“Az igazi alakítás a szabadság érzésével jár” – 100 éve született Gábor Miklós

2019 április 07. vasárnap, 7:00

100 éve, 1919. április 7-én született Gábor Miklós Kossuth-díjas színművész, érdemes és kiváló művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja. Múltidéző összeállítással emlékezünk a művészre.

Gábor Miklós, Avar István és Kőműves Sándor a Hamletben

Gábor Miklós, Avar István és Kőműves Sándor a Hamletben

Gábor Miklós pályájáról:

Gábor Miklós Zalaegerszegen született. A Színművészeti Akadémia elvégzése után, 1941-ben a Madách Színházhoz szerződött. A II. világháborúban tüzérként szolgált. 1945-től kilenc éven át a Nemzeti Színház tagja volt, majd 1954-ben hosszú időre ismét a Madách Színházhoz kötelezte el magát. Innen 1975-ben, a közönség és a kritikusok meglepetésére a kecskeméti Katona József Színházhoz szerződött, mert úgy gondolta, az ott dolgozó Ruszt József mellett találja meg az ízlésének megfelelő színházat, játékstílust és társulatot. Kecskeméten rendezett is. 1979-től ismét Pesten játszott, előbb a Népszínházban, majd 1984-től a Nemzetiben. 1991-től ismét Ruszt József mellé, a Független Színházhoz szerződött, 1994-től haláláig a Budapesti Kamaraszínház tagja volt.

A színház számára szenvedélyes és véresen komoly játék, igazi kaland volt, amelynek minden apró mozzanatát utóbb egy boncmester alaposságával elemezte. Egész lényével játszott, nem voltak alkati határai: színpadon és filmben is szellemileg-testileg tökéletesen frissnek látszott. Nem volt kijelölt szerepköre, lehetett hős és intrikus, töprengő, moralizáló, vagy cinikus, kiábrándult figura. Műfaja sem igazán volt, drámában, vígjátékban, filmben, rádiójátékban egyaránt elvarázsolta a közönséget.

Gábor Miklós és Ruttkai Éva

Gábor Miklós és Ruttkai Éva

Színpadi szerepei közül kiemelkedik a Hamlet – amelyről egy angol kritikus azt írta, hogy Laurence Olivier után az övé a legjobb Európában -, Füst Milán IV. Henrikje, a Koldusopera Bicska Maxija, és George alakítása Albee Nem félünk a farkastól című drámájában. Filmszínészként is hatalmas népszerűségnek örvendett. Első igazi sikere az 1947-es Valahol Európában egyik főszerepe, a csavargó kamaszok vezére volt, ezt követte – a teljesség igénye nélkül – a Mágnás Miska, a Budapesti tavasz, az Éjfélkor, az Apa, az N. N., a halál angyala, a Sértés, a Circus Maximus.
Kamaszkorától írott naplóiból, jegyzeteiből több kötet is megjelent, írásművészetéért 1997-ben Füst Milán-díjban részesült. Színészi tevékenységét több díjjal jutalmazták: 1953-ban Kossuth-díjat kapott, 1962-ben érdemes, 1967-ben kiváló művész lett, 1995-ben megkapta a Magyar Filmszemle életműdíját, majd 1996-ban a Pro Urbe kitüntetést. 1993-tól tagja volt a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának.

Gábor Miklós 1998. július 2-án hunyt el Budapesten. Emlékére felesége, Vass Éva 2000-ben díjat alapított, amelyet minden évben a legjobb Shakespeare-alakításért ítél oda a szakmai kuratórium.

Gábor Miklós tizenévesen

Gábor Miklós tizenévesen

Saját szavaival a művészről:

Skálázás: Gyermekkoromban nyolc évig taníttattak zongorázni a szüleim,de nem sokra vittem. A skálázás is nehezen ment, a Für Elise-t is gond volt lejátszanom. Kétségbeesetten tiltakoztam a gyakorlás, a zongoraórák kényszere ellen. Végül is belátták, hogy reménytelen eset vagyok. A tanár maga is belefáradt a küzdelembe. Óráink java része azzal telt el, hogy ő játszott, én meg hallgattam. A zene azóta is életem reménytelen szerelme, épp úgy, mint a matematika. Pedig hogy szerettem mindig a zongora hangját! Ott állt az a tökéletes luxussal kiállított remek tárgy; milyen nagy volt, mennyire nem illett a kispolgári szobába. És milyen precíz volt a billentyűk fekete-fehér sora, a fénylő felületek hajlásai és szögletei, a húrok, srófok és párnás kalapácsok ezer aprósága, minden íze. S a technikának ebből a csodájából születtek azok a hangok, amelyek néha úgy elérzékenyítettek, amikor a vidéki mellékutca földszintes házikói közt, hónom alatt kottáimmal órára tartottam, és már messziről meghallottam, hogy tanárnőm játszik.

Gábor Miklós és Latinovits Zoltán a Falak című filmben, 1968 / Fotó: Domonkos Sándor

Gábor Miklós és Latinovits Zoltán a Falak című filmben, 1968 / Fotó: Domonkos Sándor

Zenészek: Színész vagyok, természetes, hogy mindig is őket irigyeltem a legjobban. Azokat a boldogokat, akik énekelni tudnak, akik a kitartott hangok, a szertelen ritmusok, a szinte korlátlan kifejezési lehetőségek birodalmában mozoghatnak, míg nekem a próza, a beszéd, az érthetőség korlátai közt kell ténferegnem. Hogy juthat el egy színész azokig a végső határokig, amelyekig az éneklő ember eljuthat?

Shakespeare: III. Richárd - Madách Színház, 1969 / A Buckingham herceget alakító Márkus Lászlóval

Shakespeare: III. Richárd – Madách Színház, 1969 / A Buckingham herceget alakító Márkus Lászlóval

Drámai feszültség: Nem igaz, hogy a gondolat megöli a drámai feszültséget. Nézzük meg a Hamletet. Csak különbséget kell tenni elméletek tanáros kifejtése és élet-halál kérdésekkel vívódó, élet és halál tudatában lévő emberek lázas, megfeszített gondolkozása között. Nem lehet tudni, Shakespeare szövegeit melyik szárnyuk emeli jobban: indulatuk-e vagy gondolati tartalmuk… hősei “nagy” emberek, de ez a nagyság mintha csak elhatározásuk lenne, céljuk, állandó kétségbeesett viaskodással kell küzdeniük önmaguk labilis, eszelősen kiszámíthatatlan emberi lényével, azzal, hogy olyanok, mint mi, a többiek… kétségbeesett viaskodás, hogy a hős tovább tudja vinni önmagát és helyzetét, kitörjön önmagából és végre teljes tisztaságban tárjon elénk valamit, ami nem látható…

Kritika: Kinek a kritikájában higgyen a színész, akit végeredményben reggeltől estig mindenki kritizál? Végül ösztönös rokonszenvem mondja meg, kire érdemes odafigyelnem. Csak azt tudom használni, ami sose volt idegen nekem, a többi megzavar. De az embernek elég bátornak kell lennie, hogy elvesse ami jól áll neki. Ami “jól áll” – az már halott.

Az ember tragédiája Zalaegerszegen / Lucifer szerepében

Az ember tragédiája Zalaegerszegen / Lucifer szerepében

Játék: Legfontosabb a képzelgés. Számomra olyan képzelgés az egész színjátszás, mint ahogy a gyerekek szokták elképzelni, hogy ők most mit is csinálnak. Nem is látszik rajtuk, csak úgy ülnek és elképzelik. Na most az a különbség a színész meg e között a gyerek között, aki a babával ott játszik, hogy a színész a testével, a hangjával, meg az egész lényével, ahogy képzeli, már megy is együtt vele. Tehát én nem a testemmel meg a hangommal játszom, hanem a fantáziámmal. Aminek következtében az ember sok mindent meg tud csinálni a színpadon, amit az életben nem, mert az életben nem képzeli el, az életben csinálja. A színpadon elképzeli. Ha el tudom képzelni, hogy akkorát ugrok, akkor akkorát ugrok.

Tolnay Klári és Gábor Miklós a Családi ágy című kétszemélyes darabban / Madách Kamaraszínház, 1957 / Fotó: Kotnyek Antal

Tolnay Klári és Gábor Miklós a Családi ágy című kétszemélyes darabban / Madách Kamaraszínház, 1957 / Fotó: Kotnyek Antal

Bukás: Azokban a szerepeimben, amikben megbuktam, vagy amiket nem úgy játszottam, ahogy szerettem volna, tudom, hogy nem csak hogy nem voltam jó, de nem is tudtam olyan lenni, mint amilyennek elképzeltem.

Az Apa című film főszerepében, 1966

Az Apa című film főszerepében, 1966

A színész magánya: Megszűnhet-e a szorongás? Hiszen amit a színész csinál olyan illanó, megfoghatatlan. Ma sikerült, de mi lesz holnap? Mi lesz a következő felvonásban? Előkészíthetem tudatosan, de a pillanat, a pillanatok sora örökre bizonytalan. Micsoda napok ezek! Először van rajtad kosztüm, fáradt vagy, nem eszel, reggel fél tíztől délután ötig elnyel ez a porszagú, sötét, de fénysugarakkal szabdalt börtön, minduntalan visszaszaladsz öltöződ tükre elé, hogy egy gyors pillantást vess maszkodra, mely titokban elbűvöl, egyik feketét a másik után öntöd védtelen gyomrodba, a lázas feszültség alatt halálos kimerültség tátong, csak nehogy átengedd magad a csábításnak, minden arcon a hatást lesed, minden kimondott szó mögött a talán elhallgatott igazi véleményt kutatod, aki elmegy melletted és nem kap kezed után elragadtatva, az halálosan megsebez, aki nyakadba borul, az hazudik, makacsul védekezel, reggeltől estig, visszavágsz az ellendrukkereknek, de lelked mélyén igazat adsz nekik, társak után kutatsz, mint egy kóbor kutya. Ez a felzaklatott, nyomorult lény aztán önfeledten beleveti magát, már ott ágál, parányian az üres színház hangfaló térségében. Ezt a teret érzi, ott érzi maga körül, önmagát is benne, minden karmozdulata mintha színházfaltól színházfalig nyúlna, legkisebb rezzenése is megérinti a páholyok oszlopos-üreges sorait.

 A Valahol Európában című filmben Bánki Zsuzsával

A Valahol Európában című filmben Bánki Zsuzsával

Szabadság: Csak akkor hihetjük magunkat jónak egy szerepben, ha megvan bennünk az önmagunkkal való találkozás pihentető, simogató érzése. Az igazi alakítás mindig a szabadság laza érzésével jár.

Balaton: A Balaton nekem mégiscsak valahogy megszentelt hely. Áhítatom helye is valamiképp. Ha – mert hideg van, mert esik, vagy, mert túl erős a szél – nem megyek le a partjára, hogy igazán ránézzek, már úgy érzem, hogy azt a napot elvesztegettem jóvátehetetlenül, hogy pótolhatatlant mulasztottam. Ha egy képen – Picasso némely tengerparti fürdőzőin – a tenger sematikus ábráját látom – két vízszintes egyenes közt a kék szín síkját – már dobban nagyot a szívem. És mindig ugyanaz: ezt a semmit, meg a nyaralás, a vakáció közérzetét, no meg a kalózos – áhítatos végtelent átélni egyszerre a festői működés örömeivel, a rajzlap és a rajzeszköz találkozásának gyönyöreivel.

Gábor Miklós / Fotó: Keleti Éva

Gábor Miklós / Fotó: Keleti Éva

Megoldás: Az még nem megoldás, ha jól eljátszunk egy szerepet, nem megoldás átélni szépen, igaznak lenni, meg sírni, meg mindent megcsinálni, ami kell. A megoldás, az minden esetben egyetlen, valami csak ott jelenlevőnek telibe találása. […] Nem lehet nyugodni, míg el nem értük a legszélsőbb, a legcsábítóbb pontot, ahol már nem játszunk, csak beismerünk, már nem védelmezünk, csak feláldozunk.