“Forró színházi estéket éltünk” – Huszti Pétert köszöntjük

2019 május 04. szombat, 13:53

1944. május 4-én született Huszti Péter Kossuth-díjas színész, rendező, a nemzet művésze, a Corvin-lánc kitüntetettje.

Huszti Péter és Tahi Tóth László az Ártatlan gyilkosok c. filmben (r: Várkonyi Zoltán, 1973)

Huszti Péter és Tahi Tóth László az Ártatlan gyilkosok c. filmben (r: Várkonyi Zoltán, 1973)

Huszti Péter pályájáról:

Budapesten született, ugyan nem színész családban, de mivel jogász apja több vidéki színház zenekarának is tagja volt, így kisgyerekként megérezhette a színház légkörét. Az apa egy idő után magára hagyta a családját, anyja egyedül nevelte őt és nővérét tisztviselői fizetéséből. Az igazi vonzódás a színészi pályához álmodozó kiskamaszként alakult ki benne, a budapesti Rákóczi Gimnáziumban már szerepelt irodalmi esteken, színielőadásokon. Véletlenül Várkonyi Zoltán rendező látta őt Tiborcként a gimnáziumi Bánk bán előadásban, s emlékezve az alakítására a rendezői szak helyett a színészit javasolta neki a felvételin.

A Színház- és Filmművészeti Főiskolán 1966-ban szerzett diplomát, ezután – bár osztályfőnöke, Várkonyi hívta a Vígszínházba – a Madách Színházhoz szerződött, ahol több mint 70 prózai darab főszerepét játszotta. A Madáchnak több évtizeden át volt hűséges tagja. Egész pályájára és magánéletére jellemző ez a kitartó hűség, feleségéhez, Piros Ildikóhoz is több mint negyven évi házasság fűzi. A világirodalom és a magyar irodalom nagy klasszikus szerepeit játszhatta el, Hamletet, Lear királyt, Jágót az Othellóból, Lucifert Az ember tragédiájából. A közkedvelt színész sokoldalúságát jelzi, hogy az elmúlt évtizedekben vígjátékban, musicalben, sőt, operettben is bizonyított.

Huszti Péter és Koncz Gábor a Fekete gyémántok c. filmben

Huszti Péter és Koncz Gábor a Fekete gyémántok c. filmben

1964 óta filmezik, gyakran foglalkoztatja a televízió is, több mint száz tévé- és mozifilmben szerepelt, melyből legalább hetvenben fő- vagy jelentősebb szerepet játszott. Ismert filmje a Fekete gyémántok, a Fiúk a térről, az Imposztorok, a Szerelmi álmok, a Harminckét nevem volt, az Utazás Jakabbal, a Naplemente délben. Az 1980-as évektől rendezéssel is foglalkozik, nagy sikert aratott a Kedves hazug, A Sasfiók, Az ördög cimborája, a Hoppárézimi. Számos színházról szóló cikk szerzője, hat könyvet írt.

1974-től tanít a Színház- és Filmművészeti Főiskolán (2000 óta Egyetemen), 1982 óta egyetemi tanári rangban, 2014-től az intézmény professor emeritusa. 1988 és 2010 között ő vezette a színházi főtanszakot, 1994 és 2001 között rektor volt, jelenleg az egyetem Doktori Tanácsának elnöke. 1999-ben DLA (Doctor of Liberal Arts) fokozatot szerzett. Több nemzetközi fesztivál megrendezése kötődik hozzá itthon és külföldön.

1989-tól 1994-ig a Madách Kamara művészeti vezetője volt, 1998-tól 2001-ig Széchenyi professzori ösztöndíjban részesült. 2002 májusában Görgey Gábor, a nemzeti kulturális örökség akkori minisztere őt nevezte ki az év végéig az új Nemzeti Színház megbízott főigazgatójává, de két hét múlva lemondott. 1998-tól a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja, 2003-tól a Kossuth- és Széchenyi-díj Bizottság tagja. 2007 és 2012 között a Soproni Petőfi Színház munkájában művészeti tanácsadóként vett részt. Rendezett a Turay Ida színházban és a József Attila Színházban is.

2012-ben a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagjává választotta. Egy ideje már nem játszik, a rendezést, tanítást és az írást érzi kihívásnak. Munkássága elismeréseként 1974-ben Jászai Mari-díjat, 1978-ban Kossuth-díjat, 2003-ban Hevesi Sándor-díjat kapott. 1982-ben érdemes művész, 2004-ben kiváló művész lett.

A művészről saját szavaival:

Szemérmesség: Édesanyám ugyan kilencvenkilenc éves korában ment el, de még az is kevésnek bizonyult bizonyos kérdésekhez. A családunkban ugyanis mindig érzékelhető volt valami szigorú szemérmesség. Rengeteg dologról nem beszéltünk, amelyek megkönnyítették volna a felnőtté válást. Miközben édesanyámmal nagyon közel álltunk egymáshoz, és bizonyos dolgokat meg szavak nélkül is értettünk. (…) Gyávaságból jelentkeztem volna rendezőnek, az még sincs annyira szem előtt. Hiába éltem meg színpadi sikereket a színjátszó körben, csak dolgozott bennem a szigorú szemérmesség. A színészettel járó külsőségekkel – például azzal, hogy az utcán felismerik, megszólítják az embert – később sem tudtam mit kezdeni. Feszélyeztek, nem volt bennük örömöm. A játékban viszont élvezetet találtam, puszta kínlódásból nem tölt el ennyi évet az ember a pályán.

Nagy öregek: Az én művésznemzedékem valóban eléggé megkeseredett, és van is oka rá: tisztában van azzal, mi veszett el. Manapság nem készülnek nagy történelmi filmek, tévé- és rádiójátékok. A drámai színházak helyét egyre inkább a könnyed, látványos szórakoztatás veszi át, ott pedig nincs igazán szükség a »nagy öregek« tudására, tapasztalataira. A fajsúlyos mondanivalóval bíró, »nehéz« előadások visszaszorulnak a stúdió- és kamaraszínházakba, ezekre kevesebb néző kíváncsi. Ne ostorozzuk magunkat, világszerte ez a tendencia. Tanítottam New Yorkban, ott is ugyanezt láttam: 50-60 színházból csupán 4-5 vállalta fel a komoly drámákat. Nekem azért könnyebb megőrizni a harmóniát magamban, mert szenvedélyem lett a tanítás. A színművészetin igyekszem átadni, továbbadni a tanítványaimnak mindazt, amit a mai napig fontosnak érzek a szakmánkban.

Psota Irén és Huszti Péter / Fotó: Madách Színház

Psota Irén és Huszti Péter / Fotó: Madách Színház

Döntés: Két cikluson át rektorként tevékenykedtem a Színművészetin, ezalatt sikerült összekovácsolnom a tanári kart, hidat vertem azok között is, akik nem szeretik egymást. Nem akartam színházigazgató lenni, de reméltem, hogy ezt a vezetői képességemet a Nemzetiben kamatoztathatom. Életem egyik legrosszabb döntésének tartom. És a legjobbnak, hogy egy hét múlva lemondtam.

Néző: Nem szeretem, amikor egy előadásból süt az aktuálpolitika. Az igazán nagy színdarabokban minden magvas gondolat fellelhető, a III. Richárdnál vagy a Csillag a máglyánnál okosabb és politikusabb drámát nehéz lenni írni. Bízzunk annyira a nézőben, hogy majd ő kihallja a sorok közül a mondanivalót! (…) A néző sokkal értelmesebb, mint ahogy gondoljuk, a közönségnek érték kell. Ha a televízióban olyan tévéjátékokat vetítenének, mint amiket az én fiatal koromban adtak, az emberek boldogabbak lennének, mint ezzel a rengeteg vacakkal, ami most ömlik a televíziókból. És így van ez a színházzal is. Azt tapasztalom nap, mint nap, hogy az emberek igénylik, hogy gondolkodhassanak, hogy magukra ismerhessenek, hogy szembenézhessenek olyan problémákkal, amelyek néha fájdalmasak, amelyekkel nehéz megbirkózni.

Párt: Miután soha életemben semmilyen pártnak nem voltam a tagja, megengedhettem magamnak azt a luxust, hogy ne kelljen politizálnom. Nagyon furcsálltam, amikor kollégáim képviselőként jelentek meg a parlamentben. Sokan élesen politizálnak ma is. De szerintem a színház másról szól, én másképp gondolkodom erről a hivatásról. Nem tudom mi az, hogy jobboldali vagy baloldali rendező… Milyen a jobb- és milyen a baloldali Hamlet? Hogy dirigál egy akármilyen oldali karmester? Ezek teljesen abszurd kérdések.

Fotó: MMA

Fotó: MMA

 

Show: Másról szól ma a színház, mint az én fiatalkoromban. Akkoriban hatalmas társulatok működtek, ahol nemcsak a vezető színészeknek volt rangjuk. Olyan híres epizodisták játszottak, akikről ma dolgozatokat íratunk a hallgatókkal. És a nézők is partnerek voltak. A színházaknak jórészt kialakult a törzsközönsége, a nézők készültek az új bemutatókra. A sajtó nagy hírverést csinált a premiereknek, riportok, interjúk, fotók készültek. Nagyon forró színházi estéket éltünk. Ezzel szemben az érdektelenség a színházi kultúra iránt ma világjelenség. Igaz, amit mondanak: a politika ellopta a show-t. Most ott vannak az igazi nagy botrányok, a „nagy sikerek” és „bukások”.

Írás: Leginkább kényszert érzek, hogy – akár az előadások után, éjszaka – írjak. Bennem vannak, velem élnek, és ki kell adnom magamból ezeket a történeteket, mert ha ennyire foglalkoztatnak, akkor valami több van bennük. És serkenti is egymást ez a sokféle tevékenység, amely mindig a színházra és az emberre összpontosul. Ülök ilyenkor a lámpánál, írok, és másnap reggel elolvasom a soraimat. Előfordul, hogy összetépem és elhajigálom az oldalakat, mert azt szeretném, hogy az maradjon meg, ami igazán fontos.

 

Huszti Péter / Fotó: Schmidt Barbara

Huszti Péter / Fotó: Schmidt Barbara

Pálya: Nagyon fontos, hogy az ember őszinte legyen és elmondja a diákoknak, milyen nehéz ma ez a pálya, és hogy erre készüljenek fel lelkileg. Csak ez a megoldás, és talán még az, hogy az ember az életével példát mutat. A tanításhoz nagyban hozzájárul, ha az ember mindig hiteles marad, akkor is, ha épp nincs a legjobb állapotban.

Kor: Sok nagyszerű kollégám volt, akik keserűen öregedtek meg, sértette őket, ha kevesebbet hívták őket dolgozni. Ragaszkodtak ahhoz, amihez már egyrészt biztos egzisztenciális helyzetük miatt, másrészt a korral járó állapot miatt sem kellett volna ragaszkodniuk. Egy bizonyos kor után bárkivel megtörténhet, hogy áll a színpadon, és nem jut eszébe a szöveg. Minek erőltetni az ilyen szituációt? Én nem is teszem. Az a helyzet: bennem nincs lelkiismeret-furdalás, hiányérzet, hogy elmulasztottam volna valamit, ami ebben a nehéz hivatásban megtehető.

Forrás: MTI, Színház.org, Szabad Föld, Origo, Délmagyarország