“A színészet a lemeztelenedés művészete” – Várkonyi Zoltánra emlékezünk

2019 április 10. szerda, 8:05

40 éve, 1979. április 10-én hunyt el Várkonyi Zoltán kétszeres Kossuth-díjas színész, rendező, színigazgató és műfordító. Múltidéző összeállítással emlékezünk a mesterre.

Az ifjú Várkonyi Zoltán

Az ifjú Várkonyi Zoltán

“Egy művész addig nevezheti magát művésznek, amíg képes arra, hogy megújítsa magát és ne csak évtizedekben szerzett rutinra támaszkodjék. A rutint jó megszerezni és jó azonnal elfelejteni.” (Várkonyi Zoltán)

1912. május 13-án született Budapesten. Apja, Várkonyi Titusz a Világ című folyóirat, majd a Magyar Nemzet című polgári napilap kritikusa volt, maga Várkonyi is újságírói vagy irodalmi babérokról ábrándozott. Bár végül a színi pályát választotta, írói készségének köszönhetően fordítóként is ismert volt, egyebek között Moliére három darabját ültette át magyarra. Folyékonyan beszélt angolul, németül, olaszul, franciául, és élete végén a spanyol nyelvbe is belekóstolt.

Zenthe Ferenc, Pándy Lajos, Várkonyi Zoltán, Sinkovits Imre, Bárdy György és Venczel Vera az Egri csillagok forgatásán

Zenthe Ferenc, Pándy Lajos, Várkonyi Zoltán, Sinkovits Imre, Bárdy György és Venczel Vera az Egri csillagok forgatásán

A gimnáziumi évek alatt az iskolai önképzőköri színielőadások során figyeltek fel tehetségre. Miután megnyert egy országos szépirodalmi versenyt, az újságíró szakma felé fordult, és el is helyezkedett egy lapnál. Ám úgy érezte, hogy kihasználják, csalódottan jelentkezett inkább a Színiakadémiára, ahová fel is vették. Annak befejezése után előbb a Nemzeti Színház, majd a Madách Színház tagja lett.

Dajka Margit és Várkonyi Zoltán a Művész Színház 1946-os Pirandello előadásán / Fotó: mek.oszk.hu

Dajka Margit és Várkonyi Zoltán a Művész Színház 1946-os Pirandello előadásán / Fotó: mek.oszk.hu

Színi tanulmányainak befejezése után, 1934-ben a Nemzeti Színház szerződtette, ahonnan baloldali gondolkodása miatt 1941-ben elbocsátották. Megélhetésből éjszakánként Kästner-verseket fordított egy kiadónak. Major Tamással pedig saját pénzből “színházat csináltak”, ahol olcsó díszletek között a világirodalom klasszikusait adták elő szegényebbek, főként diákok számára. A háború során, bár a színházát nem záratták be, a színpadról letiltották, és a Gestapo elől menekülnie kellett. A Vígszínház pincéjében húzta meg magát, az előadásokat a zsinórpadlásról nézte.

“Aki fölmegy a színpadra, annak a személyisége azonnal pőrévé válik. A színészet ugyanis akár jó, akár silány, a lemeztelenedés művészete. Ott fenn mindenkiről minden kiderül.” (Várkonyi Zoltán)

A második világháború után vele kezdődött újra a magyar színház, részt vett az Izabella téri Magyar Színház újjáépítésében, majd a Művész Színház direktora és rendezője lett, az intézményben komoly irodalmi értékeket hordozó drámákat és közönségcsalogató darabokat egyaránt műsora tűzött. Színre került például Cocteau Rettenetes szülők, Anouilh Euridike, Giraudoux Trójában nem lesz háború című műve mellett Agatha Christie Tíz kicsi néger című krimije és Zerkovitz Béla operettje, a Csókos asszony is.

A Művész Színházat előbb államosították, majd megszüntették, Várkonyi 1950-től 1962-ig ismét a Nemzetiben játszott. 1951 és 1953 között az akkoriban Magyar Néphadsereg Színház néven működő Vígszínház főrendezője is volt, majd az eredeti nevét 1960-ban visszakapott Szent István körúti teátrumban 1962-től kilenc éven át ugyancsak a főrendezői feladatokat látta el. 1971-ben lett igazgatója a társulatnak, amelynek élén állt 1979. április 10-én bekövetkezett haláláig.

Várkonyi Zoltán / Fotó: Kotnyek Antal

Várkonyi Zoltán / Fotó: Kotnyek Antal

Vígszínházi működése során több jelentős, de politikai szempontból kényesnek ítélt új magyar darab – például Szakonyi Károly Adáshiba, Páskándi Géza Vendégség és Örkény István Pisti a vérzivatarban – bemutatójára is sor került. Számos magyar filmben játszott, nevéhez húsznál több alkotás rendezői munkája is fűződik, köztük olyan nagysikerű filmek, mint a Foto Háber, A kőszívű ember fiai, az Egy magyar nábob, a Kárpáthy Zoltán, az Egri csillagok, a Fekete gyémántok. A közönség és a szakma megbecsülte a vetítések mindig telt házzal mentek. Rendezéseit az aprólékos kidolgozottság, biztos technikai tudás, a játéktér jó kihasználása, valamint a határozott színészvezetés jellemezte. Fontosnak tartotta a tehetségek támogatását. Színészi munkáját háttérbe szorította a számára sokkal lényegesebb színházvezetés-filmrendezés-pedagógia hármasa. Színészi játékát az erősen karakterizáló vonások jellemezték.

Az egri csillagok forgatásán

Az egri csillagok forgatásán

“A színészi fejlődés egyetlen útja az állandó izzás és edződés, a szerepek, a színházi izgalmak elkeseredett és boldog pillanatok kohójában. Reménytelennek tartom azoknak a fiataloknak a helyzetét, akik ebben a dömpingben a Akadémia befejezése után rögtön sztárokká avanzsálnak. Nincs idejük, hogy megtanulják azt, amit meg kell tanulniuk és nem lesz erejük visszamenni arra a helyre a rövid, tiszavirágéletű sztár-idő után, ahonnan el lehet indulni a színészetnek egy olyan vonalára, amelyet jó lelkiismerettel vállalhat valaki.” (Várkonyi Zoltán)

Évtizedeken át tanított a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, amelynek rektori tisztét is betöltötte. Művészi munkásságát 1953-ban és 1956-ban Kossuth-díjjal ismerték el, 1955-ben kapta meg az érdemes művész, 1962-ben a kiváló művész címet. 1979. április 10-én hunyt el. Özvegye, Szemere Vera 1984-ben díjat alapított emlékére, melyet a Vígszínház egy-egy dolgozójának ítélnek évente. A Vígszínház előcsarnokában mellszobor, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen relief őrzi emlékét. Emléktábláját 2002-ben avatták fel Budapesten, a II. kerületi Nagyajtai utca 10. szám alatt, egykori lakóháza falán.