“Az identitásom az, hogy muzsikus vagyok” – Dés László 63

2017 január 09. hétfő, 13:24

Ő az egyik leginvenciózusabb zeneszerző a könnyű műfajban – Dés László Kossuth-díjas és Liszt Ferenc-díjas magyar előadóművész, dzsesszzenész ma 63 éves.

Dés László pályájáról:

Dés László fiatalon kezdett zenélni, zenei tagozaton végezte általános iskoláját. Emellett 1963 és 1971 között zongoraoktatásban részesült. 1971-ben vették fel a Bartók Béla Zeneművészeti Konzervatóriumba, ahol 1973-ig klarinét, majd 1976-ig szaxofon szakra járt. A zenei életbe már 1974-ben bekapcsolódott.

1987-ben Horváth Kornéllal és Snétberger Ferenccel együtt megalapította a Trio Stendhalt. Az együttessel nagy sikert ért el, több lemezüket Olaszországban vették fel, Európa-szerte koncerteztek, de felléptek Indiában is. Zenéjük különlegessége a kamarazenével vegyített dzsessz volt.

Együttese mellett dalszövegíróként és zeneszerzőként is dolgozik, volt a Jazz+Az együttes zeneszerzője és zenekarvezetője, több magyar film zenéjét szerezte (pl.: Nyom nélkül, Egymásra nézve, Egy teljes nap, Szerelem első vérig, Szerelem második vérig, Csocsó, avagy éljen május elseje!, Üvegtigris, Sose halunk meg, A miniszter félrelép, Kalózok). Emellett több musicalt is ő jegyez: a Valahol Európábant, A dzsungel könyvét, A Pál utcai fiúkat.

1993-ban szólista lett, kortárs szerzők műveit adta elő, elsősorban kamara- és szimfonikus zenekarokkal. Hangszerei a szoprán és a tenorszaxofon, játékát az érzékeny és „szubjektív hang”, az improvizációs dallamvezetés jellemzi. A dzsungel könyve 2013-ban elérte az 1000. előadást.

Dést azon kevés zenészek egyikének tartják, akiket a szakma, a kritikusok és a közönség is egyaránt tisztel.

2003-ban új együttest alapított Dés sextet néven, melynek szaxofonosa lett, egy évvel később a Magyar Jazzművészek Társaságának elnökévé választották.

Interbrass

Dés Lászlóról saját szavaival:

Varázs: Volt egy szovjet típusú lemezjátszónk és apámnak volt egy kisebb lemezgyűjteménye, amit időnként bővített is. Ezek főként klasszikusok voltak. Vannak emlékeim hogy, három-négy éves koromban az ölébe ültetett és végighallgattunk egy művet. Nagyon szerette Mendelssohnt, Csajkovszkijt, Lisztet. Ezek a zenehallgatások nagy hatással voltak rám, elvarázsoltak. Nem ebből következett, inkább az óvónők biztatták a szüleimet, hogy írassanak zeneiskolába, mert úgy gondolták, hogy van a zene iránt affinitásom.

Love Supreme: 16 évesen találkoztam a jazzel, és nagyon bosszantott. Zeneileg képzett, művelt embernek tartottam magam, de ebben a zenében számomra érthetetlen nyelven kommunikáltak. Ugyanakkor azt is éreztem, hogy érdekesen, izgalmasan. Ahogy mélyedtem bele, úgy nyílt meg előttem ez a világ, úgy váltak világosság a frázisok, a zenei mondatok. Amikor pedig meghallottam John Coltrane Love Supreme című lemezét, kész, minden eldőlt. (…) A következő évben át is mentem a konzervatóriumba klarinét szakra, mert az akkori zenetanárom azt mondta, hogy először ezt kell megtanulni, de innentől egyenes út vezetett a dzsessztanszakhoz és egyáltalán a zenei pályához.

Rezgésszám: Kell azonban bizonyos érettség, tapasztalat és bátorság ahhoz, hogy az ember belássa: sosem leszek John Coltrane vagy Wayne Shorter. Nem csak azért, mert tehetségesebbek vagy feketék, hanem mert nem abban a közegben, nem azt a tempót, nem azt a rezgésszámot élem. Hosszú folyamat eredménye volt, amíg eldöntöttem, hogy igenis próbálom a saját hangomat megtalálni.

A fal mögött, 1984: Azt hittem, hogy a borító és a cím ki fogja verni a biztosítékot. A fal mögött és hogy feltett kézzel állok egy fal előtt, félig-meddig benne a falban, mintha oda lennék állítva, de aztán a kutyát nem érdekelte a lemezgyárban, mert a dalszövegekre voltak rákattanva, azokat figyelték árgus szemekkel, nincs e bennük valami rendszert bontó sor. Ez egy kifejezetten provokatív dolog volt részemről, de senkit nem érdekelt, úgy ment át csont nélkül ez a borító, minthogyha egy bikinis nő lett volna rajta. Ez jelzi, hogy mennyire súlytalan volt a műfaj megítélése, miközben volt egy fantasztikus nagy felfutása, a hetvenes évek közepétől.

Dalszerzés: Amikor egyáltalán felmerült, hogy dalokat szeretnék írni, akkor a feleségem javasolta – ahogy különben sok mindent mást is az életemben – hogy próbáljam meg a Bereményi Gézával, akit ő jól ismert. Az már ki lett találva, hogy Udvaros Dorottyának kéne írni egy lemezt, őt már régóta ismertem. Géza boldogan jött, mert szeret dalszöveget írni. Bárhol és bármikor. Ahogyan ő dolgozik, az nem is tudom, ilyen nincs még egy. Én játszottam a szerzeményt, azóta is így dolgozom, mindig a zene van meg előbb, ő meg ott ült a zongora mellett és írta a szöveget, másfél óra múlva felállt és kész volt egy dal. Nem is értettem, amikor először feljött, összekészítettem egy kazettát három dallal, hogy vigye haza, hallgassa meg, legyen miből választania, ahogy azt a dalszerzőkkel szokás, de ő meg mondta, hogy „papír? Tudsz adni?”Persze” – gondoltam fel akarja írni a telefonszámom. „Toll?” „Tessék!” „Na, akkor kezdjük?”Mit?” Fogalmam se volt, mit akar. Abból, hogy ő felugrott, hogy odaadjam neki a kazettát, megszületett a Hóesés egy óra alatt. Így kezdődött, és a dalszerzésben azóta sincs megállás.

Muzsikus: Az én identitásom az, hogy muzsikus vagyok. Vagy legalábbis ezt már így szoktam meg.

Élet: Engem nagyon sokszor meglepett az élet, megleptek a lehetőségek: ha valaki azt mondja nekem húszévesen, hogy musicalt fogok írni, a Trio Stendhallal mindenhol tapsolnak majd nekünk a világon, vagy hogy 46 évesen leszek popzeneszerző, biztos megmosolyogtam volna.

Dzsessz: Számomra a dzsessz a szabad zenélést, és ezzel együtt a lét szabadságát jelenti. A hangszeres játék során azt szeretem, hogy bármi megtörténhet. Teljesen eggyé válok a szaxofonnal, és szó szerint együtt lélegzünk: a lélegzetemből születik meg a hang.

Fúvós: Vannak dolgok, amikre nem vagyok büszke, de semmit nem vonok vissza, semmit nem röstellek. Én jazz-zenészként abból tartottam el magamat – aztán a nyolcvanas évek közepéig a családomat is –, hogy minden létező lemezen fúvósként közreműködtem. Meg lehet nézni visszamenőleg, 1973-tól, a legkülönbözőbb pop-, rock-, gyereklemezen, musicallemezen, nagyon sok felvételen játszom. Ez egy lehetőség volt arra, hogy azt csináljam, amit szeretek anélkül, hogy feladnám önmagam: nem kellett hajnalban újságot kihordanom, nem kellett szenet lapátolnom a Déli pályaudvarnál, hanem Pesten beültem a Trabant kombimba, elmentem a stúdióba és nyomtam szakmányban. Ez nagyon kényelmes, olyanfajta pénzkereset volt, ami ráadásul nagyon nagy stúdiórutint és sok ismeretséget adott nekem. Bekerültem egy zenész közegbe. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy én azonosultam volna mindennel, amit feljátszottam. De nincs is ezzel semmi baj, ez egy szakma: stúdiózenész.

Fontos: Nyilván a jéghegy csúcsán a népszerű dolgok állnak, azok a dalok, amelyek könnyebben érintik meg az embereket, de mindenki azt szeret belőlem, amit akar. Fiatal koromban szigorú, ortodox jazz-zenész voltam, nem voltam hajlandó mást játszani. Számoltam azzal, hogy mindig csak egy bizonyos réteg lesz fogékony, érzékeny erre a zenére, de ez nem zavart, kibékültem vele. Hiszen maga a közeg a fontos: egy jazzklubban ugyanolyan megélni a sztárság fogalmát, mint a legnagyobb színpadokon állni. Belülről nehéz érzékelni a különbséget. Amikor én otthon ülök, vagy egy világsztár ül otthon, ugyanúgy szomjasak vagyunk, szerelmi bánatunk van, ugyanabban a belső közegben élünk, mint egy cipész vagy akárki más. Az más kérdés, hogy nekem úgy alakult az életem, hogy sok zenei területen érzem otthon és jól magam: ezt lehet pechnek és szerencsének is nevezni, de én azt hiszem, jól élem meg a dolgot.

Jancsó: Megtisztelve éreztem magam, amikor felkért a Szörnyek évadjára. Addigra már Makk Károlytól Grunwalskyig több mindenkivel dolgoztam, sőt megszületett az első nagy filmslágerem, a Szerelem első vérig. Ha felkértek, bementem a filmgyárba, leültem beszélni a rendezővel, és adtak egy forgatókönyvet. Ekkor is bementem, kérdeztem Miklóst, hogy adnának-e egy forgatókönyvet. Erre összenéztek Kende Jánossal, és elkezdtek röhögni. Adnak szívesen, mondta, olvasgassam, ha akarom, de semmi értelme. (nevet) Azért én elvittem, de valóban nem volt semmi értelme. Jancsónál nem zenét szereztem: a Szörnyek évadjában például az volt a feladatom, hogy elinduljak egy mezőn, és improvizáljak. Nem tudtam, mi fog történni, én játszottam, miközben Jancsó csinált egy tízperces snittet Cserhalmival, piros Volkswagen kabrióval, helikopterekkel, lovakkal, meztelen csajokkal. A végeredmény lenyűgöző. Azt is kitalálta, hogyan lehetne olyan látványos jelenetet forgatni, ami Hollywoodban több millióba kerülne. Az augusztus 20-i parádé ideje alatt felvittek a Halászbástyára, és ahogy játszottam, mögöttem megjelentek helikopterek, amelyekből rengeteg ejtőernyős ugrált ki, majd amikor mögém értek, kinyíltak az ernyőik. Csodálatos volt Jancsóval dolgozni; karizmatikus ember és nagy művész volt, aki mellett embernek érezted magad.

Zenés felolvasóestek Esterházyval:
A Hrabal könyvében tanítja Charlie Parker az Úristent szaxofonozni, de az Úristen botfülű, összevissza tülköl. Én egy személyben megtestesítettem a tehetségtelen Úristent és Charlie Parkert. Vallai Péter ugyanis kitalálta, hogy csináljunk a gróf úr – ő így hívta Esterházyt – könyvéből egy előadást a Vígszínházban, amit a lenti nagy büfében tartottunk egy éjszaka, Gálffi Lászlóval, Vallaival – és nagy sikerrel. Péterrel előtte csak felületesen ismertük egymást, én olvastam őt, ő pedig járt Trio Stendhal-koncertekre, de utána többször is felléptünk kettesben, nemcsak itthon, hanem Bécsben, Berlinben, Rómában is. Hamar ráéreztünk az ízére, és összeállt valami egység abból, ahogy reagáltam a szövegeire. Egy szál szaxofon és egy író: ez elég puritán felállás. Az érdeklődés őrületes volt, Péter művei, gondolatai benne voltak a levegőben. (…) Olvasó ember vagyok, és ezeket az írókat nagyon szeretem. Nagy írók, akik emberként is kiállják a próbát ezekben a szutykos, maszatos időkben.

Radnóti és korunk: Ferencz Győző hatalmas és nagyszerű anyagából állítottunk össze Mácsai Palival egy másfél órás estet, Gyarmati Fanni és Radnóti naplórészleteiből, kortársak írásaiból, korabeli rendeletekből, jegyzőkönyvekből és persze Radnóti-versekből, a zenének is komoly dramaturgiai szerepet szánva, Lukács Miklóssal és Dés Andrással együtt. Nem pusztán sajnálkozni szeretnénk Radnóti tragikus sorsán, szomorúan emlékezni, mik is történtek itt hetven évvel ezelőtt, hanem felhívni a figyelmet arra, hogy a rasszizmus, az idegengyűlölet, a tudatlanság és a hamis, hazug politika hová vezethet, ha hagyjuk.

Szünet, musicalek: Amikor 1993 végén feloszlott a Trio Stendhal, már 16 éve csináltam a „zenekarosdit”, s borzasztóan jól esett másokért felelősséget nem vállalva otthon ülni és írni. Ráadásul ezek a színházi munkák olyan kaliberűek voltak, ami mellett mást nem lehetett csinálni. A hangszert Ledvay Kamilló „kedvéért” vettem ismét kézbe, aki írt számomra egy versenyművet szopránszaxofonra, s arra nagyon fel akartam készülni.

Férfi és Nő: Amikor négy ilyen színésznek írok, akik a Férfi és Nőben szerepelnek, az nagyon inspiráló. Négy olyan formátumú színész, akikre jó rágondolni, van valami képem, hogy ők milyenek, akár privátim is. Asszociációs felhők futnak az agyamban filmekből, színdarabokból. Nyilván tehetséges emberekkel jó dolgozni, nekik jó valamit csinálni.

Zeneszerző, előadóművész: Állandó harcot jelent saját magammal: bennem állandóan küzd az előadóművész a zeneszerzővel, mert amikor a szaxofonnal foglalkozom, akkor már azon jár az eszem, hogy milyen restanciám van a másik oldalon és viszont. Ez harc az idővel, és nekem csak ezzel van bajom. Amúgy mindkét zenei tevékenység fontos nekem.

Első: A kaposvári színház, pontosabban Lukáts Andor kért fel az első zenés darab megírására, a szövegkönyv a Nők városa című Fellini-filmből készült és rögtön ezt az első produkciómat titokban kellett bemutatni. Ugyanis a színház elmulasztotta a jogokat időben tisztázni és ment az egyezkedés Fellini ügynökségével, akiket nem nagyon érdekelt, hogy ez egy szegény vidéki magyar színház. Tízezer dollárt kértek a jogokért, ami megfizethetetlen volt, a színház éves kerete ekkor 2000 dollár volt. (…) Nem volt jó érzés, hogy ez az első nagyobb zenés színházi munkám és titokban kell tartani. Ez is meg a Pantaleón is nagy tanulság volt nekem, mert a bukásból is rengeteget lehet tanulni. Az más kérdés, hogy a bukásban ugyanannyi meló van, mint a sikerben.

Fotó: Bonyhádi Zoltán / Nyugat.hu

Szeretem: A színházi darabban a dalokat a legtöbb esetben úgy kell megformálni, hogy azok ne csak zenei betétek legyenek, hanem szervesen illeszkedjen az adott jelenetbe, illetve a mű dramaturgiájába. (…) Azáltal, hogy elkezdtem például musicalt vagy popslágereket írni, mindenféle más zenei világ is kitárult előttem. Szerintem nekem egyébként is van valamiféle érzékem ehhez, hogy dalt írjak vagy alkalmazott műfajokhoz, színházhoz vagy filmhez készítsek zenét. Pedig ez nem evidens, mint ahogy az sem, hogy én ezt baromira szeretem csinálni. Lehet, hogy nagyképűen hangzik, de én már elég régóta csak és kizárólag azzal foglalkozom, amit szeretek.

Valahol Európában: A Valahol Európában története úgy kezdődött, hogy ültünk a konyhában Lukáts Andorral valamikor 1991 körül, és hajnalig azon ötleteltünk, hogy milyen alapanyagból lehetne musicalt írni? Felmerült a nem is rossz ötletek között a Valahol Európában is. Erre az éjszakai brainstromingra rá nem sokkal később megkeresett Böhm Gyuri, a Vígszínház dramaturgja, hogy mit szólnék, ha a Valahol Európában című filmből készítenénk e egy musicalt? Elgondolkoztatott, hogy ilyen rövid időn belül másodszor talál meg ez a téma. El is vállaltam, de benne voltam más munkákban is, viszonylag lassan áll össze a szövegkönyv, de addigra már nem kellett senkinek, se a Vígnek, se a Madáchnak. Sose felejtem el, egy meleg tavaszi napon észrevettem a kocsimból, hogy a Nagymező utcában az Operett presszó teraszán üldögél Szinetár Miklós, aki akkor éppen az Operett színház igazgatója volt, és kávézgat. Leparkoltam, odamentem hozzá és bemutatkoztam, majd közöltem, hogy van egy ötletem, mondta, hogy foglaljak helyet, beszéljünk róla. Tíz perc múlva ott helyben azt mondta rá, hogy oké, ez jó ötlet, meg van véve, csináljuk. Ez is kell ahhoz, hogy megszülessenek, megszülethessenek művek.

A mindennapok: Akkor tökéletesek, ha nyolckor jól bereggelizem, kilenckor leülök a zongora mellé, és száz százalékig átadva magam a munkának, délután egyig dolgozom. Utána ebédelek, és alszom egy jót, ez elmaradhatatlan, este pedig jöhet valami jó program az unokákkal, a családdal. Mondhatnám azt is, hogy Balin, a tengerben úszkálok, de ez hülyeség. Nincsenek nagy igényeim, az életem két legfontosabb területe a család és a munka.

Forrás: Facebook, Színház.org, Magyar Narancs, HVG,
Recorder.blog.hu, jbsz.hu, terasz.hu, zene.ro, Nők Lapja

 
 

Kapcsolódó anyagok