“Az életet kaptam a színészettől” – Harkányi Endre 85 éves

2019 március 26. kedd, 7:40

Harkányi Endre Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész március 26-án nyolcvanöt éves. Múltidéző összeállítással köszöntjük a színművészt.

Harkányi Endre / Fotó: Keleti Éva

Harkányi Endre / Fotó: Keleti Éva

Harkányi Endre pályájáról:

Szüleit a vészkorszakban vesztette el, anyját deportálták, apja az ukrajnai munkaszolgálatból betegen tért haza és hamarosan meghalt. A vadóc, vörös hajú és szeplős fiú bátyja révén került közel a mozi világához, miután jelentkezett egy hirdetésre. Tizenhárom évesen szinte önmagát játszotta Radványi Géza 1947-ben készült, klasszikussá vált Valahol Európában című, háborús árvákról szóló filmjében. Rokonai nyomására esztergályosnak kellett tanulnia, s ez ellen lázadva jelentkezett a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Miután felvették, egy év alatt letette az érettségit is, diplomáját 1957-ben szerezte meg. Először Debrecenbe került, majd Szinetár Miklós hívására 1960-ban a fővárosban akkor induló Petőfi Színház társulatához csatlakozott. 1963-tól a Vígszínházban, ezután az újonnan induló Mikroszkóp Színpadon játszott, később a József Attila Színház, 1984-ben ismét a Vígszínház társulatának tagja volt. Rövid megszakítással, 1993-94-ben a rövid életű Művész Színházban lépett fel, 2015-ben nyugdíjba vonult.

Pályafutása alatt többnyire kisembereket, komikus figurákat alakított, volt Puck (Shakespeare: Szentivánéji álom), Lord Stanley (Shakespeare: III. Richárd), Liputyin (Dosztojevszkij: Ördögök), Morris Bober (Malamud: A segéd). A Vígszínházban és a Pesti Színházban a közönség a Száz év magány, az Össztánc, a Sok hűhó semmiért és a Képzelt beteg című darabokban láthatta, a Vígben egyik utolsó szerepe Hanoch Levin Átutazók című komédiájában Savtaj suszter volt.

Harkányi Endre a Makrancos Katában / Fotó: Vígszínház

Harkányi Endre a Makrancos Katában / Fotó: Vígszínház

A filmvásznon nagyszerű alakítást nyújtott Tersánszky-regények adaptációiban (Kakuk Marci, Legenda a nyúlpaprikásról), 2006-ban a De kik azok a Lumnitzer nővérek? című Bacsó Péter-alkotásban. Jellegzetes szinkronhangja több nemzedék számára feledhetetlen élményt nyújtott, többször kölcsönözte hangját Louis de Funés-nak, Danny de Vitónak. Részt vett a Bálint Ágnes által írt Futrinka utca című bábsorozat készítésében, amelyen nemzedékek sora nőtt fel, a Vízipók, csodapók című című rajzfilmsorozatban ő szólaltatta meg a Keresztes pókot. A Mézga család című rajzfilmsorozatban az apának, Mézga Gézának kölcsönözte a hangját. A mai napig népszerű, külföldön is sikert aratott sorozat érdekessége, hogy előbb vették fel a hangot, és csak utána, a színészekhez szabva rajzolták meg a figurát. Harkányi korelnöke volt a Kossuth Rádió mese hangjátékjáték sorozatának, a Vacka Rádiónak, Csiga Nyikoláj szólalt meg az ő jellegzetes hangján.

Színházi bemutatóinak száma az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet adatai szerint eléri a 150-et, amellett mintegy 70 játék- és tévéfilmben szerepelt. Művészi munkásságát 1962-ben Jászai Mari-díjjal, 1982-ben érdemes művészi címmel, 2004-ben az Ajtay Andor-emlékdíjjal és a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével ismerték el. 2005-ben neki ítélték a Ruttkai Éva-emlékgyűrűt, és még abban az évben kiváló művész, 2008-ban a Halhatatlanok Társulatának tagja lett. 2010-ben a nyíregyházi Vidor Fesztiválon Életmű Díjjal jutalmazták, s abban az évben művészi életútja elismeréseként átvehette a legrangosabb állami művészeti kitüntetést, a Kossuth-díjat. 2015-ben Harsányi Zsolt-emlékdíjjal tüntették ki, két év múlva a Színház- és Filmművészeti Főiskola gyémántdiplomáját kapta meg. 2017-ben a miskolci Jameson CineFest Nemzetközi Filmfesztiválon mutatták be első filmje, az éppen hetven éve készült Valahol Európában felújított változatát.

A művészről saját szavaival:

Népszínház Mozgó: A „nyóckerben” éltem a bátyámmal handlék, cigányok, kurvák között. Hol ez a rokon próbált törődni velünk, hol egy másik. A Teleki tér és a Kun utca sarkán volt a Népszínház Mozgó, a „kis büdös”, ahol rengeteg kalandfilmet láttam, és amely arról volt híres, hogy mindenki odarohant a razziák elől. Bátyám alig múlt tizenhat, ott árult vizet, a mozisok szinte örökbe fogadták, és lassan ismerős lett a filmszakmában. Ő csak öt elemit végzett, de utóbb zseniális üzletember vált belőle, és már tizenhét évesen ő intézte a filmkölcsönzéseket a mozi számára. Ismerte Szirtes Laci bácsit, Szirtes Tamásnak, a Madách Színház igazgatójának édesapját, aki a Valahol Európában felvételvezetője volt. Így neki is köszönhetem, hogy a filmben szerepelhettem.

A kezdetek: Bekerültem a Láng Gépgyárba. Lakatosnak, ívhegesztőnek, később épület-villanyszerelőnek tanultam. Aztán tizenhét évesen – a filmezés és a mozizások hatására – jelentkeztem a színművészeti főiskolára. Előbb szakérettségiznem kellett, miközben maradék rokonaim elmentek Amerikába. Én viszont a szocialista rendszer kedvezményezettje lettem: volt ösztöndíjam, kollégiumban laktam. Aztán a főiskola, a színészet mindenre megtanított. A Vas utcai tanintézetben „újraszocializálódtam”. Ismerkedtem a darabokkal, a korral, amelyben játszódtak. Tanultunk táncot, képzőművészetet, zenét. A világlátásomat, ízlésemet mind onnan hoztam. Hatan voltunk az osztályban: Garas Dezső, Lőte Attila, Láng József, Fülöp Zsigmond, Medgyesi Mária. Pártos Géza, Gellért Endre osztályvezetők mellett olyan tanáraink voltak, mint Nádasdy Kálmán, Sulyok Mária, Básti Lajos, vagy a már említett Várkonyi, akik még a háború előtti kultúrával voltak átitatva. Azt akarták, hogy igazi művészek legyünk. Életem korai szakasza: sűrítve ennyi.

Harkányi Endre / Fotó: MTVA

Harkányi Endre / Fotó: MTVA

Újat akarni: Általában azt tapasztalom: sokfelé igyekeznek megújítani a színházat, de az gyakorta kelti az összevisszaság látszatát. A mostanában színre lépő – szakmai készségük alapján amúgy sok tehetséget is magával hozó – generáció mintha semmit sem vett volna át abból, amit az előző nemzedékek magas szinten elsajátítottak. Nem tudom, miként tanítják a mai színész- és rendezőhallgatókat ott, ahol ezt meg kellene tanítani. Ám annyi biztos: nem elég csupán újat akarni. Kevés hozzá, ha csak az vezet, hogy mindig érdekesek akarunk lenni. Azzal is számolni kell: mi áll jól egy adott társulatnak, miként lehet úgy továbblépni, hogy közben a tradíciókból indulunk ki. Ezek nélkül a nekirugaszkodások a káosz érzetét keltik.

Izomból meglódított golyóbis: Félművelten nehéz a hiteles megújulás. Pláne a művészetben. Megjegyzem: a klasszikus műveltségű, szakmailag alaposan felvértezett színházi vezető a színész pályaépítését is szem előtt tartja. Amúgy meg az ifjak többségének főleg csak víziója van egy-egy darabból. Láttam olyan előadást, amelyben nagyon szuggesztíven jöttek-mentek a színpadon a szereplők, sütött a színészekből a tehetség, csak az nem derült ki: miről szól a darab. Kérdeztem is az ifjú rendezőt: olvasta-e a művet? Azt mondta igen, neki ez jutott róla eszébe. Ráfeszült a víziójára, minden erejét beleadva próbálta megvalósítani. Egyébként még úgy is lehet átmeneti sikereket elérni. Ám azt tapasztaltam: egy izomból meglódított golyóbis – legyen bármilyen szép, színes, csillogó – még soha nem jutott odáig, mint egy gondosan tervezett szerkezet. Nádasdy Kálmán minket arra tanított: nem kitalálni kell egy darabot, hanem beletalálni abba, amit a szerző elgondolt. Attól még lehet egyedi az előadás, alakíthat erőset a színész.

A Mákszem Matyi c. tv-filmben, 1977

A Mákszem Matyi c. tv-filmben, 1977

Proli gyerekből úrifiú: Szinetár nagyon szeretett, még ahhoz is ragaszkodott, hogy én vegyem meg az amúgy brutális áron kínált budai villalakását. Nekem részletre adta, mondogattam is sokáig: azért foglalkoztat olyan sokat filmes, tévés munkákban is, hogy tudjak törleszteni. Annyi biztos: intellektuálisan már a főiskolán kikupálódtam, de a lokalizáció szempontjából Szinetár egykori lakásában lettem nyolcadik kerületi proli gyerekből budai úrifiú. A Petőfi Színházban Feleki Kamill, Domján Edit, Psota Irén partnereként bizonyíthattam, hogy van helyem közöttük. Szinetár és Petrovics Emil teátruma a kortárs zenés darabok bemutatását preferálta, magas szellemi, szakmai színvonalat képviselve. Más kérdés: a nagy ívű elképzelések a kis magyar valóság akkori körülményei között három évad után elvezettek a színház bezárásához.

Menedék: Főiskolai tanáraim egyike, Várkonyi Zoltán adott menedéket a színházában. Eleinte nem éreztem magam rosszul, de később már olyan jól sem. Hatalmas társulatnak lettem része, amelyben nem igazán számoltak velem. Így is jutott értékes feladat, de azt éreztem: nem mindig azért osztanak rám szerepet, mert az színészként is épít, hanem mert úgy alakult, hogy akár rám is oszthatják. Várkonyi egyszer azt mondta: hozzám egy kisebb társulat illene, ahol jobban érvényesülhet az egyedi személyiségem. Ettől megsértődtem, amely műfajban kifejezetten jó vagyok. A rendkívüli érzékenység is része egyedi személyiségemnek.

A Monokli c. darabban / Pesti Színház

A Monokli c. darabban / Pesti Színház

Valahol Európában: A filmben szereplő gyerekek többsége a IX. kerületi Dzsumbujból került ki. Én a VIII. kerületből jöttem, de ugyanolyan árva és csavargó voltam, mint ők. Tizenhárom évesen állandóan ellógtam az iskolából, a filmeket viszont imádtam. Újságban hirdették, hogy gyerekeket keresnek egy filmhez, és jelentkeztem. Körülbelül kétezer gyerek jött össze a Hunnia Filmstúdió udvarán, és Radványi Géza bácsi szelektált. Odajött hozzám. Rémesen nézhettem ki, vörös voltam, tele szeplővel. Megfogta az arcomat, belenézett a szemembe és ‘meglátta zsenialitásomat’. Kevesen tudják, hogy a forgatókönyvben még benne volt, de a filmből már kimaradt az én figurám története, az, hogy miért mondogatja monomániásan a gyerek, hogy ‘Könyörgöm, akasszuk fel’ – ami akár nevetést is kiválthat a nézőkből. Csakhogy ennek a gyereknek a szüleit a szeme láttára akasztották fel, ezért ismételgeti. Ezt én csak később tudtam meg. A filmgyárbeli bulira összegyűltünk jó néhányan a gyerekek közül. Kaptunk kakaót és 350 forint gázsit. Az én pénzemet ellopták tőlem, de a stáb összeadta…

Rendezők: Megbolondultak a rendezők. Nem a darabot játsszák, hanem a saját elképzésüket viszik színpadra. Nádasdy tanár úr mindig azt mondta, amikor ki akartunk találni valamit: ‘Maga ne kitaláljon, hanem betaláljon.’ Azt találjuk meg, ami benne van a darabban. Nem vártam meg, amíg öntözőkannát kell játszanom, akit lelógatnak a zsinórpadlásról. Az életet kaptam a színészettől. Soha nem a karrier érdekelt. Hogy érvényesültem, azt a munkámnak köszönhettem. Az a sok rossz, amit átéltem, nem tett gonosz emberré. Így viszonoztam a rengeteg szeretetet, amit a szakmától és a közönségtől kaptam.

Forrás: Színház.org, MTI, Origo, Magyar Narancs, 168 Óra