“Nem lehetett minket agyonvágni sem” – Interjú Simon Árpád artistaművésszel

2017 október 22. vasárnap, 7:00

250 év cirkusz neves művészekkel címmel interjúsorozatot indított a Fővárosi Nagycirkusz. A megszólaló művészek arcképei a cirkusz aulájában találnak otthonra, történetüket pedig megismerheti a nagyközönség.

Az 1927-ben született artistaművésszel Simon Árpi bácsival, a Mi ez a cirkusz? című film sztárjával beszélgettünk régi korokról, a cirkusz rejtett és csillogó világáról, keserűségekről és örömökről, megpróbáltatásokról és diadalról. Az interjú a Magyar Cirkusz és Varieté megbízásából készülő könyvből származik.

Szekáry Zsuzsanna: 1927-ben született Tápiógyörgyén, hogy telt a gyermekkora a kis faluban?

Simon Árpád: Számunkra csodálatos volt az a falu, sokszor beosontunk Györgyei Lajos kastélyának hatalmas parkjába játszani, gesztenyét szedni. A kastélypark közepén terpeszkedett egy halastó, a közepén egy kis szigettel, amit gyönyörű pázsit borított. Télen a Tápión tettünk hosszú korcsolyatúrákat, amiket az édesapám által készített korcsolyákkal tettünk meg. Ezek egy-egy élére faragott hasábfából álltak, élükön egy vastag dróttal, amit fölszíjaztunk a lábunkra. Édesapám sok mindenhez értett, géplakatos volt, a falu egyetlen őrlőmalmának gőzgépét kezelte. Az iskolában szerettek a tanítók, szerettem iskolába járni. Szép gyermekkorom volt.

Sz. Zs.: Eredetileg nem artistának készült, hogy került fel Budapestre?

S. Á.: Megismerkedtem egy nagykátai vízmérnökkel, akit megbíztak, hogy hozza rendbe az állandóan ázó Alföldet. Látta, hogy jó rajzoló vagyok, így beajánlott a csepeli repülőgépgyárba, ahol 1943-44-ben Messerschmitteket és bombákat szereltek össze a háború idején. Én a repülőgépek kerekeit készítettem, amik gázzal és olajjal működtek. Borzasztó dolgokat éltem át a háború alatt, azóta is rémálmaim vannak. Ezekről nem szeretnék beszélni, nem is nagyon lehet.
Később 1947-ben miután hazajöttem a frontról, Budapesten a Magyar Optikai Műveknél lettem szerszámkészítő inas. Egyszer Karcsi, egy inas társam, miután befejeztük a munkát az öltözőben, hirtelen ugrott egy szaltót. Álmélkodva kérdeztem, hogy hol tanulta, mire elmondta, hogy az Elektromos Művek tornacsapatában, ahova később engem is elvitt. Ócsai Gabi nagyon örült nekem, mert az egyik csapattársuk Svédországba ment, így beugorhattam a helyére. A tornászok mindenre megtanítottak, így már 1947-ben levizsgáztam, mint artista. Akkoriban alakította meg Gervai Imre tornászokkal és artistákkal a szakszervezetet a Lehel tér környéki házban, előttük vizsgáztam le. Gyorsan tanultam, de kellett még egy nyár, hogy igazán jól menjen, ezért hazamentem és egész nyáron gyakoroltam.

Simon Árpád

Egy nagy csoda volt a tornászcsapat, Tomi bácsi a tornavezető csinált egy gúlacsapatot tizenöt-húsz, többnyire angyalföldi, karakán srácokból. Voltak még kisebb trükkök is, amikkel el lehetett menni a mozikba, mert ilyen időszak is volt, mert kevés munka akadt artistaként. Mondták, hogy nyugaton ilyen is létezik, így a magyarok is megcsinálták, és a közönség többségében szerette. Így rendszeresen felléptünk mozivarietékben is a filmek vetítése előtt, egy ilyen alkalommal láttuk az Aranycsapat 6:3-as csodamérkőzését. Miután hazajöttek és kipihenték magukat, minden szombaton és vasárnap olimpiai napokat csináltak, melynek keretében járták az országot, és lejátszottak egy-egy meccset. Egyszer egy vonaton utaztunk velük, ahol összeismerkedtünk és az ő ötletük volt, hogy lépjünk fel a meccseik előtt. Így egy ideig majdnem minden vasárnap mentünk velük, kéz a kézben a csapattal. Miután már artistaként dolgoztam még sokszor összefutottam a Puskásékkal. Klassz srác volt, világi, kedves, közvetlen, imádatra méltó, ahogy az egész csapat. Az 1956-os forradalom kitörésekor, mi Párizsban voltunk az Arany csapattal, egyszerűen kilógtunk utánuk.

Binder Jánossal duettben léptünk fel a Városligetben, ahol egy műsorban dolgoztunk Rátonyi Róberttel, és amikor lejöttünk, kiabálták a gyerekek, hogy „Báci mégegszej!”, így többször is meg kellett ismételnünk a produkciót. Sokszor léptünk fel ott, még rock and roll elemeket is belevittünk a produkciónkba.

Sz. Zs.: Mit szóltak hozzá a szülei, hogy artista lett a gyermekükből?

S. Á.: Boldogok voltak, fölvágtak, büszkék voltak, és mi is örültünk az öcsémmel. A próbák után sokszor későn, tizenegy óra után értünk haza, de anyukánk mindig várt minket csokis, diós, mákos palacsintával. Ott gubbasztott a kályha mellett a hokedlin, és szunyókált. „Mamika jöttünk!” „Jaaaj gyertek már mert kihűl.” Szerető családban nőttem fel.

Sz. Zs.: Ahhoz, hogy az ember ilyen produkciókat csináljon szükségesek a próbákon kívül plusz erőnléti edzések?

S. Á.: Nem árt. Én úgy edzettem, hogy hazamentem Tápiógyörgyére, kint az udvaron volt egy kecskénk, mamikánk megfejte, megittam egy pohárral a finom tejecskéből, aztán kivittem egy karosszéket, és a karfáján húzódzkodtam, kinyomtam magam, ahogy a fákon is. Véleményem szerint elengedhetetlen a plusz edzés ahhoz, hogy valaki ilyen produkciókat tudjon bemutatni. Ha nem hagytam volna abba a fellépéseket, még mindig csinálnám, bár szerencsére a koromhoz képest még mindig jó erőnlétnek örvendek.

Sz. Zs.: Mikor kezdődtek el a cirkuszos fellépések?

S. Á.: Miután megalakult a Cirkuszvállalat és a szakszervezet, fokozatosan alakult ki minden, ahogy a fellépések is, kezdetben csak Magyarországon utaztunk egy kisebb cirkusszal. Volt perzs számunk, akrobata számunk Binder Jánossal, az egyik partnerem Horváth Marika volt, de dolgoztam az öcsémmel is, aki levegőszámot csinált, trapézon fejen állva hintázott, őt Jászai Mari-díjjal jutalmazták a munkájáért. Kettőnk produkciója úgy nézett ki, hogy az öcsém fejen állt, fogott két labdát a kezében, -mert a lengőtrapézon fejen állás közben zsonglőrködött-én pedig gurigán kézen álltam. A fenekén tartotta a kettőnk súlyát, fel is tudtam menni kézen állni. Hányszor néztem le, és gondoltam bele, hogy mennyire nagyot eshetek. Minden esetben eszembe jutott, hogy vagy kijövök, vagy kihoznak, ezzel mindig számoltam. De nem törődtem vele, megcsináltam, bár tudtam, hogy az ördög nem alszik.

Sz. Zs.: Így is lehetett dolgozni, hogy folyamatosan ott munkált önben a félelem?

S. Á.: Örökké nem, csak amikor bemegy az ember a manézsba, néha bevillan, hogy mi lenne ha, de aztán elfelejti. Ez olyan, mint amikor a függöny mögött remeg az emelő, de amikor bent van, már meg sem rezzen. Nem mindig éreztem a drukkot fellépések előtt, de ha repülőt látok, mindig megremegek. A repülők a második szerelmeim.

Sz. Zs.: Érték a fellépések vagy a próbák alatt balesetek?

S. Á.: A saját hülyeségemből egy bokatörésem volt, a hinta számunkat próbáltuk, és a srácok piszkáltak, hogy hajrá csináljam meg. Ők is ráálltak a hintára, mondom ide a loncsot, én is artista vagyok, tudok ugrani. Kipróbáltam a tempót, egy kolléga mögém állt, magasra fölmentem, megfordultam, lenyújtottam, de a gumiszőnyeg szélére került a lábam, majd a beton adta vissza a lökést. Lenyúltam a lábamhoz, és csupa vér lett a kezem. Elvétettem, de a kollegának köszönhettem, hogy nem estem még hanyatt is, mert elkapott.

A másik baleset az öcsémmel esett meg Japánban, amikor az egyéni produkcióját mutatta be. Tibi azzal aratott nagy sikert, hogy nagyon meglengette magát, majd a plafont megrúgta a cipője orrával, hogy jó lendülettel jöjjön vissza. Mivel a szumó birkózók stadionjában voltunk, ezért a plafon körbe be volt csövezve. Tibi trapéza fel volt kötve középre. Amikor fellendült, megrúgta a plafont, de a trapéz a fenekén is tovább ment, és a kopfflingje beszorult, így az egész trapéz fent maradt, ő pedig fenékkel lefelé. Lehetett látni, ahogy csúszik, majd levágódott a lába. Fogta a vékony kötelet, de a holtponton kicsúszott a súly, így a kötél is, és háttal leesett. Mindezt végig kellett néznem, semmit nem tehettem. Az volt a szerencséje, hogy a karjára esett, így az megvédte a fejét. Rögtön kórházba került. Kettős látása volt, kicsit bizonytalan volt, de csonttörést nem szenvedett. A következő hónapban már Dél-Amerikában, Rióban kezdtünk. Bár a kettős látás még fennállt nála, úgy lépett fel a Maracana Stadionban,- ami akkora volt, hogy az egész Fővárosi Nagycirkusz cirkusz elfért a manézsában-, hogy itthon kijelentette, nem fog próbálni, mert akkor hozhatják is haza. A baleset utáni első fejenállása a trapézon a műsorban volt, próba nélkül. Nagyon profi volt.

Simon Árpád

Sz. Zs.: Ön vitte be a testvérét az artista szakmába?

S. Á.: Igen, Tibi kiváló artista, és nagyszerű ember volt, és még ma is élne, ha akkor, 2007-ben nem megyek be a próbaterembe. Egy irányban laktunk, este mindig autóval vitt haza. A Fiastyúk utcánál megállt a lámpánál, én pedig kiszálltam, mert a túloldalon laktam. Amint elindultam láttam, hogy a zöld lámpa kivillan, de a gyalogosoké. Az öcsém gázt adott, és a 120-as busz azonnal derékba kapta az autóját. Sötét volt, kerestem, de nem láttam az autót. Egy srác szaladt felém, ő mondta, hogy ott parkol fönt a járdán a Wolksvagen. Mire odaértem, az öcsém az anyós ülés előtt feküdt gúzsban. Nem mozdult. Ha nem szállok ki előbb, ez a csodálatos ember még mindig élne…

Sz. Zs.: Nem hiszem, hogy ez Árpi bácsi hibája lett volna….

S. Á.: Talán nem az enyém, de ha nem történik meg, még mindig itt vagyunk ketten, sőt még a húgom is.

Sz. Zs.: A húga is artista volt?

S. Á.: Nem, ő a Villamos Művek női tornász csapatának volt a tagja. Őt is tanította a Tomi bácsi, aki a gúlacsapatot is irányította. Nagyon nagy ember volt, artista korunkban is sokat tanultunk tőle.

Sz. Zs.: Merre jártak a világban?

S. Á.: Lehetetlen felsorolni, minden kontinensen megfordultunk. Dél-Amerikában az ABCD országokban, Európában, Pápua Új-Guineában, a Galapagos-szigeteken, Ausztráliában, és a Távol-Keleten. Útjaink során sokszor találkoztunk focistákkal, színészekkel, mert ők is járják a világot, mint az artisták, így összetalálkoztunk, például Frank Sinatra-val, a nagy vagánnyal, vagy Yma Sumac-al egy indián származású énekesnővel, aki abban az időben a világ legmagasabb hangjával büszkélkedhetett.
Szinte minden nyáron a Szovjetúnióban, „nyaraltunk”, Kamcsatkától egészen a Fekete-tengerig kőcirkuszokban léptünk fel. Többször turnéztunk Japánban, ahonnan többnyire Szibérián keresztül jöttünk haza. Nakhodkáig hajóval utaztunk, majd beszálltunk egy vonatba, Novoszibirszkben pedig irtózatos hideg fogadott minket, úgy égetett, akár a tűz. A nyakamban csak egy kis selyemsál volt, ráadásul kiderült, hogy a falu végén fogunk lakni. Azt hittem, soha nem érünk oda, szaladni sem tudtam, mert a combomig ért a hó. Később ismét vonatra szálltunk, ami valójában egy kimustrált repülőgép volt, hárman ültek benne, amikor beszálltunk, csak úgy csörgött-zörgött. Én ismerem a gépeket, mondtam, hogy ebbe nem szabad beülni gyerekek. Ez a rezgéstől már 50 kilométeren szétesik, de kénytelenek voltunk beszállni. Félelmetes utunk volt.

Sz. Zs.: Hogy ismerkedtek meg a feleségével?

S.Á.: Hazafelé mentem a körúton, és beugrottam egy tornászokat is edző artista barátomhoz, Kuti Lajcsihoz. Éppen kijött a tornateremből egy kislány,-Eszter Erzsébet- aki nagyon megnézett magának. Később Lajcsi ajánlotta őt, mert nagyon ügyes tornász volt. Úgy gondoltam, hogy beleillene a számunkba, mert kemény, erős, friss és még sem nehéz. Így rendszeresen lejártam tornászni a Lajossal és a kislánnyal. Meglepett, mert nagyon erős volt, gond nélkül elbírt. Az ő artista karrierje onnan indult el, mellette balettozott. Végül a munkakapcsolatból szerelem szövődött.

Amikor két szezont dolgoztunk Spanyolországban hand stand számmal, a híres Young Brothers gratulált nekünk, akik nagyon magas szintű kínai hand stand művészek voltak. Dagadt a mellünk, hogy a nagyok gratuláltak nekünk. Nem is hittük, hogy később mi is nagyok leszünk. Sok éven át léptünk fel együtt, többek kötött Ausztráliában és Új-Zélandon is, de aztán hazajöttünk, és tizenhét év után elváltunk. Gyermekünk sajnos nem született. Az egyik produkciónk egy létraszám volt, én fejen álltam a fején, ő pedig átvitt engem a létrán. Amikor Japánban voltunk, az egyik iskola felkért minket, hogy adjunk elő egy műsort, a ház tetején. Megdöbbentem, mert szabad ég alatt sosem dolgoztunk és nem is próbáltunk. Féltem, ha jön egy felhő már lent is vagyunk. A két ház között nem volt semmilyen biztosítás számunkra, a gyerekek is a tetőn voltak egy felállított nézőtéren, a két létra pedig a tető szélére volt kitéve. Mondtam, na Mucikám, átviszel? Mondta, át. Felszálltam rá, elindult, gondoltuk egy az élet, nincs rossz mozdulat, nyugodtak voltunk, bíztunk egymásban. Nem is tudom, hogy láttam -e valamit, de a vége felé szóltam neki, hogy Mucikám szedd a lábad, mert már nem látok. Olyan ováció volt lent is, hogy majdnem összeomlott a templom, reklámfilmet is készítettek a produkciónkról. Az öcsém is ott volt, ki volt tolva egy vastag cső a tető szélére, ő pedig hátsó mérleget tartott a magasban és kitartotta magát. Ő szintén nem volt biztosítva, ráadásul miután végzett, megmutatta, hogy olajos volt a keze, mert nem volt tiszta a cső. Meg is jegyeztem neki, hogy nem normális.

Sz. Zs.: Mikor tetszett abbahagyni az aktív munkát?

S. Á.: A 90-es évek elején. Utána meghívtak tanárnak a Baross Imre Artistaképzőbe. Rengeteg tehetséges tanítványom volt, de most már nem tanítok, az utolsó tanítványom Veress Zsanett volt, a Recirquel Újcirkusz Társulat tagja, akit elsősorban a drótkötél művészetére tanítottam meg.

Sz. Zs.: Zsanettel együtt szerepeltek a Mi ez a cirkusz? című filmben, hogy élte meg a forgatást?

S. Á.: Élveztem, a Zsanett magyarázott, és egymásnak segítve másztunk ki a csávából a riporter kérdéseire válaszolva. Később a film bemutatóján fura volt viszontlátni magam a vásznon, és őszintén meglepett a tapsvihar, ami a vetítés után fogadott.

Sz. Zs.: 2017. március 15-én egyöntetűen önnek ítélte a Magyar Cirkusz és Varieté és az Artistaművészek Szakszervezete a Tihany Életmű -díjat. Meglepte a döntés?

S. Á.: Felemelő érzés volt, és nagy örömmel töltött el, de belegondoltam, hogy mennyi mindenen mentem végig életem során, a jó kollegák mind meghalnak körülöttem, lassan csak én maradok ebből a generációból. Nem tudom, hogy miért pont engem tartottak érdemesnek annyi nagyszerű, fiatalabb kolléga közül. Feltettem a kérdést, hogy vajon mit akar még velem a drága jó Isten? De választ nem kaptam.

Sz. Zs.: Mi a véleménye az újcirkuszi műfajról? Mennyiben más az újcirkusz, mint a hagyományos cirkusz, jó dolog ez? Mit gondol?

S. Á.: Jó dolog, hogy ilyen irányba is elmegy a cirkuszművészet, mert ez egy olyan műfaj, amit többféleképpen lehet alakítani, bár régen is voltak mesejátékok a cirkuszban.

Sz. Zs.: Árpi bácsinak van egy hobbija is, a repülőgépmodellezés…

S. Á.: Ez nekem nem csak hobbi, hanem szerelem. Modelleket terveztem, építettem és repítettem, mert értek az elektornikai dolgokhoz is. Régen sokat tanultam az öreg modellezőktől, négy méter szárnyfesztávolságú modelleket is készítettem. Tíz éves korom óta tart ez a szerelem, öcsémmel a keresztanyámnál nevelkedtünk Budapesten a Tanuló utcában. Óbudán volt a BMV Vásár, délután a keresztanyánk egy kis dobálós repülő modellel tért haza a munkából. Akkor jöttem rá, hogy ebből többet is tudok készíteni, amiket el is tudnék adni, így elkezdtem kisebbeket-nagyobbakat csinálni magamnak, és az iskolatársaimnak is, akikkel a Kórház Utcai Fiúiskolába jártam.

Sz. Zs.: Az artista kollégákkal is jó kapcsolata volt, kialakultak barátságok?

S. Á.: Én senkivel nem vesztem össze, még tán ferde hangot sem nagyon ütöttem meg. Tibi, ha letolták vagy olyat mondtak, akkor visszaszólt. Én hagytam, tudtam, hogy kivel, hogyan kell beszélni, végül is ők is artisták. Nem veszekedtem a mai napig senkivel, nem vagyok veszekedős típus. Sokszor segítettük egymást, együtt jártunk próbálni a Dagály strandra is 1947-ben, ami akkoriban úgy nézett ki, hogy volt egy nagy kör, középen egy kis sziget, és egy vastag csövön ömlött ki a forró víz. A sziget oldalán homok, törülközők, napozók, de a Rákos patak mentén is próbáltunk. A strandon műsort adtunk, körbe álltak, tapsoltak, megadták a tiszteletet. Azt mondták a strandolók, hogy örülnek, hogy ilyet látnak, de nehogy megerőltessük magunkat. De nem lehetett minket agyonvágni sem. Imádtuk, amit csináltunk.

Fővárosi Nagycirkusz

Szerző: Szekáry Zsuzsanna

Még több érdekesség ITT olvasható. 

 
 

Kapcsolódó anyagok