“Szavaim idegen életek vallomásává tágulnak” – 35 éve hunyt el Illyés Gyula

2018 április 15. vasárnap, 14:53

Április 15-én 35 éve hunyt el Illyés Gyula író és költő.

Illyés Gyula

Illyés Gyula pályájáról:

A Tolna megyei Felsőrácegrespusztán egy uradalomban jött világra. 1916-ban, szülei válása után édesanyjával a fővárosba költözött. Érettségi után a budapesti tudományegyetem magyar-francia szakos hallgatója volt, de az illegális baloldali tevékenysége miatti letartóztatástól tartva 1921 végén elhagyta Magyarországot, Párizsba ment. A nagyhírű Sorbonne-on hallgatott filozófiát, pszichológiát, irodalomtörténetet és francia nyelvészetet, könyvkötésből tartva fenn magát. 1926-ban amnesztiát kapott, s hazatérhetett.

Nem csak azt mondom, ami velem történt; azt is, ami velem történhetett volna, mert társaimmal megesett; emlékezetemben fölcserélődnek és összefolynak azok az események, amelyeknek szereplője s amelyeknek csak szemlélője voltam; első személyben folyó szavaim így tágulnak, ha tágulnak, rég elfeledt, idegen életek vallomásává.

Avantgárd stílusban írt első verseit Kassák Lajos Munka című lapja közölte, de a következő évben már a Nyugatban jelent meg kritikája, utána pedig ez a folyóirat lett költeményeinek fő publikációs fóruma. Babits Mihállyal, Kosztolányi Dezsővel, Tóth Árpáddal ők alkották a Nyugat második nemzedékét. A harmincas évek elejétől Illyés az irodalmi közélet jelentős szereplője: munkatársa a Válasznak, 1937-ben egyik alapítója volt a Márciusi Frontnak. Babits Mihállyal együtt szerkesztette a Nyugatot, majd a költő halála után, 1941 és 1944 között az utódlap, a Magyar Csillag főszerkesztője lett. A német megszállás után bujkálni kényszerült.

Illyés Gyula és József Attila. 1931

A második világháború után tevékenyen részt vett a közéletben: egyik vezetője volt a Nemzeti Parasztpártnak, országgyűlési képviselő lett, szerkesztette az újraindult Választ, de 1948-tól visszavonult a közélettől. Egy mondat a zsarnokságról című költeményét 1956. november 2-án az Irodalmi Újság adta közre, a forradalom leverése után a versről évtizedekig szót sem ejtettek. Legszemléletesebb, balladaszerű alkotásai a magyar történelem egy-egy pillanatát idézik (Hősökről beszélek, Három öreg, Dózsa beszéde).

Összefolynak előttem a puszták; az, ahol születtem s nevelődtem, az, ahová később apám költözködött, ahova már férfiként tértem haza. Úgy folynak össze, mint a festmények főalakjai mögött a háttér. Nem is akarom, hogy kitisztuljanak…

Prózaíróként is kiváló volt. A magyar szociográfiát a széppróza rangjára emelte a Puszták népében, a forradalmiság kérdése foglalkoztatta Petőfi-monográfiájában. Hunok Párizsban című önéletrajzi regénye a Párizsba menekült magyar művészek világába vezet. 1969-ben világirodalmi szinten is újdonságot hozott a Kháron ladikján című esszéregénye, melyben kendőzetlen nyíltsággal vallott az öregedéssel járó szellemi és testi nyűgökről.

Velencében

Illyés vérbeli színpadi szerző is volt, nagyívű, a nemzeti tudatot formálni kívánó történelmi drámák (Ozorai példa; Fáklyaláng; Kegyenc; Malom a Séden) mellett kitűnő szatirikus vígjátékok írója (A tű foka; Tűvétevők).

  Hűségre törekszem. Egy lényeg, egy-egy bennem tudatosult (vagy tudatosuló) kép „kivetítésére”: papírra rögzítésére, mások szeme elé. Íróvá az erkölcsi felháborodás tett. (…)  Az író őszintén mondja el, amit a természet törvényei munkálnak az életben. Az író költ: ez az ő cselekedete. Az élet cselekszik: ez az ő költészete.

Életpályája átívelte az egész XX. századot, benne a nemzeti és egyetemes értékek olyan összhangjával, amely a magyar irodalom legjobbjai közé emelte.

Az Illyés házaspár lányukkal

Életműve tele van vallomásértékű megnyilatkozással: szívesen beszélt magáról, s ha ő írt kritikát vagy esszét másról, szenvedélyesen kereste a művek, az eszmék mögött az alkotó személyiségét. Illyés életművét át- meg átszövik az életrajzi mozzanatok: költői motívumait élettények értelmezik, magyarázzák.

Az igazi költőnek minden hazában valamiféle csúcson kellett állnia, a magasugrók mintájára.

Számos hivatalos kitüntetésben részesült: Kossuth-díjat három alkalommal kapott (1948, 1953, 1970). 1949-ben megszűnt akadémiai tagságát – posztumusz – 1989-ben állították vissza. 1983. április 15-én halt meg Budapesten.

 
 

Kapcsolódó anyagok