni, tehát a színházba nem elölről bemenni, hanem hátulról, és azok közé tartozni, akik annak a mágiának a részesei.

Színház: A színházon kívül soha semmi más nem szerepelt az élettervemben… Nem jutott el a tudatomig, hogy mi módon gyarapíthatnám, módosíthatnám életfeltételeimet, mindig a következő alkotnivalót tartottam szem előtt. Nem feltétlenül azért, mert ennyire emelkedett lélek vagyok. Egyszerűen csak nem tudtam elszakadni a színháztól, és minden más terhet, vagy akár kecsegtető lehetőséget a művészetre való hivatkozással ledobtam magamról.

Stílus: Fogalmazzunk úgy, hogy nincs egy életre szóló stílusom. Minden egyes előadásnál a probléma érdekel, amit a darab tartalmaz. A gondolat aztán magától értetődően megtermi a maga formáját, míg máskor (éppoly gyakran) gyötrelmes keresgéléssel sikerül csak rátalálni az érvényes stílusra. Nem panaszkodom, a kínlódás természetes része a munkának, ezt alkotótársaim, a színészek tanúsíthatják.

Mesterek: Fiatalkoromban nagy szükségem volt mesterre, mert bizonytalan voltam, és tanulni vágytam. Mint nemzedéktársaim többsége, elégedetlen voltam az azidőtájt működő színházakkal. Ma már tudom, hogy a 60-as, 70-es évek színházának is megvoltak a maga értékei: monumentális színészegyéniségek rendkívüli teljesítményeit láthattuk, de ezek a nagy színészi produkciók valahogy különálltak az előadások egészétől. Az előadások ugyanis nem voltak minden részükben megkomponáltak, egy irányba hatóak. Tulajdonképpen az az előadás, amelyik meggyőzött arról, hogy érdemes színházzal foglalkoznom, Peter Brook Szentivánéji álom-rendezése volt, amelyet nagyjából a rendezői diplomám kézhezvételével egy időben láthattunk itt Magyarországon.

Ascher Tamás / Fotó: Stekovics Gáspár

 

Rendező: A rendezői szakma műveléséhez a fantázia a legfontosabb, ezen kívül pedig az életismeret és az elképzelések erős képviselete. Az is működik, ha egy hibbant és téves eszmerendszerből fakadó koherens víziót vázol föl, aminek a valósághoz nincs köze. Távoli megfigyelőként életerőinjekciókat kell adnia a játszóknak. Emellett muszáj felosztania a saját személyiségét azokra az alakokra, akik szembenállnak egymással a darabban, úgy tud segítséget adni, ha mindegyikben megtalálja magát.

Fontos pillanat: Fontos pillanat a művész életében, mikor elszakad mesterétől. Úgy mondják, ahhoz, hogy az ember egy hosszú folyamat során kialakítsa önnön világát, egyszer csak meg kell tagadnia az előtte járókat. A megtagadás gesztusa talán csak a közönség miatt szükséges, de ha önmagad akarsz lenni, valóban muszáj leválni az elődökről. Én a színházi világban sohasem találtam olyan mestert, akivel teljesen azonosulhattam volna, ezért nem is állt módomban bárkiről leválni, bárkit megtagadni. A mi nemzedékünket apátlan nemzedéknek is szokták nevezni.  Ha a színházi munkáimmal pályám elején rendre elégedetlen voltam, annak okai valahol itt keresendőek (mai elégedetlenségeim okai más természetűek). Van egy másik aspektusa is a kérdésnek. Annak idején színházat csináló fiatalemberként bizonytalan voltam, mibe kapaszkodjam, de fiatal értelmiségiként pontosan tudtam, hol a helyem, egyértelmű volt, hogy mitől undorodjam, és mit fogadjak el. A cenzúrát utáltam, az állami keretek közt elérhető siker, pozíció kétesnek tűnt a szememben. Ez a politikai természetű viszolygás valamiféle biztos alap volt: összekötött más emberekkel, elvezetett a kaposvári színházba, ahol a színházcsinálás egyik kiindulópontjává vált.

Nyilvánosság: A színház a nyilvánosság művészete, fontos számára a botrány, az izgalom, amit a nyilvánosság előtt és benne kelt. Erre azok az időszakok alkalmasak, amikor a művészeket nem fejezik le, az előadásokat nem tiltják be, de létezik közeg, amiben harcolni lehet valamiért és valami ellen. Nem gondolom, hogy korunkban ne lenne erre lehetőség. Sőt, ha körülnézek, úgy látom, a színháznak bőséges oka van, hogy felelősséget érezzen a társadalom, az ideológia, a politika alakulásáért, s kellő indulattal hozzászóljon.

Eszménykép: A hetvenes nyolcvanas évek színházának nagyjai: Peyman, Zadek és Peter Stein igazi eszményképek számomra. Azt a precíz, hatékony és manírmentes színházat szerettem volna én is művelni – ritkán sikerült. Külföldi munkáim izgalmas megmérettetések voltak más kultúrájú színészek között, de minden fontos rendezésem Magyarországon készült. Nem beszélek elég jól nyelveket, de ennél sokkal fontosabb, hogy itt élek, ennek a világnak a jelenéből, múltjából táplálkozom.

Intim: Énszerintem minél intimebb és minél egyszerűbb valami, és minél kisebb térben történik, annál jobb. Tehát ha választani kell, hogy hol lesz jó, itt vagy a debreceni nagy színpadon, világos, hogy itt lesz jobb. Ha még a nézők fel is ülnek a színpadra, akkor még jobb lesz. Mert minél közelebb vagy a színész fejéhez, és minél kevesebb technika és csinnbummcirkusz van, annál átélhetőbb, annál igazabb. Ez egyértelmű.

Tükör: Szeretem a kegyetlen és rideg műveket, amelyek persze nem a gonoszságot reklámozzák – kizárólag a tunya, hazug gondolkodásmódot leplezik le kíméletlenül. Minden művészi kegyetlenség mögött ott van a kétségbeesett vágy valami értelmes, valami emberi, valami érzelmileg elfogadható iránt. Ott van a fájdalmas hiány, ami a művészt éri, miközben csupa szépet és jót szeretne látni a világból. Az a rengeteg rémületesen és röhögtetően kellemetlen, sötét dolog, ami körülvesz mindannyiunkat, csakis az készteti arra a szerzőt, hogy kegyetlen és rideg, önmagával is kíméletlen ábrázolásmóddal egyértelmű tükröt tartson az emberiség elé.

Folyamat: Ha van egy jó szöveg és néhány jó színész, akkor azzal boldogan vágok neki a színházcsinálásnak. Tehát a dühödt elégedetlenség nem a művészeti formákkal, hanem inkább önmagammal szemben él bennem. Munka közben meggyűlölöm a darabot, a színházat, a színészeket, mindent, vagyis elsősorban önmagamat, de ha az első undoron túl vagyok, akkor hirtelen elkezdenek érdekelni a lehetőségek: hogy mit lehet kihozni a színészekből, hogy miről szól valójában a darab. Minél jobban értem, amit csinálok, annál jobban kötődöm hozzá. A végén ugyan boldogtalanul és az önmagammal folytatott vitában őrlődve, de mégis hősies katonaként, utolsó leheletemig csiszolom és javítom az előadást.

Szereposztás: Az egyik színésznek van valódi jelenléte, karizmája, a másiknak pedig nincs, és ez a személyiség titka. Brook ezt tökéletesen ábrázolja, és ugyan én nem vagyok se tudós, se pszichológus, hogy ezt elemezzem, de mint rendező, számolok vele. És úgy osztok szerepet, hogy stimmeljen…

Archetípusok: Az ember, amikor elkezd próbálni egy új társulattal, nagyon gyorsan megérzi, melyik színész melyik archetípust képviseli. Ráismer arra, hogy az adott színész Magyarországon kinek felel meg körülbelül. És akkor felfogom, hogy Cate Blanchettre úgy kell odafigyelnem, mint ahogy Básti Julival beszélgetnék idehaza. És így már minden rendben van. A színészek mind karakteresen valamilyen állatfajták; az ember tudja, hogy ez vaddisznó, amaz őzike, zsiráf, kisegér… És ha megvan a beazonosítás, az ember a világ minden pontján boldogul.

Ascher Tamás / Fotó: Katona József Színház, Süveg Áron

Próbaidőszak: Rendszeresen előfordul, hogy nem hiszek magamnak, újra és újra megkérdőjelezem az elgondolásaimat. Ezt az állapotomat Máté Gábor nagyszerűen fogalmazta meg. Azt mondta, ő, mint szinész, sokszor érzi a próbafolyamat elején, hogy a munkájával meg kell győznie engem arról ,hogy jó a mű, amibe belefogtunk. Mindig van egy időszak, amikor meggyűlölöm a darabot, amit rendezek, de szerencsés esetben ez később elmúlik.

Mikroszkópikus: Szerintem két ember találkozása és a jelek, amiket önkéntelenül is leadnak, amelyekkel leleplezik magukat, a puszta fal előtt erősebben hatnak, mintha a színpadra virágvázákat, könyvespolcokat, füves dombokat és tölgyfákat is telepítek. Mikroszkópikus felbontásban akarom látni a gesztusokat, ezért szeretem a tágas, üres díszleteket, bár sajnos gyarló naturalisztikus igényeim néha előtolakodnak és nem tudom eléggé lecsupaszítani a színpadot. Ha egy pályaudvaron játszódik a darab, akkor szeretem ha legalább egy szemafor vagy pénztárfülke látszik, pedig lehet hogy elég lenne, ha a nagy ürességen egy vonatfüst vonulna át. Rendezői alkatom olyan, hogy különböző igények vitáznak benne.

Tanítás: Át kell adni az értékeket, másrészt az ifjúságtól tanulhatunk is: asszociációt, kísérletezőkedvet, élményt és sok ötletet szedhetünk össze. Fontos, hogy mindez kultúrába ágyazódva történjen, hiszen rettenetesen rövid az emberiség kulturális emlékezete. Új és új történelmi, politikai hullámok egyszerűen úgy pottyantanak ki kulturális értékeket a hajóból, mintha sohasem lettek volna.. A tanításnak az a lényege, hogy tudatára ébressze a fiataloknak, hogy milyen apától, nagyapától, dédapától származnak. Elengedhetetlen a kulturális emlékezet őrzése, különösen a mai időkben, amikor a tömegkultúra egészen más vágányra viszi az embereket.

Pótolhatatlan: Remélem, hogy a színház képes megújulni, másrészt pedig az embereknek mindig is szükségük lesz arra, hogy együtt éljenek át valamit. És a személyes élményt, amit a színház nyújtani tud, semmi nem pótolja.

Az alkotáshoz független lélek kell: Olyan korban élünk, amikor a szervilizmus, a deklarált leborulás a gyors siker záloga – ám csak önálló véleménnyel rendelkező, független lelkű és a politikai színtéren is jó ízlést tanúsító fiatalokból lesz valódi művész, érzékeny alkotó. Kívánom nekik, hogy mindig találjanak olyan menedéket, (mint nekünk Kaposvár volt a kádári kor furcsa, kínos évtizedeiben), ahol tisztán tarthatóak és megőrizhetőek az emberi tartás, a makulátlan jóízlés sokfelől veszélyeztetett értékei.

 

Forrás: Színház.org, Színház, Criticai Lapok, Magyar Narancs, Index.hu, Fidelio, HVG