,,Nem lehetnék ennyi ideje színpadon, ha csak egyszer is becsaptam volna a közönséget” – Interjú Horgas Eszterrel

2018 április 12. csütörtök, 8:00

Horgas Eszter évről évre új produkcióval lepi meg a közönséget. Műfaji korlátok nélkül, szabadon szárnyal, bizonyítja, hogy a fuvolajátéknak nincsenek határai. Az idén Falusi Mariann énekesnővel, a hazai zenei és színházi élet sokoldalú művészével, valamint a ClassJazz Band-del Simon és Garfunkel dalait kelti új életre. Paul Simon és Art Garfunkel, az 1960-as évek Amerikájának többszörös Grammy-díjas, kultikus énekesei, a Diploma előtt című film zenéjével váltak világhírűvé. Olyan igényes folk-rock zenét írtak, amely a XXI. század közönségét is megszólítja, a ma művészeit is megihleti. Az est címe, a Sound of Silence Simon and Garfunkel 1964-es, azonos című örökzöldjére utal.

Horgas Eszter és Falusi Mariann

– Milyen hosszú időre telt be a koncertnaptárad?

– 2018-ra már teljesen tele van, persze szabadnapjaim maradtak. Nem szeretem hosszabb távra elkötelezni magam. Az életem egyik legnagyobb vívmánya, hogy szabadon élek, ha akarok, jótékonykodom, ha akarok, nagyon sokat dolgozom, ha akarok, egyáltalán nem. Ügynökségekkel nem írtam alá szerződéseket, mindig egyes produkciókra szerződöm, és azokra szervezek magamnak embereket.

– Prioritása van a ZsiMü-nek?

– Abszolút! Vadas Vera mindig inspirál, mert ragaszkodik a vadonatúj bemutatókhoz. Teljesen szűz dolgot kér, és ez iszonyatosan jó, mert évente rákényszerít arra, hogy új dolog szülessen bennem. Nehéz, de nagyon szép munka, ha nem csak megtanulsz egy produkciót, hanem neked kell kitalálnod, utánaolvasnod, felépítened a dramaturgiát, játszótársakat találnod hozzá. Sokszor szorongok is, hogy eszembe fog-e jutni valami.

– Most Simon és Garfunkel jutott eszedbe. Miért éppen ők?

– Mindig szól a zene otthon, és azon kaptam magam, hogy egyre gyakrabban rakok be olyan dalokat, amiket gyerekkoromban sokat hallgattam, például Simon és Garfunkelt is. Előjött a nosztalgia, előjönnek a gyerekkorom dalai. Nagyon szeretem Falusi Mariannt, akivel most már három közös előadásunk fut, és megkérdeztem, mit szól például a Bee Geeshez. Azt felelte: ,,Á, az olyan nyálas”. De amikor a Simon és Garfunkelt hoztam szóba, lelkesen azt mondta: ,,Na, az igen, az nagyon jó!”. Akkor elkezdtem őket még intenzívebben hallgatni, és kiderült, hogy a szövegeik is iszonyatosan izgalmasak és szépek. Elkezdett összeállni a fejemben egy történet a dalokból. Eleve kétszólamúak a nóták, ami nagyon fekszik nekünk Mariannal, de a ClassJazz Band-et is ,,behülyítettem”, a fiúk vokálozni is fognak. Kaszás Péter egyébként már a negyedik előadásomban szerepel énekesként is. Nem csak dobol, hanem fantasztikusan énekel is, most lett eMeRTon-díjas, de Hárs Viktortól és Dajka Krisztiántól sem áll távol az éneklés. Most olyat fogunk csinálni, amit még nem csináltunk. Hál’ istennek, mindenki be van sózva, bízom benne, hogy nagyon izgalmas estet sikerül összeállítani.

– Angolul fognak elhangozni a dalok?

– Ez nagy közönségnek szól, és nem lehet arra alapozni, hogy mindenki érti az angol szöveget. A magyar közönség számára olyan verziót kell csinálni, ami rögtön átmegy és eltrafál. A címadó dal, a Sound of Silance (Csend hangjai) szövegét már le is fordítottam. Elképesztően gyönyörű. Nagyon szeretnék játszani a szövegekkel, mert nemcsak szépek, hanem aktuálisak is. Az előadás több lesz mint koncert: összművészeti produkcióval készülünk. Színészek is megszólalnak majd, és fontos szerepet kap a kivetítő. (Ahogy a Négy évszak és más Új előadásban is vannak, ebben is lesznek videófelvételek.) Régóta izgat az összművészet, nagyon hiszek benne. Annyira, hogy már nyolcadik éve tartok is ilyen kurzust. A balatonfüredi Partitúra Kurzusra különféle művészeti ágakban tehetséges gyerekek jönnek. Zeneszerzéssel, énekléssel, hangszeres zenével, képzőművészettel, tánccal, színházzal, irodalommal foglalkozunk. Csodálatos, nagyon egyéni előadásokat csinálnak a gyerekek. A saját művészetemben is arra törekszem, hogy összeérjenek a dolgok, hiszen minden mindennel összefügg. Fontos, hogy a régi értékeket megőrizzük, és valami igazán új értéket hozzunk létre. Erről szól az életem, és nagy öröm, hogy jól reagál rá a közönség.

– Nem érte szó a házad elejét amiatt, hogy a klasszikus zenétől elkanyarodtál a könnyűzene irányába? 

– De, sokat bántottak. Nem értették, hogy sikeres komolyzenészként mi szükségem erre, illetve azt mondták, azért csinálom, mert nekem nem elég a Zeneakadémia, egy egész aréna kell, világsztárok kellenek. Akik bántottak, általában nem hallották ezeket a koncerteket, de a jelenséget rögtön elítélték, és betettek a megszállottan sikeréhes ,,kis szőke” kategóriába. Szeretek életrajzokat olvasni, és azt látom, hogy nem is olyan meglepő ez. Aki letér a kitaposott útról, – ami lehet nagyon rossz is, és belebukhat, de lehet nyerő is –, annak nagyon nehéz dolga van. Talán az idő múlása is hozta, hogy már nem bántanak. Úgy gondolják, hogy ha valaki húsz éve a színpadon van, arénákat tölt meg, és a nemzetközi piacon is elismerik, az mégis csak tud valamit. Régen nehezen tettem túl magam a bírálatokon, sokat sírtam. Most is szorongok minden bemutató előtt, de már nem érdekel annyira a külső megítélés. Sokkal fontosabb, hogy azoknak tudok-e élményt adni, akik megbíznak bennem.

– Miért a fuvolát választottad hangszerednek?

– Egyszerre kezdtem zongorázni és fuvolázni. Zongorázni is szerettem, amatőr módon a mai napig is zongorázok, szoktam a növendékeimet kísérgetni, de a fuvolával az első pillanattól kezdve egészen más viszonyban vagyok. Ahogy a kezembe adták a zeneiskolában, rögtön megszólalt. Azonnal szerelem volt.

– Le is jön a színpadról, hogy szerelmes viszonyban vagy a hangszereddel.

– Nagyon. És a növendékeim is. Nem is tanítok olyat, aki nem szerelmes a zenébe vagy a fuvolába, nálam ez alapfeltétel. Van egy tízéves tanítványom, egy nagyon öntörvényű, de fantasztikusan édes gyerek. Gyakorolt, valami nem ment neki, mire dührohamot kapott, odavágta a fuvolát, és az behorpadt. Zokogott, nagyon félve, halálsápadtan jött órára. Azt mondtam neki: ,,A fuvola nem tud védekezni. Csak egyet tehet: ha bántod őt, akkor nem fog szépen szólni”. Annyira megrendült ettől, hogy az óra végére már szinte egy ép hangot sem tudott fogni. Aztán persze, nagy türelemmel, és szeretettel feloldottuk a helyzetet. Óriási tapasztalat, tanulság volt nekem, hogy mennyire működik ezen a pályán a psziché. Ha valaki nem szereti a hangszerét, nincsen vele teljes összhangban, összenövésben, nem is tudom, képes-e igazán mély érzelmeket vinni a játékába.

– Egy hangszered van?

– Egy, amivel koncertezem, de van tartalék is, hogy ha ne adj’ isten, történik valami.

– Egyszer történt is, ellopták a fuvoládat.

–Az nem is lett meg, és olyan borzalmasan megviselt, hogy abba akartam hagyni a fuvolázást. Ha nem volt bennem nyugtató, üvöltöttem, hogy adják vissza. Az a hangszer olyan volt, mint a mesterem, nagyon-nagyon sokat tanultam tőle. Rettenetesen nehéz volt elengednem, és nagyon nehezen szoktam meg az újat. De most már imádjuk egymást. Teljesen más a két hangszer, pedig ugyanaz a márka és ugyanúgy kézzel készítették. A hangszereknek saját lelkük is van, nem csak az, amit mi lehelünk beléjük.

– Ha egy számodra ismeretlen előadót nem látsz, csak hallasz fuvolázni, meg tudod állapítani, hogy férfi-e vagy nő?

– Nem feltétlenül. A férfiak kicsit erőteljesebbek, de van például egy francia férfi fuvolista, aki nagyon nőiesen játszik. Én pedig, bármilyen furcsa, sokszor nagyon férfiasan játszom. Kocsis Zoltán mindig azt mondta, hogy úgy játszom Bachot, mint egy férfi, aminél nagyobb elismerést nem is kaphattam volna. De nagyon nőiesen és nagyon erotikusan is tudok játszani. Igyekszem minél több színt vinni az előadásomba. Az összművészeti szemléletnek, rendszernek épp az a lényege, hogy sokszínű képet ad a világról, a létezésről és saját magadról is. A gyerekek nálam előadóművészetet is tanulnak, hogy ha felmennek a színpadra, ne csak a hangszerükkel legyenek elborulva. Tisztában kell lenniük azzal, hogy nem csak hallgatják, hanem látják is őket. Engem anno arra oktattak, hogy semmi más dolgom nincs, mint lejátszani azt, ami kottában van. Ebben egyáltalán nem hiszek. Gyanítom, hogy az előadóművészet mindig is másról szólt, de a XXI. században végképp nem arról kell szólnia, hogy lejátsszuk, ami a kottában van. Olvastam néhány fennmaradt dokumentumot. Rossini például elment egy énekesnő estjére. Nagyon tetszett neki az előadás, bement az öltözőjébe gratulálni, leborult a művésznő előtt, és azt mondta: ,,Ez csodálatos volt. Elárulja, kinek a darabjait énekelte?”. Mire az énekesnő azt felelte: ,,A magáét, maistro”. Rossini egy árva hangot nem ismert fel belőle, mert az énekesnő annyira szabadon bánt a zenéjével. Horowitz úgy játszotta Liszt Mephisto keringőjét, hogy vagy a szemednek nem hiszel, vagy a fülednek, mert ahol a kottában fortisszimó van, ő pianisszimót játszott és fordítva. És nem kivagyiságból. Nagyon is megvolt mögötte a szellemi indok. Úgy játszotta a Mephisto keringőt, hogy a lényeggel foglalkozott, és azt átjáratta magán. A játékában tényleg ott volt az ördög. Sajnos a lényeggel keveset foglalkoznak a zenészek oktatásában.

,,Az est több lesz, mint koncert: összművészeti produkcióval készülünk. Színészek is megszólalnak majd, és fontos szerepet kap a kivetítő. A ClassJazz Band-et is ‘behülyítettem’: a fiúk nemcsak zenélni, hanem vokálozni is fognak”.

– A te metódusod éppen ebben tér el a többiekétől?  

– Nem egy kijelölt úton haladunk, amin nagyon sokan mentek, mert mindenkinek más az útja. Más az izomzata, az idegrendszere, a szájvastagsága, az ujjhossza, más a gyerekkora, mások a szülei, a gondolatai, az érzései. Mindenkihez másként kell közelíteni. Az össszművészeti kurzusomon és egyáltalán, az életben, nagyon fontos, hogy az ember meglássa, megtudja: ő maga kicsoda.

– Általában nem ilyen személyre szabott a zeneoktatás?

– Semmi nem személyre szabott. A gyógyítás sem, a tanítás sem. Nincs rá idő. Ebben a világban minden a bizniszről szól. Meghívtak most valahová játszani, és pont azon borultam ki, hogy nincs idő próbálni, mert hajtanak, hogy gyorsan haladjunk.

– Erős erotikus kisugárzásod van a színpadon. Tudatosan építetted ezt az image-et? 

– Inkább ösztönösen alakult így. A zenében megjelenő, elképzelt nőalakokat képviselem a színpadon. Már kicsi koromban élt bennem egy nőkép, az az ideál, amilyen lenni szerettem volna. Egy házban laktunk Bródy Jánossal, már csak ezért is sokat voltam Koncz Zsuzsa-koncerten három, négy-, ötévesen, és Zsuzsa miatt is hozzátartozott a nőképemhez a hosszú haj, a gyönyörű ruhák. Fölálltam anyámék nagy ágyára, az volt a színpad, dobáltam a hajam, és királylány akartam lenni. Apám [Horgas Béla költő, író. – A szerk.] nagyon sok versében, meséjében úgy írt rólam, mint Tipi-Tupa hercegnőről vagy Cirfandli tündérről, és én azonosultam ezekkel a hősökkel. Hogy apám látott királylánynak, és azért írt ilyen verseket, meséket, vagy azért akartam királylány lenni, mert így hatottak rám az írásai, nem tudom. Mindenesetre a hétköznapi életben is mindig szerettem az egyedi, a finom, szép külsőt, és a produkcióim előtt is – mint ahogy a színházban a jelmezeket – mindig megtervezem, hogy milyen ruhában leszek, kiválasztom, hogy mihez mi való.

Sokszor mondták, hogy vigyázzak, mert nem tesz jót, ha a dekoltázsom, a hajam vagy a ruhám elvonja a figyelmet a zenétől, a fuvolajátékomtól. Szorongtam is tőle, de aztán rájöttem, hogy nincs miért. Amikor megnézzük az Aidát vagy a Carment az Operában, nem akadunk ki azon, hogy milyen jelmezben van a főhősnő. Ha ott természetes elvárás a vonzó, izgalmas külső, akkor nekem miért kéne darócruhában színpadra állnom? Hangszeren miért kellene visszafogottan, prűden, nem igazul játszani Carment? Miért tennénk úgy, mintha nem lenne nagyon is jelen benne az erotika, a testiség? Amikor fölveszek egy bár szép, finom, de kétségtelenül erotikát sugárzó ruhát, felrobban az internet, de azt nem írják meg, hogy tele van a tévé nagyon közönséges és ronda dolgokkal. Nekem az veszi el a figyelmemet egy produkciótól, ha valakinek igénytelen, ízléstelen a megjelenése, mint ahogy sok zenésznek az. Al di Meola egy szál ingben megy ki a színpadra, na de az nem akármilyen ing. A látvány ugyanúgy hozzátartozik a produkcióhoz, mint a ,,hallvány”.

– Jó néhány olyan férfi ismerősöm van, aki először nem a hallványért, hanem a látványért ment el a koncertedre. Bánod, ha nem a zenéd miatt érdeklődnek irántad?

– Ha valaki emiatt jön, azzal nincs semmi baj. Csak azzal van baj, ha a zeném egyáltalán nem hat rá. A külső adottságaim ugyanolyan lehetőségek, mint az, hogy van egy fantasztikus fuvolám. Ezek mind eszközök ahhoz, hogy megpróbáljam elmondani, elfuvolázni, elmozogni azt, amit a zene magában rejt. A legutóbbi bemutatóm után kaptam egy levelet egy fiatal fuvolistanőtől. Azt írta: olyan szeretet sugárzik belőlem, hogy soha nem felejti el azt az estét. Borzasztóan jólesett. Ő ugyan szakmabeli, de mint néző írta a levelet. Nagyon fontosak a visszajelzések, öröm tudni, hogy célba ér, eltalálja a közönséget az a szeretet, amivel színpadra állok. Sokan segítettek, hittek bennem, óriási dolog, hogy kaptam lehetőségeket, de nem lehetnék ennyi ideje a színpadon, ha csak egyszer is becsaptam volna a közönséget.

 Szerző: L. Horváth Katalin