“A bohóc műfaj a cirkuszművészet egyik legnehezebb ága” – Interjú Eötvös Tibor „Szandi”-val

2018 január 02. kedd, 8:03

Eötvös Tibor „Szandi”-val készült beszélgetés családja történetéről, életéről, karrierje fontosabb állomásairól, az Artistaművészek Szakszervezetéről, valamint arról, hogy mihez kell értenie egy bohócnak? Az interjút Szekáry Zsuzsanna készítette.

Ön egy több mint kétszáz éves cirkuszi dinasztiának, az Eötvös családnak a tagja. Meséljen a családjáról és a családja történetéről!

Édesanyám révén a Picard, édesapám révén pedig az Eötvös dinasztiából származom. Családunk tagjai jelenleg szétszórva élnek Európában és Amerikában. Nagyon büszke vagyok rá, hogy ilyen családfával rendelkezem. A Picard család Franciaországból származik, egészen az 1730-as évekig visszamenően dokumentumok támasztják alá, hogy már akkor is cirkuszművészettel foglalkoztak. Az Eötvös család története szintén régi időkre nyúlik vissza, egészen a névadó Eötvös báróig: ő beleszeretett egy cirkuszi műlovarnőbe, akivel titkon házasságot kötött. A báró később nyomtalanul eltűnt. Ebből a családfából származik a nagyapám, Eötvös Nándor Aladár. Feleségével, Csapó Júliával már saját cirkuszuk volt. Öt gyerekük született, három fiú és két lány. Édesapám volt a legidősebb. Nagymama nagyon fiatalon meghalt. Nagypapa ezt követően ismét megházasodott, a Picard családból származó Erzsébettel kötött házasságot. Ebből a házasságából hét gyerek született. Édesapám nagyon fiatalon házasodott: szintén a Picard családból a legfiatalabb lányt, édesanyámat, Máriát – Mariskát – vette el 1940-ben. A szüleimnek saját cirkusza lett, amivel beutazták egész „Nagy-Magyarországot”. A háború alatt sok viszontagságon kellett keresztül menniük. A háború után aztán az elsők között voltak, akik motorizálták a cirkusz járműparkját, azaz a lovak által húzott kocsik mellett megjelentek a gépjárművek. 1950-ig működött a cirkuszuk, ekkor államosították, vagyis mindenüket elvették – sok más cirkusz is hasonló sorsra jutott. Az államosítás Lajosmizsén történt. Karhatalommal kényszerítették őket, hogy az elvett felszereléseket vigyék fel Budapestre, és a Cirkusz Vállalat telephelyén, a Hungária körút 215-ben – a mai Művésztelepen – adják le.

Ezt követően artistaművészekként járták az országot, s 1953-ban mehettek először külföldre, az akkori NDK-ba. 1960-ban volt az első nyugati fellépésük Franciaországban. Ezt követően megnyílt a lehetőség, és a családunk szinte az egész világot beutazta. 1993-ban úgy döntöttünk, hogy ismét életre hívjuk az Eötvös Cirkuszt, ami akkoriban egy nagyon modern, jól felszerelt intézmény volt. Édesapám, Eötvös Gábor neve fogalom az országban, örülnék neki, ha a Magyar Cirkusz és Varietén belül is így lenne. Apám politikailag nem volt elkötelezett, mégis több kormánytól kapott kitüntetést. Bárhová megyek, az Eötvös név hallatán mindenkinek eszébe jut a „Van mááásik!!!” című világhírű zenebohóc-produkciója. A bohóc műfaj a cirkuszművészet egyik legnehezebb ága, és a világon sajnos kihalóban van, ezért ápolni kell. Édesapámon kívül is vannak még ragyogó cirkuszművészek, például Rodolfo – Rudi bácsi –, akikre büszkének kell lennünk, nem csak a mostaniakra. Amellett, hogy a fiatalokat becsüljük, mert övék a jövő, a múlt nagy művészei sem merülhetnek feledésbe.

Valóban egyre kevesebb híres és jó bohócról hallani…

Az elmúlt időszakban a Fővárosi Nagycirkuszban egyetlen bohóc sem lépett fel – hogy miért nem, arról talán az illetékest kellene megkérdezni. Ilyet még soha nem tapasztaltam hatvanéves cirkuszi pályafutásom során. Ha egy cirkusz érkezik egy városba, két kérdést tesz fel a közönség: milyen állatok vannak, és milyen bohóc lép fel. Nem arra kíváncsiak, hogy milyen táncos vagy színművész érkezett a cirkusszal. A hagyományok az alapjai a modern cirkusznak, amiket nem szabad elfelejteni. Nem arról van szó, hogy nem becsülöm az új törekvéseket, hiszen régen is igénybe vettük a társművészeteket: megfelelő, egyedileg komponált zenék kellettek a produkcióhoz, vagy koreográfus segítségét kértük a táncos betétekhez. Nem szégyelltük mások tanácsait igénybe venni, hogy azok által is fejlődjünk.

De ha cirkuszról beszélünk, a cirkuszé legyen a főszerep. Van egy nagyszerű hazai kezdeményezés, a Recirquel együttes, ahol a fantasztikus rendezői elképzelések mellett megtartották a cirkuszi alapokat is. A Cirque du Soleil műsorait is egy keretbe, saját történetbe ágyazzák. Náluk nem szerepelnek állatok, nem az állatvédők miatt, hanem mert eleve ez volt az elképzelésük. Ahogy én látom, mind két produkció elkötelezett a cirkuszi hagyományőrzés mellett. Nem tagadom, a hagyományos cirkusz pártján állok, de nagyra becsülöm, tisztelem, és szükségesnek tartom az új cirkuszt is.

Hogyan telt a gyermekkora?

Szerintem úgy, mint minden gyereknek. Rettentő rossz kölök voltam, annyiban volt más a gyerekkorom, hogy mi a cirkusznál éltünk. Cirkuszi kocsiban születtem, amit nem szégyellek. Akkoriban még nem voltak ilyen modern gépjárművek, mint manapság, a mi kocsijainkat még lovak húzták egyik városból a másikba. Amikor eljött a világrajövetelem ideje, meg kellett állni egy kis településen a Nyírségben, és én ott születtem.

A szüleimmel töltöttem a kisgyermekkoromat az utazócirkusznál, ahol sokat rosszalkodtunk, de ha beülhettünk a próbákra, tudtuk, hogy csendben kell maradnunk. Ámulva néztük a felnőtteket, a nagyokat, ahogy gyakoroltak, lestük minden mozdulatukat, hogy eltanuljuk őket. Ha mégis elkezdtünk rosszalkodni, rögtön csendre intettek, és ez így volt rendjén. Ily módon alakult ki bennünk a szakma iránti tisztelet, ami egész életünkben elkísért. Felnőttként, amikor egy buliból reggel értünk csak haza, de 9 órakor már kezdődtek a próbák, nem mertük azt mondani a papának, hogy mi most nem akarunk próbálni, mert épp most érkeztünk. Hatévesen léptem fel először egy zenés produkcióban.

Mi volt a szerepe a produkcióban?

Édesapám apró „bohóc klónjaként” eljátszottam Az én apukám című dalt egy kis szaxofonnal, utána meghajoltam, majd bejöttek a csillogó-villogó művészek, az édesanyám, a nővérem és a bátyám, akik kizavartak, hogy menjek innen, ne tartsam fel őket. Én pedig segítséget hívtam, a papámat, aki átvette a szerepet. Édesapám fontosnak tartotta a zenei taníttatásunkat, ezért is lett első osztályú zenész a bátyámból. Erre mondják, hogy egy bohócból lehet jó zenész, de egy jó zenészből nem biztos, hogy jó bohóc lesz. Viszont az édesapám és a bátyám mindkét művészeti ágat magas fokon képviselte. Több hangszeren is játszottak, én tudtam trombitálni is, de a szaxofon volt a szerelmem. Én is tudtam olyan szinten szaxofonozni, hogy bármelyik zenekarban megálltam volna a helyem, de ez semmi volt ahhoz képest, amit az édesapám és a bátyám tudott.

Hét évvel voltam fiatalabb a testvéreimnél, ezért a család úgy döntött, hogy járjak rendesen, egy helyre iskolába, ne úgy, mint a többiek, akik mindig az adott település iskolájába jártak, ahol éppen felléptek. Ezért felvételiztem harmadikos-negyedikes általános iskolás koromban az Állami Artistaképző Intézetbe, ahol kollégista lettem. Sokáig laktam nevelőszülőknél is, akiknek nagyon sokat köszönhetek, olyan tündérien viselkedtek velem, neveltek, mint a saját gyermeküket. Az Állami Balett Intézet kollégiumához szintén sok emlék fűz. Az artistaképzőben zsonglőrként diplomáztam, szóló produkcióban. Kiváló szakemberek tanítottak minket, többek között Heinemann Sanyi bácsi, akihez Somló Tamással és Charlie-val együtt jártunk zenét tanulni, vagy Kelly bácsi, Dedi bácsi és az igazgatóhelyettes Dönci bácsi, akit rettegve tiszteltünk, mert rendet és fegyelmet tartott. Kellett is, mert ahol egymástól függ az emberek élete, komolyan kell venni a fegyelmet. A tanáraink már gyerekkorunkban felnőttként kezeltek minket. Sosem kábítottak, nem mondták, hogy sztárok vagyunk, hanem mindig csak azt, hogy ez még kevés, még tanulnunk kell. Amúgy sem lehet megmondani, hogy ki a legjobb, mert ma az egyik, holnap viszont már a másik. Ami lényeges, hogy az ember mindig fejlődjön, akarjon előbbre jutni, legyenek új ötletei, mint a mi korosztályunknak például a „Van mááásik!” produkciója. Ennek a mondanivalója az volt, hogy a nép kis embere felülkerekedik a gonoszokon. Abban az időben – beképzeltség nélkül mondom – jó zsonglőrnek számítottam. De az ma már kevés, hogy tudtunk 5-6-7-9 karikával dobálni. Azok az elképzelések, amiket a mai fellépők megvalósítanak, nekünk eszünkbe sem jutottak. Valószínűleg a fiatalok gondolkodásmódja hozza magával az egyre modernebb dolgokat. Valaki valahol a világban elkezd valamit, ami elterjed. A mi időnkben ha valaki öt buzogányt tudott időre dobni, az nagyon jónak számított. Párat elöl, hátul; a hat is jónak számított, de a hét már a csúcs volt. Ma négy-öt buzogánnyal olyan variációk vannak, amikre azt mondom, talán mi is meg tudtuk volna csinálni, de eszünkbe sem jutott, hogy ilyet is lehet. Fantasztikus, ahogy a cirkuszművészek technikája fejlődik.

Miben más a jelenlegi artistaoktatás?

Régen az Állami Artistaképző Intézet falai közül hatalmas, világraszóló produkciók kerültek ki, amikről a mai napig beszélnek az emberek. Ma nem igazán tudok ilyenről. Lehet, hogy van, csak én nem ismerem, akkor elnézést kérek, nem akarok senkit megbántani, tény, hogy a diákok roppant tehetségesek. A terveikről már keveset tudunk. A világszámok létrejöttében nemcsak az artistaiskolának volt szerepe, hanem a cirkuszi dinasztiáknak is. Szerencsére ma már sok olyan kolléga is dinasztiát alapított, aki maga nem a cirkusz világából indult, viszont az ő gyermekei és unokái már ezt a hivatást választották. Az, hogy ennyi világraszóló produkció létrejött, elsősorban a művészeink érdeme, akik találékonyan keresték az útjukat. Szerettünk volna előrejutni, ezért nem számított az sem, hogy egymás konkurenciái voltunk . Mindig egy évre előre tudtuk, hol fogunk majd fellépni. Úgy látom, hogy manapság a Baross Imre Artistaképző Szakiskolából kilépő diákok nincsenek felkészülve az életre, és az sem sok jót jósol, hogy egyedül vannak.

Annak idején keményen dolgoztunk: reggel 8-tól délután 1-ig tanultunk az artistaképzőben, majd egy óra szünet következett, ami alatt meg kellett ebédelnünk, és át kellett érnünk az Állami Balett Intézetbe, ahol az iskolai tanulmányok zajlottak 2-től 6-ig, még szombaton is. Este, miután hazamentünk, tanultunk. Soha nem felejtem el, amikor hetedikes voltam, hazavittem a félévi bizonyítványomat, ami 2,7 lett. Az artistaiskolában látták a bizonyítványomat, és fél évre kitettek azért, hogy javítani tudjak a tanulmányi eredményeimen. Ezt otthon is el kellett mondanom. Édesapám soha nem ütött meg, mindig szeretettel és fegyelemmel nevelt. Egy cserépkályhánál álltam, amikor kinyögtem, hogy mi történt. Ő rám nézett, és kaptam egy akkora pofont, hogy nekiestem a cserépkályhának, majd vissza, és kaptam még egyet. Meglepődtem, egy mukkot sem mertem szólni, ő pedig azt mondta, hogy nem nézhetek televíziót, csak azzal törődjek, hogy kijavítsam a tanulmányi eredményeimet, és visszatérjek az iskolába. Az év végére már 3,7 voltam, nyolcadiktól pedig végig kitűnő tanuló. Ez a két pofon nevelt embert belőlem, amiért hálás vagyok.

Hogy alakult az élete, miután végzett az artistaképzőben?

Amikor végeztem, lediplomáztam, amit meg kellett védenem. Zsonglőrködésből írtam a szakdolgozatomat. Így kaptam diplomát, de közben el kellett végeznünk az egyéves művészképzőt az érettségi után, és csak ezután kaphattunk oklevelet, ahogy a balettművészek is. Sok hasznos dolgot tanítottak, többek között pszichológiát és logikát. A diploma után több választásom is volt, hogy merre induljak tovább az életben. Érettségi után felvettek a budapesti jogi egyetemre, valamint Moszkvába a Cirkusz-, Film- és Színművészeti Egyetemre. Csakhogy 1968–69-ben jött egy kihagyhatatlan lehetőség, hogy részt vehetek az első dél-amerikai turnén, így döntenem kellett. Soha nem bántam meg, hogy elmentem egy társulattal Argentínába, Brazíliába és Chilébe, mert csodálatos dolgokat tapasztaltunk, és méltóképpen képviseltük a hazánkat. Borzongató érzés volt harmincezer ember előtt fellépni a Maracanã Stadionban. A feleségemmel 1972 decemberében házasodtunk össze. Utána mindig együtt dolgoztunk; kiváló artista volt, a világhírű Faludy-csoport „obemannja”. Az első női artista, akit Jászai Mari-díjjal tüntettek ki. Már tizennyolc éve nincs köztünk, de a mai napig hiányzik, csodálatos ember volt, minden tekintetben. Egy lányunk született, aki sajnos nagyon fiatalon veszítette el az édesanyját. A családi hagyományokat a lányom, Chilyke viszi tovább.

A zsonglőrködést saját maga választotta?

Igen, nagyon megszerettem, az iskolában is kitűnő zsonglőrtanáraim voltak Dedi bácsi és Kelly bácsi személyében, de sok mindenre magamtól kellett rájönnöm. Volt szerencsém élőben is látni olyan nagy zsonglőröket, mint Eduardo Raspini, akivel a szüleim Svájcban dolgoztak együtt a Knie Circusnál. Hihetetlen volt az a tudás, az az elegancia, de csak egy löketet adott, mert itthon is voltak nagyszerű zsonglőrművészek, például a Schneller testvérek, Janika, Ernő és Karcsi, vagy szintén unkatestvéreim, a Picard család, és „Fudi”. Tanulóként nagy tisztelettel néztem őket. Akkor még be lehetett járni a cirkuszba megnézni a próbákat, ezért minden időnket ott töltöttük, hogy ellessük a szakmai fogásokat. A zsonglőrködést nem igazán lehet könyvből megtanulni, bár vannak leírások, de gyakorolni kell. Amikor fejlődtem, naponta öt-hét órát gyakoroltam, ebből állt az életem egy része. Nem bántam meg, mert volt olyan trükk, amit egy-másfél évig gyakoroltam. Egy nagy tekintélyű kollégám, Weisz Öcsi mondta, hogy az olyasmit, ami repül, vagy a levegőben van, állandóan gyakorolni kell. Bizonyos korig az ember fejlődik is, utána szinten tudja tartani a tudását, de közben számolnia kell azzal, hogy egy idő után mással kell foglalkoznia.

A zsonglőr- és a zenei számok mellett felléptem még egy rúddobó produkcióban is a bátyámmal, ifjabb Gáborral, a feleségével, Katival, valamint Kovács Katival, az én feleségemmel, aki előtte, mint mondottam, a világhírű Faludy-ugródeszkacsoportban volt repülő ember. Akkoriban a rúdszámok eltérőek voltak a mostaniaktól. Nagyon nehéz volt igazi rúdugró rudat szerezni, az akkor csak három-négy centi vastag volt. Most ilyen rúdból hármat-négyet összekötnek, amin már teli talppal tud állni az ember, ez óriási különbség. Ezzel a számunkkal diadalmaskodtunk az 1978-as Monte-carlói Nemzetközi Cirkuszfesztiválon.

Mely országokban léptek fel?

Sok helyütt, talán Afrika kivételével minden kontinensen megfordultunk. Rengeteg szép élményben volt részünk, sok nagy emberrel találkoztunk, sokat tanultunk, és olyan helyeken jártunk, ahová önerőből nem tudtunk volna eljutni. Sokkal többet láttunk az országokból, mintha turistákként érkeztünk volna, mert mi ott éltünk az emberek között, így megismertük a szokásaikat és a nyelvüket, aminek köszönhetően hat nyelven tudok kommunikálni. Minden országnak megvolt a maga szépsége, nem is tudnám megmondani, hol éreztem magam a legjobban. Európa legjobb cirkuszainál léphettünk fel, ami igen megtisztelő volt számunkra. Amerikában dolgoztunk a Ringling Circusnál, mert 1980-ban létrehoztak egy olyan műsort, amit a Monte-carlói Nemzetközi Cirkuszfesztivál díjazottaiból állítottak össze – talán minden idők legdrágább műsora volt. Ebben hárman szerepeltünk magyarok: a Richter család a zsoké- és az elefántszámával, valamint Donnert Karcsi a tigrissel. Óriási dolog volt, a szakma nagy elismerése, sokszor harminc-negyvenezres tömeg előtt fellépni. A Ringling Circus hárommanézsos volt, de erre a műsorra speciálisan csak egy manézst készítettek.
Az amerikai bohócok egészen mások, mint európai társaik. Nagy sminket használnak, és a produkcióik inkább a tevékenységre épülnek, ezért rohangálnak, szaladgálnak, így töltik be a teret. Mi pedig mondanivalóval érkeztünk, ezért aggódtunk, hogy mit szól majd édesapám produkciójához a közönség. De szerencsére a Rhode Island-i premieren huszonhatezer ember előtt is megálltuk a helyünket.

Pontosan mi a szerepe egy bohócnak, és mihez kell értenie?

A bohócok kétféle számot adnak elő. Egy hosszabbat, az antrét, valamint kisebb úgynevezett passzázsokat, amelyeknek kitöltő szerepük van két szám között, amíg megtörténik a rekvizitek cseréje, pontosan annyi időre, hogy a közönség addig se unatkozzon. Vannak hagyományos nagy sminket, piros orrot viselő klasszikus bohócok, de egyre inkább az dívik, hogy áttérnek a kevesebb beszédre. Édesapám is a többi nagy bohóchoz hasonlóan, mint Zoli bohóc, Fernando, Dedi bácsi vagy Stefi bácsi, tudott csinálni antrét és passzázs-számot is. Különbözőek voltak, de a világon bárhol megállták a helyüket. Ma nincs ilyen. Bohócot ki tud tanítani? Először is az, aki igazi bohócként lépett fel. Vannak másfajta bohócok is, akiket személy szerint nagyon kedvelek, a bohócdoktorok. Csodálatra méltó és nemes dolog, amit csinálnak. Vannak még partibohócok. Ilyet mi is csináltunk: Görögországban, mikor a sah száműzetésben élt, bérelt egy villát, ahol felléptünk. És persze vannak még a pantomimosok. A bohóckodásban nagyon fontos a mondanivaló, ezt manapság leginkább mozdulatokkal lehet kifejezni. Az 1950-es években olyan antrékat is írtak, amikbe kénytelenek voltak egy-két politikai beszólást is betoldani, de ez nem a mi világunk volt.

A bohócművészet terén nagy változások zajlanak, és a bohócnak képzett artistának kell lennie. Értenie kell a zsonglőrködéshez, a légtornászathoz, a zenéhez, szinte mindenhez. A bohóckodásnak is hatalmas a skálája, amit tanulni kell. Édesapám nagyon sok antrét és mindmáig védett passzázst írt, amit féltve őrzök a családi ereklyék között. Bár vannak olyan fortélyok, amiket menet közben kell kitalálni. A „Van mááásik!” című produkciót rengetegszer adtuk elő közösen, de soha nem volt két egyforma előadás, mert mindennap más a közönség összetétele, ezért másképp reagálnak a poénokra. Ezért rögtönözni kell, és sosem azt erőltetni, ami nem nyeri el a közönség tetszését. Számtalan poént dolgoztunk ki, amiről azt hittük, hogy fantasztikus, de rá kellett jönnünk, hogy a közönség előtt nem válik be, ezért mást kell helyette csinálni. Sokszor mi is elnevettük magunkat előadás közben: ez belefér, nem is lehet nevetés és beleélés nélkül csinálni. A közönség pedig velünk nevetett. A papa mindig azt mondta, hogy amikor feljön a függöny, el kell felejteni örömöt, bánatot, fájdalmat, mindent, és csak a közönségnek élni.

Ma még vannak jó bohócok, de már nem sokáig, és ha nem veszik igénybe a tudásukat, akkor olyanok fognak tanítani, és olyasmit, amihez saját maguk sem értenek. Ez nem jó, hiszen én sem tartok előadást orvostanhallgatóknak. Elismert színészek is nyilatkoztak arról, milyen nehéz a bohócmesterség. Valóban az, mert csak karizmatikus egyéniségtől lehet elsajátítani, másképp nem megy.

Egy súlyos sérülés után komoly változás állt be a karrierjében, ami egyben új lehetőségeket is hozott. Mi történt pontosan?

A dél-amerikai turnénk során megsérültem a rúdprodukció közben. Nincs rá magyarázat, mert tökéletes szaltó volt, leérkezéskor mégis hatalmas fájdalmat éreztem, és már csak segítséggel tudtam lejönni a színpadról. Tihany úr cirkuszánál történt, aki megszervezte az elutazásunkat São Paulóba, hogy meg tudjanak vizsgálni. Mivel még fél év volt a szerződésünkből, kértem az orvostól, hogy adjon injekciót, amitől elmúlik a fájdalom, hiszen fel kell lépnem. A professzor nagyon mérges lett, hogy ő ilyet nem csinál, hát nézzem meg, nincsen térdreflexem. Két nappal később egy hétórás műtét következett, majd egy hétig tartó mérhetetlen fájdalom, és ismét meg kellett tanulnom járni. Amikor hazajöttünk, változtatnunk kellett, mert azt a műsorszámot már nem tudtuk csinálni. Akkor kaptam egy ajánlatot a MACIVA akkori igazgatójától, hogy a Fővárosi Nagycirkusz művészeti titkára lehetek, a nejem pedig műsorvezető. Később a MACIVA Művészeti Osztályának osztályvezető-helyettese lettem, majd igazgatóhelyettes. Művészetiigazgató-helyettesként hozzám tartozott a művészeti, a technikai és a nemzetközi részleg, a Fővárosi Nagycirkuszt is beleértve, aminek az akkori igazgatója Kristóf István volt. Nagyon sokat vitatkoztunk, győzködtük, segítettük egymást a szakma érdekében. Ezt a munkát is nagyon, de nagyon szerettem. Rengeteget dolgoztunk, mert akkor még nagyszabású külföldi turnéink voltak, és munkát kellett biztosítani a háromszáz cirkuszművészünknek. Természetesen nem egyedül dolgoztam ezen, csak csapatmunkával valósulhatott meg. Úgy fogalmaztam meg, hogy ha valami jól megy, azt ti csináltátok, de ha rossz, az az én hibám. Szerintem ez így helyes. Kiváló kollégáink voltak a művészeti, a nemzetközi és a műszaki részlegen is. A művészeti osztályon olyan tanácsadók segítették a munkánkat, akik azelőtt igen neves művészek voltak.

Tervben van egy új cirkuszi épület megépítése. Nagyon tiszteletre méltó, hogy a minisztérium erre pénzt különít el, de úgy gondolom, hogy ha máshol, akár a Városliget túloldalán épülne fel, annak már nem volna ilyen hangulata, mint a mostani épületnek, ráadásul a turisták is ezt a helyet ismerik. A Fővárosi Nagycirkusz épületét szerintem jobb lenne itt felújítani, kibővíteni, ahol áll.

Eötvös Tibor „Szandi”

Mi a véleménye az állatok cirkuszban való szerepeltetéséről?

Sajnos mindenhol előfordul, akár lakásban, akár vidéken, hogy nem megfelelően tartanak egy állatot. Egyetértünk abban, hogy ezellen tenni kell. Egy cirkusznál viszont az állatok rengeteg szeretetet és törődést kapnak. Elismerem, hogy régen más volt az állatidomítás lényege: az ember testi erővel akart a vadállatok fölé kerekedni, erre épültek az állatprodukciók, például gladiátorkosztümökbe bújtak emberek, bottal a kezükben. Később, az 1960-as évektől már a pavlovi és a jutalmazásos módszerekkel tanították az állatokat.

Részese lehettem annak a teamnek, amelyik javaslatot tehetett az állatok megfelelő tartására vonatkozóan, mikor a magyar állattartási törvényt kidolgozták. Az állatvédők bevonásával megegyeztünk az állattartókkal, a tulajdonosokkal és az idomárokkal, hogy mit lehet és mit nem, viszont azt is jeleztük, hogy a változtatásokhoz állami támogatásra van szükség. Az állatkerteknek van lehetőségük pályázni, de a cirkuszoknak nincs. Így mindent saját zsebből kell megoldania, ami nem könnyű dolog.

A mindenkori MACIVA-vezetésnek harcolnia kellene az állatszámokért, természetesen a megfelelő körülmények biztosítása mellett. Ha egy cirkusznál nem tartanak jól egy állatot, azt a cirkuszt vagy állattartót nyilván nem kell védeni. Itt az állatokkal való együttműködésről van szó: a vadállatok olyan szeretetet kapnak, amit különben nem kapnának meg. De ők is rengeteg érzelmet képesek adni. Donnert Lalinak volt egy Lilla nevű elefántja. Ültünk, beszélgetünk, Lilla szabadon mászkált, de nem ment messzire. Lali egyszer csak azt mondta: „Lilla, hol vagy? Nem jössz ide?” Akkor az elefánt odament, és hozzábújt. Hihetetlen. Minden állat csodálatos. Saját szememmel láttam világhírű idomárt, aki az állatorvosi kezelés ideje alatt két nap, két éjjel a beteg állat mellett volt a ketrecben, és simogatta, beszélt hozzá.

Az idomároknak is az áll érdekükben, hogy jól tartsák az állatokat, és ne lesoványodott jószággal lépjenek fel. Az állattartóknak egy perc szabadidejük sincs. Nemrég beszéltem Richter Flóriánnal, kértem, hogy vegyen részt a szakszervezet munkájában, segítsen a tanácsaival, a véleményével. Szépen megköszönte, de elmondta, hogy rengeteget kell foglalkoznia az állataival, a cirkuszával, nem vállalhat mellette más kötelezettséget. Korrekt hozzáállás volt, és igaza van, mert az állattartás 24 órás szolgálat. Egy állatot éjszakára sem lehet felügyelet nélkül hagyni. A napi rutin része a tisztán tartásuk is. Donnert Szandi bácsi istállója például olyan tiszta volt, hogy ha szerveztünk egy partit, de esett az eső, ott bátran megtarthattuk az összejövetelt. Amikor Picardék majmokkal dolgoztak, valakinek mindig otthon kellett velük lennie. Az is bevett szokás, hogy az állatok helyére kamerát szerelnek, hogy szállításkor a sofőrfülkéből is monitoron figyelhessék őket. Rengeteget törődnek velük, ezért ezek az emberek az „állatok rabjai”, amit örömmel vállalnak, mert szeretik őket. Eljutottak ma már odáig is, hogy az állatokat idomítás helyett tanítják, a szükségleteiket is figyelembe véve. Egy krokodilt például sosem lehet megtanítani arra, hogy szaltózzon, mert nem olyan a fizikai felépítése. Egy majom viszont idomítás nélkül is ugrik szaltót, és egy tigrisnek sem gond egyik helyről a másikra átugrania. A lényeg az, hogy ezt akkor tegye, amikor kell. Az állatvédőknek saját szemükkel kellene látniuk, hogyan tartják az állatokat a cirkuszban, és csak utána tüntetni, ha valami tényleg nem stimmel. Jól tartják őket, már nem erőből idomítanak, hanem rávezetik az állatot a mutatványra, és öröm a közös munka. Ez rengeteg időt és pénzt is vesz igénybe, mert a nyugdíjba vonult állatokat nem „dobják ki”, hanem továbbra is tartják, foglalkoznak velük, de kímélik őket, már nem lépnek fel velük a porondon.

Ön az Artistaművészek Szakszervezetének elnöke. Mesélne a szervezet munkájáról, felépítéséről?

Elsősorban érdekvédelmi szervezet vagyunk, de kapcsolatban állunk a közélettel is. Haladva a korral, a nevünket Artistaművészek és Cirkuszi Dolgozók Szakszervezetére módosítottuk, mert nagyon sok olyan kolléga is hozzánk tartozik, aki nem előadóművész, például a porondmunkások és az adminisztrátorok. Minden részlegnek helyt adtunk a szakszervezetben, nemcsak az artistáknak, hanem a Magyar Cirkusz és Varieté részéről is vannak képviselők, aztán a magánszférából az utazó cirkuszok, a nyugdíjasok és a társszervezetek. Emellett segítséget nyújtunk, amiben tudunk a bűvészeknek, a kaszkadőröknek és a zenészeknek is. Jelenleg közel kétszáz tagja van a szervezetünknek. Az Artistaművészek és Cirkuszi Dolgozók Szakszervezete a Művészeti Szakszervezetek Szövetségéhez tartozik, amelyben több művészeti ág is képviselteti magát, például a színművészek, az énekesek, a képzőművészek és még sorolhatnám. Sok közös gondunk van, megoldandó problémáink, amelyeken együtt dolgozunk, igyekszünk a törvényeket betartva korrekt módon érvényesíteni az érdekeinket. Teljesen független szervezetként védjük a dolgozók érdekeit, ugyanakkor elvünk, hogy a kollektív szerződés a munkaadónak és a munkavállalónak is kedvező, mindkét fél részére megkönnyíti a közös munkát. Sikerült is aláírni egy ilyen szerződést a MACIVA igazgatójával. Jó dolog tartozni valahová, ahol segítséget kapnak a tagok. Ennek a szakszervezetnek nagy múltja van, komoly érdekvédelmi múlttal, és bízom benne, hogy a továbbiakban is így lesz.

Az elnökségünkben jelenleg nyolc mandátum van, a nyolcadikat azért hoztuk létre, hogy helyt adjunk a fiatal, tizenhat és huszonöt év közötti művészek és leendő művészek számára is. Őszintén remélem, hogy a Magyar Cirkusz és Varietével a továbbiakban is sikeresen együttműködhetünk, hogy közösen építhessük a jövőt a cirkuszművészet érdekében. Amit még mindenképp el szeretnénk érni, hogy a cirkuszművészek részére visszaálljon a korkedvezményes szakmai nyugdíj lehetősége, ahogy a balett- és néptáncművészeknél is történt. Ez főleg a fiatal cirkuszművészek érdeke, értük harcolunk. Valamint azt is el szeretnénk érni, hogy ismét évente, s ne csak kétévente adják át a Hortobágyi Károly-díjakat, hiszen rengeteg a tehetség. Ők a jövő, mi pedig a múlt, de a jövő csak a múlt tapasztalataiból épülhet.

Szerző: Szekáry Zsuzsanna

Fővárosi Nagycirkusz

 
 

Kapcsolódó anyagok