“Törékeny óriássá nőtt varázsló” – Tolnay Klárira emlékezünk

2019 július 17. szerda, 13:26

1914. július 17-én született Tolnay Klári kétszeres Kossuth-díjas színésznő, érdemes és kiváló művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja.

Tolnay Klári a Tiszavirág c. filmben (1939)

„Gaál Béla kora tavasszal, még a vígszínházi jelentkezésem előtt többszöri figyelemre méltatott. Ez abból állt, hogy alaposan kikérdezett és meghívott magán filmiskolájába. Emlékszem, ott egyszer a nevekről is szó esett. A könnyen megjegyezhető, magyaros hangzású családi neveket kedveli a közönség – mondotta, majd kifejtette: bizonyos szerepkörökben nélkülözhetetlen a választékos keresztnév. A Rózsi cselédlányhangzású. Ellenkeztem: a Rózsi szép név, igaz, Mohorán minden második tehenet így hívnak. Aztán engedtem: szólítsanak ezentúl Klárinak.” (Részlet Tolnay Klári: Egyes szám első személyben c. könyvéből)

Tolnay Klári kislányával, Ráthonyi Zsuzsikával (1940)

Bár Tolnay Klári a fővárosban született, a Nógrád megyei Mohora faluban töltötte gyermekkorát apja középbirtokán. Elemi iskoláit itt végezte, majd Balassagyarmaton bejáró diák volt a polgáriban. Két évet a nyíregyházi angolkisasszonyoknál tanult, majd Debrecenben érettségizett felsőkereskedelmi iskolában.

Gyerekkorától kezdve énekelt és zenélt, majd rokona, Bókay János szerkesztő bátorítására meghallgatásokon vett részt Rajnai Gábornál, Heltai Jenőnél és Hevesi Sándornál. Kezdeti – erős palóc tájszólása miatti – kudarcok után Gaál Béla filmrendező karolta fel, és így filmszínészként indult karrierje a Hunnia Filmgyárban.

Első nagyobb szerepét a sikeres Meseautóban kapta, ezután vették át 1934-ben a Vígszínházba. Eleinte naiva szerepeket osztottak rá. Egészen 1946-ig a társulat tagja volt, ekkor két évet a Művész Színháznál töltött, majd 1948–49-ben visszatért a Vígszínházba, ezúttal társigazgatóként Somló István és Benkő Gyula mellett, akiket Révai József miniszter rendeletére neveztek ki Jób Dániel helyére.

1950-től haláláig a Madách Színházban szerepelt, a kilencvenes években másodvirágzását élte karrierje. Gyakran foglalkoztatott szinkronszínész is volt, a nyolcvanas-kilencvenes években számtalan idősebb nőalakot formált meg. 1998 őszén a Nemzeti Színházban Szabó Magda: A régimódi történet című darabjában próbált, készült a szerepre. 1998. október 27-én otthonában, csendesen, álmában távozott az élők sorából.

A hattyú címszerepében (1945)

Apácából Thália papnője – Részlet Dr. Góg Laura írásából

Az apácának készülő fiatal lány első színházlátogatásai után, a színész és a néző varázslatos kölcsönhatása által megbabonázva döbben rá arra, hogy Tháliát szeretné szolgálni. A szigorú anyai unokanagybácsi, Bókay János író azonban csak úgy támogatja színészi szárnypróbálgatásait, ha idővel bebizonyosodik a lány ösztönös tehetsége. Az anyakönyvi kivonat szerint 1914. július 17-én, egy budapesti klinikán született meg Tolnay Rozália, a későbbi Tolnay Klári, aki példás neveltetést kapott szerető családban vidéken töltött, boldog gyermekévei folyamán. Amikor a debreceni felsőkereskedelmiben 1932-ben letett érettségit megelőzően két évet tölt a nyíregyházi Angolkisasszonyoknál, érlelődik meg benne a missziós apácává válás gondolata. Az ettől megrémülő szülők küldik a kis Rózsit a budapesti rokonokhoz, ahol az első bál és az első színházi élmény fordulatot hoznak életében.

Tolnay Klári nem volt üstökös, tehetsége azonban kitartással párosult és szorgalmas útja sikerhez vezetett.

Darvas Iván és Tolnay Klári

Ráthonyi Ákos filmrendezőhöz 1936-ban ment feleségül, házasságuk 1945-ben ért véget, mielőtt Ráthonyi, a háború előtti filmgyártás jelentős alakja külföldre távozott. 1940-ben született meg Zsuzsanna lánya, akkor már ünnepelt sztár. Darvas Ivánnal, akivel 1959-ig tartoztak egymáshoz, 1947-ben kötötte össze az életét.

A személyes fordulópont mellett ekkortájt pályájában is változás következett be: 1949-ben a Madách Színházhoz került és haláláig „Madáchhoz” tartozónak vallotta magát. A régi filmeken alakított modern, huncut lány fokozatosan ért valódi jellemábrázoló művésszé, gyönyörű negyvenessé, majd jó humorú, bölcs és okos idős hölggyé. Elérte, amiért színésznő lett: hatott közönségére. Mindezt a kötéltáncos alázatával és bátorságával.

„A színházban az összes érzékszerveket meg kell mozgatni. A szemre, a fülre… a szívre kell hatni, és ez az út vezet az észhez is. A színház a ma vallása” – vélte Tolnay Klári. A lány korában apácának készülő Tolnay így lett valóban Thália papnője.

“Törékeny óriássá nőtt varázsló” – Huszti Péter sorai Tolnay Kláriról

Ravaszkás mosolyú, kedves, rosszalkodó, bölcs gazfickóvá sokkal később vált. Volt egy régen dédelgetett álma, egy nagy vágya, egy különös darab, a Maude és Harold. Bizarr történet, kötéltánc. Egy kicsit félt is tőle mindenki. Egy nyolcvanéves öregasszony és egy tizenkilenc éves fiú csodálatos barátsága, amely néhol veszedelmesen súrolta a szerelem határát. Engem izgatott a történet, és főleg ez az új Tolnay Klári, ez a törékeny óriássá nőtt varázsló. Mert az lett. A próbák megint az életről szóltak, s valahogy olyan természetes volt minden. Mintha mindenki egy kicsit a saját szövegét mondaná. Maude, ez a tüneményes kis öregasszony Klári hangján beszélt, az õ hangján lázadozott és harcolt. Harcolt az életért, a szabadságért, a szépségért. Akkor talán nem így nevezték, de „zöld” volt, fű-, fa-, virág- és állatvédő. És ami a legfontosabb, embervédő. És a darab szerint tanításával megváltotta a lelkibeteg, depressziós fiút, megtanította őt örülni, szeretni, sírni és meglátni a csodát. Élni! És mikor elvégezte a küldetését, boldogan meghal, mint egy angyal. A darabot a próbák alatt egyre jobban megszerettük. Klári tökéletes Maude-dá vált, s nemcsak mint színész, hanem mint ember is. Hihetetlen volt ez a változás. Már nem érdekelte az idő, a szépség, a messzetűnt ifjúság. Koránál tíz évvel idősebb anyókát játszott, s ezt a maszkot nem is vette le többé magáról. A próbák alatt hangoskodott, rosszalkodott, mint a darab rendezője, állandóan rendet kellett tartanom, rászólni, mint egy tanár, intővel fenyegetőzni. Ezt ő borzasztóan élvezte, de nem javult meg. Sőt, a játszótársakat is magával vitte a rosszaságba, a csínytevésekbe. Az egykor megközelíthetetlen, könyörtelen fegyelmet követelő, szigorú nagyasszony: Tolnay Klári.

Egy történet Tolnay Klári rádiós múltjáról, a színésznő szavaival

Melbourne-ben a harmincas évek közepén egy megható történet játszódott le, amely – gondolom én – az “elektronikus” mesemondás ősének és elindítójának tekinthető. Az említett város egyik házaspárja estélyre volt hivatalos. Kislányuk egyedül maradt a lakásban. A gyerek egyszer csak felijedt mély álmából és nyomban keresni kezdte az édesanyját. De anyuka nem jött elő a hívó szóra. A kislány átment a szülők szobájába, és rémülten látta, hagy az ágyak érintetlenek. Kétségbeesésében a telefonra esett pillantása, és tárcsázni kezdett. Egy meleg fényű hang – hasonlatos anyukáéhoz – jelentkezett. A telefonos kisasszony a rémülettől fuldokló hang nyomán felismerte a helyzetet, és hogy lecsillapítsa a gyereket, mesébe kezdett. A kislány ettől megnyugodott, s amikor a szülők hazaértek, telefonkagylóval a feje mellett találták a békésen alvó gyereket. A hír akkoriban bejárta a világot, és megihlette a Magyar Postát is. Ideiglenesen bevezették a “mesemondó szolgálatot”. Egyszer meghívtak engem is a telefonközpontba, és a mesére vágyó gyerekeket – miként mostanában a tévémaci – ágyba küldtem valahogy így: …Katónak hívnak?…Hát, Katóka most, eridj a telefonkagylóval az ágyba, és én elmondok neked egy mesét Kótyonfitty király almáiról…