“Színházi gyerek voltam” – Karinthy Mártonra emlékezünk

2019 november 09. szombat, 15:08

2019. november 6-án hunyt el Karinthy Márton színigazgató, színházrendező, író, a Karinthy Színház és elődje, a Hököm Színpad alapító igazgatója. Múltidéző összeállítással emlékezünk a művészre.

Karinthy Ferenc író és Boros Ágnes gyermekeként, Karinthy Frigyes unokájaként született 1949. szeptember 1-jén. Középiskolai tanulmányait a Budapesti Fazekas Mihály Gyakorló Általános Iskola és Gimnáziumban végezte. A Színház- és Filmművészeti Főiskola rendezői szakát 1973-ban végezte el Marton Endre és Kazán István, később Babarczy László osztályában. 1973–1975 között a Békéscsabai Jókai Színház, 1975–1977 között a Pécsi Nemzeti Színház, 1977–1980 között a Thália Színház, 1980–1982 között a Népszínház rendezője. 1978–1980 között a Gorsiumi Nyári Játékok vezetőjeként is dolgozott. Részt vett a Reflektor Színpad és a Játékszín létrehozásában. Ugyanekkor rendszeresen dolgozott tévérendezőként is.

1982-ben megalapította a Hököm Színpadot (1988-tól Karinthy Színház), a háború utáni első magánszínházat, amelynek rendezője és igazgatója. 2003-ban jelent meg nagy sikerű könyve, az Ördöggörcs – Utazás Karinthyába, ami elsősorban nagybátyjáról, Karinthy Gáborról szól. 2006-ban ötrészes rádiójáték készült a könyv alapján. 2007 végén jelent meg újabb kötete, A vihar kapuja címmel, mely Karinthy rendező osztályának (1968–1973) történetét meséli el. Máté Gábor a tanítványai számára beszédvizsgát készített a könyv alapján, amely több fesztiválon is sikert aratott. 2013-ban színházi és írói pályája elismeréseként Kossuth-díjat kapott. 2013. november 11-én Újbuda díszpolgára lett.

Fotó: Hunyady József, Fortepan

Karinthy Mártonról saját szavaival:

Csoda: Az Ördöggörcsben már megírtam, hogy nyolcéves lehettem, amikor meglátogatott minket Major Tamás. Éppen A windsori víg nőkre készültek, és apámnak megvolt Verdi Falstaffja, ami ugyanannak a történetnek a megzenésítése, és Major meg akarta hallgattatni a fő színészeivel Verdit bakelitlemezen. Bessenyei, Kállai Ferenc, Máthé Erzsi és Major Tamás ott ültek nálunk. Major említette, hogy este játszik, mire megkérdeztem tőle: mit tetszik játszani, Tamás bácsi? A Tartuffe-öt játszom – válaszolta. Mi az, hogy Tartuffe? – kérdeztem vissza. Akarsz jönni? – kérdezte. Csoda volt az az este.

Név: Az elején még persze sikerült elkerülnöm az összehasonlítgatást, mert ha művészi pályára is, de azért egy másik területre merészkedtem, ez volt a színház. Bár apám annak idején erről is mindig le akart beszélni, mert hogy jobb lenne ezzel a névvel egy normális, polgári szakmát választani: lehetnék ügyvéd, orvos vagy tanár. Vagy nevet változtatni, ugye, azt is lehet, ez is felmerült… Bennem komolyan nem, mert úgyis tudták, ki vagyok. Színházi gyerek voltam, gyakorlatilag minden nap színházban ültem, úgyhogy minden színész ismert. Azt persze lehetett volna mondani, hogy a Kovács Ubul az a Karinthy Marci, de hát teljesen mindegy volt. Itt inkább arról volt szó, hogy az ember végre elkezdje a saját életét, és ne hasonlítgassák mindig, és mondogassák, hogy a kis Karinthy, a Marci, Marcika. Ez volt mindig, de hát ez hozzá tartozik a történethez.

Fotó: Hunyady József, Fortepan

Hadik: Tulajdonképpen Buda kulturális főutcája alakul a Bartók Béla úton, a Gellért tértől a Kosztolányi Dezső térig. De én ezt meghosszabbítom a Karinthy Színházig. Azt pedig nyugodtan mondhatnám, hogy a Hadikban születtem, ha nem zárt volna be a háború után, de szellemileg valóban ott születtem, mert a mindenfajta őseim ott élték a mindennapjaikat. Reggeltől estig ott időztek, haza csak aludni jártak, meg veszekedni. Igaz, ezt megtették a Hadikban is. Nagyapám ott írt, ott fogadta a hódolóit, a világmegváltóit, a pumpolóit. Apám, Karinthy Ferenc pedig azért ment le a kávéházba, hogy az apjától pénzt kérjen. Ezért is van nekem törzsasztalom ott. Gondolkodni, írni én is egyedül, itthon szeretek. De ezek az emberek egészen másképp éltek, csakis ebben a zűrzavaros nyüzsgésben tudtak dolgozni. Az egész Nyugat nemzedéke lényegében kávéházakban írt. Meg is van annak a legendája, hogy melyik nagy mű hol készült.

Fotó: Karinthy Színház

Agóra: Az éppen aktuális hatalom mindig megpróbál beleszólni a színház működésébe. Talán pont azért, mert a színház funkcióját tekintve agóra, amely lehetőséget teremt a különböző vélemények megnyilatkozására. Olyan időszak sosem volt, hogy a kultúrpolitika kivonult volna a színházak életéből, sajnos ezzel a törekvéssel szemben nem sokat tehetünk. Ez a szándék néha erősebb, néha gyengébb, de mindig fennáll. A rendszerváltás környékén volt egy idillikus, paradicsomi állapot, amikor úgy képzeltük, hogy végleg kivonul a politika a színház életéből. Akkor a színházi emberek kicsit meg is ijedtek, hogy ezentúl a politikai mondanivaló talán nem is lesz olyan fontos. Az összekacsintás néző és játszó között megszűnt, hiszen már mindenről nyíltan lehetett beszélni. Így arra gondoltunk, hogy a színház vissza fog vonulni a magánszférába. De aztán a helyzet persze változott. Most az igazgatók kinevezésekor, olykor pedig az előadások hangnemében érezhető a politikai nyomás. A megszűnéstől félelem egyenes út az öncenzúra felé. A remény, hogy ha bizonyos dolgokról nem beszélünk, akkor talán megússzuk. A színházi rendezőknek, az írókhoz hasonlóan elsősorban szabadságra van szükségük az alkotáshoz. Ezután ehhez partnereket és megfelelő közönséget is kell találniuk.

Színpadi csoda: Mindig a színházcsinálókon múlik, hogy az előadás megérinti-e a közönséget, vagy csak elszenvedi azt. A színpadi csoda megszületésétől függ, hogy egy előadás jó-e, vagy sem. Megérzi az ember, ha egy darab megsebzi, megragadja, elgondolkodtatja vagy felszabadítja. Természetesen van politikai, közéleti színház is, és nagyon színvonalas polgári, szórakoztató jellegű is. A régi Vígszínház semmiféle politikai véleményt nem közölt, „csak” a polgári életet mutatta be, amely a lipótvárosi közönségnek nagyon tetszett, hiszen saját magát látta viszont a színpadon. Ha választani kell, akkor a Várkonyi-féle régi Vígszínház vagy az Ádám Ottó-féle Madách Színház hagyományai őrzőjének tartom magam. A saját színházi világomban igyekszem ezt a hangulatot visszahozni, gondolom ez a darabválasztásaimon is pontosan látszik.

Fotó: Kiss András, bcmmagazin.hu

Polgári: Nem vagyunk kísérletezőek, bár időnként nagy kedvem lenne ehhez. De itt nem olyan a tér és a közeg. Itt jó szereplőkkel, jól megcsinált előadásokat kell létrehozni, és polgári darabokat bemutatni. Színpadtechnikánk és berendezésünk ma már megfelel egy jól felszerelt közepes színházénak. Bár voltak rendhagyó előadásaink is. A III. Richárdot például tizenkét férfi játszotta. Abban az évben Szacsvay László kapta meg a legjobb női alakítás díját, Margit királynő szerepéért. A Tanner John házasságát pedig forgó, mozgó viadukton játszottuk, amin szaladgáltak a színészek. De a legsikeresebb, a legjobb produkcióinkat polgári darabokból mutattuk be. Mindig a régi Madách Kamarát, vagy régi Katona József Színházat idézem vissza magamban, amikor a műsort tervezem. Aztán a sors iróniája, hogy sokszor egykori nagy, vígszínházi darabokat mutatok be. Ami valaha hatalmas nézőtér előtt jól működött, az ma egy kis színházban él meg igazán. Gondolok például Molnár Ferencre, Lengyel Menyhértre, Gábor Andorra, Szomory Dezsőre, Vaszary Gáborra. Ezek a darabok itt igen jól megszólalnak.

Rendületlenül: Volt egy ki nem mondott megegyezés, hogy a színház nem mondja ki, de mégis üzeni, hogy menjenek ki az orosz csapatok, legyen demokrácia és ne mondják meg, hogy mit lehet gondolni és mit nem. A színháztól félt a hatalom, ezért nagyon odafigyeltek, hogy mi jelenik meg a színpadon. Sokkal nagyobb hatást tulajdonítottak a színháznak, mint ami valójában volt neki. Ma a fordítottja van, sokkal kisebbnek hiszik a hatását, mint amekkora valójában. Nem fontos a kultúrpolitikának, és a társadalomba sincs annyira beágyazódva, mint például a kereskedelmi csatornák műsorai. Ennek ellenére minőséget kell létrehozni, mert ha fogyatkozva is, de megvan még az az értelmiségi réteg, meg a színházrajongók köre, aki rendületlenül akar színházba járni.

Karinthyak: A Karinthyaknak azon túl, hogy mindig nagy családot akartak, azért elég sok problémájuk adódott a családfenntartói szereppel. Apám legalábbis úgy emlékezett a szüleire, hogy állandóan jöttek-mentek, nem voltak otthon, a Hadik-kávéházban éltek, ott zajlott a családi élet. Talán épp ennek ellentéteként apám mindig egy komoly családot akart, ahol családi ebédek vannak, összetartás, ahol családi megbeszéléseket tartanak, de azért nem olyan komolyan, hanem félig viccbe és hülyéskedésbe oltva. Apám ezenkívül még arra is ügyelt, hogy elkerülje azt az állandó pénzügyi összeomlást, ami Friciéket mindig fenyegette, tehát ő mindig vigyázott, hogy legyen valami pénzügyi tartaléka. Én pedig megpróbáltam mind a kettejükből kiszedni azt, ami jó. És hát aztán sok rosszat is sikerült, mert én se voltam nagyon türelmes apa, hiszen a pályámmal voltam kezdetben elfoglalva, önmegvalósítottam, mint minden fiatal rendező. A lányom kiskorában nem nagyon voltam figyelmes, bár nagy szeretet vette körül, de most utólag úgy látom, hogy többet is lehetett volna tenni. Most viszont ezt az unokámmal visszamenőleg kiélem. Azt hiszem, hogy jó nagypapa vagyok.

Forrás: Színház.org, hvg.hu, Népszava, Fidelio