“Az ember lelke minden tettében visszatükröződik” – 170 éve született Jászai Mari

2020 február 24. hétfő, 7:00

170 éve, február 24-én született Jászai Mari.

Jászai Mari pályájáról:

Édesapja Krippel József ácsmester, édesanyja Keszey Julianna. Már 10 évesen pesztonkaként dolgozott, majd szolgáló lett Bécsben és Budapesten, markotányosnő a königgrätzi csatában. Eredeti nevét annyira nem szerette, hogy még a születési anyakönyvi kivonatból is kiégette a Krippelt (anémet szó jelentése beteg, kissé lesajnáló értelemben). 1866-ban, tizenhat évesen Hubay Gusztáv társulata után szökött Székesfehérvárra, és statisztálni kezdett. 1867-ben már Budán játszott, 1869-ben a kolozsvári színházhoz szegődött.

Budai tartózkodása alatt ismerkedett meg első férjével, Kassai Vidorkomikussal, akitől két év házasság után vált el. 1872-ben lett tagja a budapesti Nemzeti Színháznak, melyhez haláláig hűséges maradt (egy évre, 1900-ban a Vígszínházba szerződött), 1901-től a Nemzeti örökös tagja. Bemutatkozó előadásában Bánk Bán Gertrudisát játszotta. 1893-tól egy évig a Színművészeti Akadémián tanított. Férfifalónak tartották, bár saját szavai szerint kapcsolatait mélyen átélte. Válása után többé nem ment férjhez.

Veleszületett tehetségét állandó tanulással fejlesztette. Nagy hatású művész lett belőle, aki utolérhetetlen volt a tragikus szenvedélyek megszólaltatásában. Shakespeare műveinek 20 nőalakját játszotta el, ő volt Az ember tragédiájának első Évája, a Bánk bán Gertrudisa. Összesen mintegy 300 szerepet játszott. 1926-ban halt meg. 

A színpad mellett Jászai Marinak maradt ideje írni is, és nemcsak naplót, hanem cikkeket és tanulmányokat is. Jászai Mari szívesen írt, erápia volt számára az írás, túláradó érzelmeit vetette gyakran papírra, és ha jól kidühöngte magát – mint írja – talán megnyugodott. 

“Jászai Mari emlékiratait olvasni még ma is izgalmas. Először a színésznő halála után, 1927-ben tették közzé ezeket, noha a feljegyzések eredetileg nem azzal a céllal készültek, hogy a publikum elé tárják őket. Jászai a halála előtti néhány hónapban azonban – úgy tűnik – meggondolta magát, ekkoriban kezdte ugyanis Lehel Istvánnal szortírozni a híres Pepita Füzet lapjait: mi menjen a nyomdába és mi maradjon inkább titok. Szerelmi viszonyairól persze nem csak az tudhatott egyet s mást, aki forgatta ezeket az írásokat. Ma is élő hírnevére természetesen nem hódításainak köszönhetően tett szert, de tény, hogy Jászai híres volt nagy étvágyáról, már ami a férfiakat illeti. Olykor viharos kapcsolataiba ugyanakkor nem csupán a fizikai vágyak, hanem a lélek szomjúsága, a valódi, méltó társra találás igénye hajszolta” – írta róla a szeretlekmagyarorszag.hu.

Jászai Mariról saját szavaival:

Élet: Az élet célja: az élet. Nagyon élni, jól, rosszul, ahogy jön és ahogy az ember hajlamai akarják, teljesen azzá lenni, ami az ember: ez az élet célja. Rúgni, ha rúgni kell, ölelni, ha ölelni kell és küzdeni, küzdeni, mint a méhek, mint a hangyák, mint – az emberek. A méh és a hangya sokkal tökéletesebb lény, mint az ember, de azért életük célja csak ugyanaz: a nyüzsgés, a hemzsegés. Csak az nem él, aki megáll. És hogy mindez miért? Talán azért, mert a mozgás: fejlődés és beteljesülés. A megállás pedig: visszafejlődés, megöregedés, a semmi. Vagy talán az egész csak körforgás és mi a fejlődés illúziójával áltatjuk magunkat. Így is jól van! 

Csoda: Micsoda? Vagyis: Mi a csoda? mondjuk mi magyarok, mikor kérdezünk. Semmi egyébre ez a kérdésforma úgy rá nem illik, mint arra a csodálatos valamire, amit egy szóban színésznek nevezünk.

Villanyos: Minden embernek van egy nagy villanyos ütése, mikor egyszerre megvilágosodik előtte, miért az élet, miért született a világra: az enyém az volt, amikor a bátyám szerepet másolt ingyen színházjegyért, s nekem, a csitri kislánynak megmagyarázta, mi a színház. Átöltözni! Átváltozni! másnak lenni, mint vagyunk! Más helyett sírni, kacagni, ordítani. E pillanattól kezdve vagyok színésznő.

Java: A színpad nem az élet hű ábrázolása – mondja – a színpad több, mint az élet. Magasabbrendű élet. Az élet java. A jóból és a rosszból a java. A legtöbb, amire az ember képes. Fölemelkedés abba a világba, amelybe vágyunk és amelytől olyan távol élünk. Én mindig arra törekedtem, hogy az embereket fölemeljem abba a magasságba, ahová szerepeim engem is ragadtak. A legigazabbat adtam, azt az énemet, amely a legtöbbet ért bennem. Az voltam a színpadon, aki az életben szerettem volna lenni. Sikereim bizonyítják, hogy az emberek szívesen röpültek velem a megálmodott igazi világba.

Tanítványainak 1893-ban: Önök a legnehezebb pályát választották, mikor elhatározták, hogy színészekké lesznek. Minden más pályán van megállapodás, minden mesterséget ki lehet tanulni. Nekünk mindennap tanulnunk kell, folyton, szakadatlanul…, mert amely nap nem tanulunk, amely nap megállapodunk: lefelé csúszunk. A színészet nem valamilyen szakma, amelynek a végére lehet járni. A színész csak haladhat, célhoz soha nem ér.

Szép: Szép és fölséges színészet, amely megengeded nekünk, hogy mindig a széppel foglalkozzunk, hogy a remekműveket a mi ajkunk közvetítse és a nagy költők prometheusi lángjánál melegedjünk és fényeskedjünk – én hódolattal, alázattal, hálával szeretlek és büszke vagyok a színész névre!

Szeretnie kell: Akit szeretek, ha agyonbántom is, szeretnie kell engem.

Egyedül: A lelkem mindig egyedül volt. Nem ismertem a boldogságot, csak az egyedüllét rémeit, az önkínzást, az önmagamnak tett szemrehányásokat és azt a véghetetlen szomoruságot, amely a keresés csömöréből maradt hátra a kényes, válogatós lélekben. Az emberem keresése iszonyú bünhődésekkel járt. Mint a kelletlen vackort, úgy dobáltam ki az embereket. A sértett lovagok versben és prózában, könyvben és újságban busásan megfizettek a hiuságukon ejtett karcolásaimért. Természetes, hogy a látszat az volt, hogy egyiket a másikért zártam ki és, hogy csupa, csurgatott méz folyik itt, az ajtómon belül. Pedig idebenn fogcsikorgatás és önkínzás folyt, ami ellen csak forrón szeretett könyveim adtak gyógyulást és vigaszt. Igazán tisztának csak akkor éreztem magam, ha tanulásommal egyedül voltam. Hogyne kerestem volna a magányt.

Emberem: Az »emberem« keresése iszonyú bűnhődésekkel járt. Igazán tisztának csak akkor éreztem magamat, ha tanulásommal egyedül voltam.

Levegő: Nagyon erősen éltem ahhoz, hogy könnyen haljak meg – mondta. – Nekem többet adott az élet, mint más ezer embernek. Fáj, hogy itt hagy. Folyton csak adott, bőven örömet és bőven szomorúságot, dicsőséget és megaláztatást. Megveszekedett szerelmesévé tett, rabszolgájává és urává tett, belém adta, hogy minden porcikámban érezzem a lüktetését és most egyszerre elrúg magától, faképnél hagy. Tűrhetem ezt megadással? Most, hogy mindentől búcsúznom kell, még azt sem bírom el, hogy a levegőtől búcsút vegyek. Mindennél jobban szeretem a levegőt.

Addig: Míg az ember boldog nem volt, addig meg nem halhat! 

Forrás: Múltkor.hu, Wikipédia, MTI, Színház.hu, OSZMI, campusonline