“A színház az önmeghaladásért folytatott folyamatos küzdelem” – 75 éves Székely Gábor

2019 május 26. vasárnap, 9:00

A magyar színházi nyelvezet megújítója, nagy hatású rendező és tanár – a szakma színe-java nála tanult. Május 26-án 75 éves a Kossuth-,  Jászai- és Prima-díjas érdemes és kiváló művész, Székely Gábor, a Katona József Színház és az Új Színház alapítója, a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanára, egykori rektora, akinek rendezői munkáját elmélyült elemzőkészség, a színpadi alakok emberi, lélektani hitelességének kidolgozása jellemzi.

Székely Gábor

Székely Gábor a rendezői szakot Major Tamás tanítványaként végezte el 1968-ban. Ahogy ő fogalmaz: “Szerencsés ember vagyok, mert nem téves pályán indultam el. Magát a döntést pedig a korszak kiváló rendezőtanárainak köszönhetem. (…)

A mániákat Majortól tanultam. Azt, hogy ez a szakma nem egy polgári állás, nem biztat kellemesen leélhető élettel, hanem önmeghaladásunkért folytatott folyamatos küzdelem.”

Vizsgarendezése alapján a Szolnoki Szigligeti Színházhoz szerződtették. Elmondása szerint a vidéki színházakra ekkor nemigen figyeltek, talán ezért is jöhetett létre a kaposvári, kecskeméti és a szolnoki színházi műhely: “A végeken voltunk, nem volt fontos, ami ott történik. És az akkor fiatal kortárs kritikusok elkezdték mindezt fölhangosítani, ismertté tenni az ezekben a műhelyekben születő gondolatokat. Ebből következett későbbiekben a kinevezés a Nemzeti Színházba és a Katona József Színház létrejöttének csodája”.

1978-ban kérték fel a Nemzeti Színház megreformálására, amelyet négy év után hagyott el Zsámbéki Gáborral karöltve, ekkor alapították meg a Katonát.

“Sziládi János igazgatót leváltották, bennünket a helyünkön hagytak – csak kineveztek fölénk egy új vezetôt, Vámos László személyében. Vele nekünk semmi bajunk nem volt, korábban tanárunk volt a fôiskolán, és úgy érzem, kölcsönösen tiszteltük egymást, de az is nyilvánvaló volt, hogy egymástól távol álló színházi ízlést képviselünk… Ezt a felállást nem vállaltuk… Tehát bejelentettük, távozunk a színháztól… Miután Zsámbéki Gábornak nagy lakása volt Budán, tervezgetni kezdtük egy magán-színiiskola megnyitását… Ekkor egy késő este cseng a telefon, Pozsgay Imre van a vonalban, azt kérdezi, mit szólnánk ahhoz, ha a Katona József Színház önálló társulattal mûködhetne, és hogy elvállalnánk-e ennek a színháznak a vezetését?… Mi persze igent mondtunk, s ezzel kezdetét vette egy fantasztikus folyamat. A magyar színházban eladdig páratlan csoda történt: jó évtizedes közös törekvésekben egymást már kipróbált színházi emberek létre tudtak hozni egy közös színházi mentalitás, etika és ízlés alapján álló társulatot” – emlékezett egy interjúban.

Székely Gábor 2016-ban, a Színikritikusok Díja átadóján / Fotó: Tóth Berta

“Zsámbéki és én látszólag különböző személyiségek voltunk, de a lényeget tekintve szinte mindenben hasonlóan gondolkodtunk. Megpróbálom meghatározni a kettőnk karakterében lévő eltérést: ő játékosabb, fantáziadúsabb, én talán mélyebb, de nehézkesebb voltam. Most is úgy gondolom, hogy ez a különbözőség jó alapul szolgált a közös munkához” – árulta el egyszer a Criticai Lapoknak, amelyben Szűcs Katalin Ágnes főszerkesztő és kritikus azt is hozzátette:

emberi tartásukat, minőség iránti elkötelezettségüket jelzi, hogy soha nem beszéltek a nyilvánosságnak a „szakítás” okairól, aztán egyszercsak újra felbukkantak egymás előadásain a nézőtéren.

Székely Gábor 1994-ben újra színház vezetői, szervezői feladatot kapott az Új Színházban. Pályázott a folytatásért, ám – a szakmai zsűri javaslata ellenére – leváltotta őt az akkori fővárosi vezetés. Ezt követően a rendezést is abbahagyta.

“Az Új Színház úgy látszik, folyamatosan botránykő marad. Gyalázatosnak tartom azt, ami most a pályáztatáskor történt. Szakmánknak kötelessége az összes pályázatot nyilvánosságra hozni, „hozatni”, és utána elemzéseket tartani arról, hogy a 12 pályázó hogy gondolkodik színházról, milyen új igényeket, új gondolatokat, és új gyakorlatokat fogalmaznak meg. Ez a mostani döntés és a döntések ilyen módja káros és megengedhetetlen” – hívta fel a figyelmet 2016-ban, miután megkapta a Színházi Kritikusok Céhének életműdíját.

Fotó: Dömölky Dániel

Azt, hogy több mint 20 éve nem rendez, úgy kommentálja: tanítványai gondolkodása már jobban érdekli, mint a saját világképe, és

tanítani azzal is lehet, ha a tanár vállalja mindazt, amiben hisz, felkínálva, hogy diákjai mindezt vitaanyagnak tekintsék, elvessék, meghaladják.

“A tanári pálya a Színművészeti Egyetemen már korábban kezdődött, a professzionális rendezői munkámmal párhuzamosan. Mindkettő ugyanabból a szakmából táplálkozik. Ugyanazokat a tapasztalatokat, szakmai megfigyeléseket próbálom továbbgondolni, lefordítani a hétköznapi nyelvre és elbeszélhetővé tenni” – mondta.

“A mester irányt szab, tanít, bölcs tanításaival éppúgy jelen van tanítványai életében, mint csendes, de átható odafigyelésével, az emlékezetbe vésődő értékelési és szemléleti kritériumok lenyomatával, és képes hosszú évekig jelenlét nélkül, de távolról is élőnek ható jelenléttel résztvenni a tanítvány életében, aki még sokáig a mester várható ítéletének szellemét idézve, vagy az ellen lázadozva dolgozik akaratlanul, de mindezt megkerülhetetlen módon. Az ilyen mester igen ritka, de Székely Gábor személyében ilyen mester áll előttünk” – írta róla Dr. Béres András egyetemi professzor.

Egykori hallgatói a “Székely Gábor és a színházcsinálás iskolája” c. kötetben vallanak színházpedagógiai tevékenységéről, beszélgetésekkel, elemzésekkel, memoárokkal ábrázolva a módszert a maga sokszínűségében.

“Székely Gábor második életműve színházpedagógiai alkotás. A színházcsinálás gyakorlatán túl a színházi gondolkodás és a beszédmód etikáját, esztétikáját és erotikáját, vagyis a közönséget formáló alapokat fogalmazza meg egyetemi szemeszterekre bontva. A kötet azt a folyamatot követi, ahogy a huszonévesekben rejlő készség személyes tapasztalattá művelődik, miközben a színházi szakma már művészként invitálja és készteti őket munkára és alkotásra” – áll a szerkesztők előszavában.

A kötet nem idolt igyekszik faragni, hanem az idővel és alkalommal a saját szilárd emberi–alkotói–morális középpontja körül mozgó és szükségképp változó, ritka kvalitású művészt jellemez” – írta a kötetről Tarján Tamás kritikus.

Székely Gábor 2016-ban, a Színikritikusok Díja átadóján / Fotó: Tóth Berta

Annak kapcsán, hogy többször került vezető pozícióba, Székely Gábor korábban kifejtette, a plusz terheket azért a szabadságért vállalta, hogy megalkuvás nélkül képviselhesse saját véleményét.

Azt vallja, amióta létezik, a színház minden formájában az emberekben szunnyadó játékosságra, a játék iránti vágyra épít, ezért alkotóként “ezt kell előbányászni; a homo ludens ott rejtőzik mindannyiunkban” .

“Én még mindig abban a színházban hiszek, amely történeteket mesél múltról, jelenről, és elképzeli a jövőt. Láttatja, hogy milyenek vagyunk, közvetíti kultúránkat, és közben a világról is informál.

A formák kevésbé érdekelnek, azok már következnek az újragondolt gondolatokból. (…) A színház abban is tud segíteni, hogy a rendelkezésünkre álló véges időt, az életünket minél teljesebben éljük meg. Derűvel, a létezés örömével, de nem öntudatlanul” – szögezte le a Színház folyóiratban Székely Gábor. (Most a kultúrának alig látszik a helye – Szerző: Koltai Tamás / Színház)

Összeállította. Tóth Berta  / Színház.org
Forrás: Színház.net, Színház folyóirat, Színház.org, Beszélő, Revizor, SZFE