“Emberi sorsokkal akartam foglalkozni” – Sándor Pál válaszolt

2018 április 30. hétfő, 13:11

Nemrég mutatták be Sándor Pál legújabb filmjét, a tizenkilencedik századi kulisszák között játszódó Vándorszínészeket. A rendezőt a Magyar Nemzet kérdezte.


Az mno.hu cikkéből:

“Nem gép vagyok, hanem olyan filmkészítő, akiben ha valami összesűrűsödik, kialakul valamilyen véleménye, érzete, ha kiderül, ki a barátja és ki az ellensége, mit szeret és mit utál, akkor egyszer csak elindul egy folyamat és eszébe jut, hogy miről szeretne filmet készíteni. Van már annyi rutinom ennyi alkotás után és ebben az életkorban, hogy tudjam, mikor jön el ez a pont” – mondta Sándor Pál.

Sándor Pál / Fotó: Székelyhidi Balázs, mno.hu

Sándor Pál / Fotó: Székelyhidi Balázs, mno.hu

A rendező az interjúban a Vándorszínészek alapgondolatáról is mesélt. “Teljesen agyalágyult helyzetből adódott az egész. Vagy legalábbis annak tűnhet, de nekem nem az. A Bajor Gizi Színészmúzeumban forgattunk és a lépcsőfordulóban megláttam néhány portrészobrot. Megkérdeztem a teremőr kislányt – aki vigyázott ránk, hogy ne törjünk össze semmit –, kik ezek, és azt felelte, vándorszínészek. Közelebb mentem hozzájuk, hátha ismerek közülük valakit, de a nevek és az arcok sem mondtak nekem semmit. Gondoltam, ha már ennyire ismeretlenek, közelebbről is megfigyelem őket. Belenéztem a szemükbe és elgondolkodtam azon, vajon kik lehettek ezek az emberek, hogy élhettek, mit csinálhattak, mi volt a sorsuk. Ekkor indult el bennem, hogy meg kellene fejteni ezeket a titkokat. Tudni szerettem volna, miként léteztek, mennyire voltak kiszolgáltatottak, mániákusak, mit szerettek volna adni másoknak a színpadról, fenn tudták-e tartani magukat ebből. Idővel mindez kezdett összeállni egésszé a fejemben. Nem történelmi filmben gondolkoztam, a kiszolgáltatottság miatt is összezárva, egy szekérrel a vágyaik – a biztonságosnak vélt kőszínház felé, ahol talán befogadóbb a közeg, mint egy-egy pajtában vagy malomban – tartó emberekkel, emberi sorsokkal akartam foglalkozni. Végül eltelt jó két és fél év, amikor Szekér András forgatókönyvíróval, aki sajnos már nincs köztünk, beszélgettem és mondtam neki, hogy van egy történetem, amelyből írhatnánk együtt egy forgatókönyvet. Kialakult a sztori, összeálltak a figurák, elkezdtem a lehetséges színészekről is gondolkodni. Az előtte csak papíron létező karakterek a casting folyamatában váltak egyre markánsabbá. Rudolf Péterrel például 1983-ban, a Szerencsés Dániel kapcsán dolgoztam utoljára, most mégis ő volt az első, akibe úgymond belekapaszkodtam. Az persze nem lehetett kérdés, hogy a filmbeli feleségét a csodálatos Nagy-Kálózy Eszter alakítja majd” – számolt be Sándor Pál.

A művész elárulta, az elmúlt pár évben arra jutott, hogy inkább a saját generációjának igyekszik segíteni filmezni. “Kitermelődtek már azok a producerek, szakemberek, akik a fiatalokat jobban értik és érzékelik. Jómagam nehezebben szólok hozzá egy ifjú szerző forgatókönyvéhez, mert szerintem nagyobbat tudok tévedni. Ők már nyilván másképp gondolkodnak, de ez így is van rendjén. Amit mindenesetre tudok, hogy Szabó Istvánnal és Gárdos Péterrel dolgozom most együtt – előbbivel már biztosan készül egy film, utóbbival még a forgatókönyvet írjuk. Gondolkodásmódban sokkal közelebb állok hozzájuk” – hangsúlyozta Sándor Pál.

Arra a kérdésre, hogy gondolkodott-e azon, hogy újra a színházban is rendezzen, az alkotó így felelt: “Jó a kérdés, mert most jártunk Székesfehérvárott, ahol a színházban mutatták be a Vándorszínészeket. A film után volt egy kis beszélgetés is, amelyen Szikora János, a Vörösmarty igazgatója egyszer csak megkérdezte tőlem, megyek-e hozzájuk rendezni, én meg ijedtemben azonnal rávágtam, hogy naná! De szó van arról is, hogy esetleg a Vígszínházban csináljak valamit. Szeretem egyébként azt a munkát is. Persze egészen más mint filmezni, hiszen hiányzik a technika, ami annyiból rossz, hogy nem tudom rögzíteni, mit csinálnak jól vagy rosszul a színészek.”

A teljes interjú itt olvasható.