Sinkó Lászlóra emlékeztek a Nemzeti művészei

2020 szeptember 11. péntek, 7:00

Sinkó László Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész, a Nemzet Művésze, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja tiszteletére, születésének 80. évfordulójára felavatták a Nemzeti Színház emléktábláját a Zápor utca 14/b alatti szülői háznál.

A művészre a család, a barátok és tisztelők mellett dr. Kiss László polgármester és Blaskó Péter levelének felolvasásával Nagy Mari, a társulat tagja emlékezett. Sinkó László lánya, Sinkó Andrea leplezte le a Nemzeti emléktábláját, amelyet Stremeny Géza szobrász készített.

Sinkó László II. Endre szerepében a Bánk bán 2002-es előadásában a Nemzeti Színházban / Fotó: Kaiser Ottó

Blaskó Péter levele:

Drága Laci!

Egész nyáron azt terveztük a feleségemmel, hogy kimegyünk hozzátok Budakalászra beszélgetni, vörösborozni, nevetni. Hányszor hívtál, hogy mikor megyünk, még a finom ételekről is szó volt, amit majd Gabi, a feleséged főzni fog. Aztán valami mindig közbejött, és elmaradt a látogatás… most már örökre.

Az a negyvenhat év, ami ismeretségünk, később barátságunk alatt eltelt, bizony rengeteg élményben, emlékben gazdag.

’66-ban, amikor a főiskolára jelentkeztem, a moziban láttam egy fiatal, remek debreceni színészt a Fügefalevél című filmben, akit aztán pár év múlva a Nemzeti Színházban személyesen is megismertem. Rövid idő alatt kölcsönös szimpátia alakult ki köztünk, ami az évtizedek során barátsággá mélyült. Fiatalok voltunk, sokat nevettünk. A rád jellemző fanyar, szarkasztikus humor gyakran volt nagy röhögések forrása. Mindez a Katona József Színházban is folytatódott, ahol Te alapító tag voltál, én pár év múlva kerültem a társulathoz. Az ott együtt töltött idő, azt hiszem, a Te életedben és az enyémben is meghatározó, felejthetetlen volt. Ahogy mondtad is: „Akkor és ott, úgy álltak a csillagok, ahogy azóta sem. Szakmai életem legszebb tizenkét esztendejét töltöttem ott el, s túlzás nélkül mondhatom, a 20. századi színjátszás legkiemelkedőbb időszakát éltük meg.”

Bejártuk a világot, fesztiválról fesztiválra utaztunk. Volt, hogy épp csak hazajöttünk, és máris indultunk a világ másik végébe, újabb sikerek felé. Übü királyod, Versinyined vitte hírét külföldön, távoli országokba is a magyar színészet nagyszerűségének. Óriási sikerek, felejthetetlen vastapsok, ünneplések jelennek meg emlékeimben. Te, mint egy ősz herceg állsz a reflektorok fényében, egyik lábadról átteszed a testsúlyt a másikra, mosolyogsz, a taps meg még mindig csak zúg, csak zúg. Párizsban akkora virágcsokrot kaptál a Három nővér után, hogy még a nővérek is megirigyelték.

Nagy Mari / Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Úgy tudtál példakép lenni, hogy nem fitogtattad a képességeidet, alázattal, elhivatottsággal mutattál példát. Elkötelezett, a hivatását mániákusan szerető, tisztelő művész voltál, aki mindent alárendelt egy-egy szerep felépítésének, megteremtésének.

„Sinkó Laci vagyok! Péter, hívjál vissza, ha hazaértél…” – hallom a hangod az üzenetrögzítőről… Messziről szól, nagyon messziről.

Utolsó személyes találkozásunk a Nemzetiben: a portán futottunk össze, a titkárságról jöttél, intéztél valamit, összemosolyogtunk, megöleltük egymást, majd kimentél, és eltűnt távolodó alakod a parkoló autók között… nem látlak már soha többé. Nagyon fogsz hiányozni emberként, művészként, barátként egyaránt.

Drága Laci, nyugodj békében.

Blaskó Péter