“Egyszerűen büszke vagyok és boldog” – Interjú Szinetár Dórával

2017 január 23. hétfő, 7:00

Decemberben ünnepelte 40. születésnapját Szinetár Dóra. A kerek évforduló kapcsán színházról, az iskolaválasztás fontosságáról, musicalekről és gyermekkori élményekről is beszélgettünk.

Pár héttel ezelőtt új lemezed, az ’Újratervezés’ kapcsán egy bizonyos lépcsőmászásról meséltél. Ezt a kedves történetet nem tudtam elfelejteni, mert mindig eszembe jut amikor a lányaim akaratát próbálom kordában tartani. Gondolom téged sem lehetett visszatartani.

– Nem (nevet). Anyukám rengetegszer elmesélte a történetet, ezért is emlékszem rá. A régi családi nyaralónkhoz a parkolóból hosszú lépcsősor vezetett fel. Totyogós voltam, beszélni sem tudtam még, édesanyám pedig segíteni szeretett volna – ahogy mindig is tette. Én azonban valamiért úgy döntöttem, hogy ezt a lépcsőt egyedül kell megmásznom, és nem hagytam. Sokáig tartott míg felértem, közben majdnem legurultam, elestem, sírtam, kék foltokat szereztem, de végül felértem és amikor megfordultam büszkén lekiabáltam: Dóóóó. A Dóóóó pedig olyannyira megmaradt, hogy van akinek a mai napig így írom alá a levelet, amikor fiatalabb voltam még az autómra is ráfestettük.

És milyen jó példája annak, hogy milyen buktatók árán jutunk el a céljainkig… Ez a fajta céltudatosság később is megmaradt?

– A szabad akaratom mindig megmaradt, és ezért végtelenül hálás is vagyok a szüleimnek, mert mellettem álltak és állnak, segítettek abban, hogy ez ne változzon. Ezért aztán a klasszikus magyar oktatási rendszer tanulójaként volt is jó sok problémám, és nem azért mert nem kaptam jó jegyeket. Mindez inkább a tanárokkal, az iskolákkal való kommunikációban mutatkozott meg. Ma már nem bánom, hogy így alakult, mert a szüleim soha nem várták el, hogy „kocka” legyek és beálljak a sorba. Viszont mivel sosem hittek a megfélemlítésben, és minden helyzetben kiálltak mellettem, a mai napig belőlem az erőszak nem félelmet, hanem dühöt vált ki, ami a szorult helyzetekből az előre menekülésre serkent. De ne érts félre, az extrovertáltság otthon sosem volt divat, sőt, kimondottan jó modorra és tisztességre neveltek. Nem arra buzdítottak, hogy legyek más mint a többiek, vagy lógjak ki a sorból csak azért is, csupán azt a kis „másságot” – amennyivel egyébként mindenki kilógna a többiek közül – nekem ők mindig engedték. Kíváncsiak voltak rám, számított, hogy mit gondolok és érzek egy adott helyzetben.

Jól érzem, hogy ez számodra is követendő példává vált?

– Igen, bár a fiammal végig mentünk ugyanezen az úton, nem mindig tudott mit kezdeni a rendszerrel, és szinte kilátástalannak tűnt néha a szélmalomharcunk, ehhez képest most az ELTE-re jár és éppen most vizsgázott sikeresen. A lányom esetében már más volt a helyzet, az Édesapjával ugyanúgy gondolkodunk ilyen szempontból és a Waldorf mellett döntöttünk. Az iskola segít abban is, hogy Zorkát ne megnevelni vagy megváltoztatni akarjuk, hanem inkább megismerni és hagyni, hogy ő maga kibontakozhasson, miközben ez a suli tiszteletre és jó modorra is tanít. Mert a szabadosság és a szabadság között hatalmas a különbség, A szabadosságot utálom, nem bírom, ha egy gyerek semmibe veszi a szüleit, a tanárait. Amit megtanultam otthon és én is próbálom tudatosan véghez vinni, hogy egy gyereknek igenis kellenek a korlátok, mert ha azok hiányoznak, akkor nem érzi magát biztonságban. És azt is vallom, hogy valamiben minden ember tehetséges, de ahhoz, hogy ez kiderüljön, hagyni kell kibontakozni és a kevésbé jól menő dolgait nem kudarcként hangsúlyozni, elvenni a kedvét. A Waldorf pedagógia nyitott, kíváncsi, elfogadó, és segíteni szeretne. Ahogy én is.

A családi háttér mellett gyerekkorodban Miklós Tibor is egyfajta szakmai biztonságot jelentett?

-Tibinek nagy hálával tartozom azokért az évekért, amikor megismertette velem a musicaleket és megmutatta milyen sokszínűek. Meghozta a kedvemet a zenés színházhoz és sokáig hitt bennem és erőt adott, hogy én is elhiggyem: erre alkalmas vagyok. Fontos volt a véleménye, nagyon jó barátom, mentorom volt…

A Poplemezeid mellett, Miklós Tibor és Kocsák Tibor musicaljében, a Légy jó mindhalálig-ban, valamint a Nyomorultakban ismert meg az ország, majd a gyermekkori sikerek és musical szerepek után az újjá alakuló Operettszínházhoz csatlakoztál és a kezdeti figyelem nem lankadt. Ráadásul akkor lettél társulati tag, amikor a teátrum Kero vezetésével elindult a csúcs felé.

– Így van, és ekkor kezdett el igazán szárnyalni a műfaj itthon. Mai szemmel is csak azt tudom mondani, hogy ennek a csúcsa a Kero által rendezett Rómeó és Júlia. Minden szempontból meghatározó időszak volt: rengeteg emberhez eljutott a musical és elképesztően jó csapat jött össze. De az is igaz, hogy nagyon nehéz hosszútávon megtartani ezt a fajta eufóriát és sikert. Ezzel együtt úgy érzem, az Operettszínház Lőrinczy György vezetésével jó úton halad most is, a közönség-siker mellett a szakma is elkezdett kicsit odafigyelni ránk, a Nők az idegösszeomlás szélén című Almodóvar darab például rendkívül elismert előadás lett, a Chicagói hercegnőt beválasztották az elmúlt év legfontosabb előadásai közé, de említhetem az Én és a kisöcsémet is, ami múlt nyáron viszonylag kis létszámú zenés játék voltának ellenére több ezer embert csábított a Szegedi Szabadtéri Játékokra. Kero megteremtett valami olyan hagyományt a zenés színházi előadásoknál, ami láthatóan él, és működik. A musicaleket sokkal inkább a Kárpát-Medencei értelemben Színháznak nevezett valami felől közelíti meg, elvárja, hogy mindenki belehaljon egy-egy előadásba. Ez amúgy a zenés színházra nem mindig jellemző, és én ezt nagyon szeretem. Ráadásul a Moulin Rouge épülete visszakerült az Operettszínházhoz, így még egy játszóhellyel bővül a teátrum, ahol rám is érdekes, és új feladatok várnak.

Ahogy említetted, törvényszerű, hogy nem lehet állandóan a csúcson lenni. Mikor érezted azt, hogy ez már nem „az”?

– Nem véletlen, hogy az ember a magánéletében és a szakmájában egy adott ponton hol tart, az én életemben is sokminden összejött. Sokat gondolkoztam ezen. Tulajdonképpen az utolsó években, mielőtt eljöttem a színháztól, többet énekeltem musicalt koncerteken, mint színházban. A kislányom születése után két bemutatóm volt az Operettben, a Rebecca és a Koldusopera. Mindkét darabot nagyon szerettem, de hozzá kell tennem, hogy a Rebeccában játszott karakterem speciális volt. Olyan szerep ez, mint az Ózban az Dorothy, vagy a Szépség és a Szörnyetegben a Belle: a klasszikus naiva, aki 7 órakor belebújik a mesélő bőrébe. A Rebeccában magát a szerepet is úgy hívták, hogy „én”, és hiába volt ez az én történetem, de közben én magam is néző voltam, aki figyelte a többieket, és reagált az érzelmeikre, a szélsőségeikre, gyűlöletükre, szeretetükre, a humorra. Nehéz ezt elmagyarázni, de a naiva szerepek megformálásában nem nagyon van se élvezet, se izgalom. A naiva a szükséges idegenvezető. Ha nem elég jó, nagyon rossz nézni, ha remek, akkor nem zavar. Maximum szép lehet, De ez meg engem sosem érdekelt.

De ez miért baj? Farsangon sem mindenki szeretne királylánynak öltözni…

– Pont ilyen vagyok én is… A királylányság sosem izgatott. Nagyon sok olyan pillanatom volt az elmúlt 40 évemben, amikor kifelé úgy tűnt, tökéletes királylány vagyok, minden stimmel az életemben, de ebben az álcázott tökéletességben én tudtam a legjobban, hogy ettől még halálosan boldogtalan lehet az ember. És nem azért nem írtam ki a homlokzatra, hogy „Hahó, baj van”, mert meg akartam tartani a tökéletesség látszatát, hanem mert a problémáim nem tartoztak másra. Csak voltak. Érdekes, hogy amikor a Shreket próbáltuk, akkor fogalmazódott meg bennem, hogy a Shrek az egyetlen átváltozásos-mese, amelynek azonosulni tudok a mondanivalójával. Csodálatos, hogy Fiona és Shrek végül nem változik meg, elfogadják egymást olyannak amilyenek. A többi mesében általában a főhős a tökéletlenségével nem, csak a külvilág által tökéletesnek gondolt külső-belső átváltozással lehet boldog. Persze egy-egy naiva szerepben is meg lehet találni az örömöt, imádtam  amikor láttam a csillogó gyerekszemeket a nézőtéren, akik valóban benne voltak a mesében. Talán a duett-koncertezés kapcsán várta leginkább a közönség, hogy az álompár-álom női-feleként minden szép és jó legyen körülöttem. És ez nagyon fárasztó volt, különösen amikor épp nem volt igaz. És mivel a magánéletem is ebben az időszakban omlott össze, mindenen változtatni próbáltam, hátha az egész végül jobb lesz.

Ki is szakadtál egy időre ebből a közegből. Milyen szerepek találtak meg ekkor?

– Amikor az Operettszínházból eljöttem, játszottam a Chicagóban, és a Cigánykerék című Szakcsi musicalben. Nem sok estémet foglalta le ez a két darab, de mindkét előadást nagyon szerettem, új helyen, új kollégákkal játszhattam. Persze amint távol kerültem az Operettszínháztól, és átgondoltam az elmúlt éveimet, rájöttem, hogy mekkora hülyeség lenne az egész musical műfajt kiűzni az életemből, mert rengeteg csodás és fontos dal, szerep találhat még meg, amelyeken keresztül nagyon jó dolgokat lehet mesélni az embereknek. De ehhez el kellet távolodni, és egy kis szünetet kellet tartani.

A szünetben volt már „énidőd”?

– Ekkor már a duettezést is abbahagytuk és az énidőt 100%-osan a gyermekeimre, és a magánéletem újjáépítésére fordítottam. Ebben rejlett a legnagyobb felismerésem, hogy sokkal fontosabb, hogy odaérjek az iskolába, hogy tudjak sütni a fiamnak, amikor édességre vágyik, hogy beszélgessünk a Kedvesemmel minden este, amikor hazaérünk. Tökmindegy, hogy az ember színésznő vagy könyvelő, az élet értelme nem a munkája, legalább is nekem nem. Az elengedéssel aztán kezdtek a dolgok megoldódni, és amikor rájöttem, hogy boldogan lennék akár főállású anyuka, a társammal, a párommal, békében, és harmóniában tudunk létezni, azonnal elkezdett a szakmai életem is megoldódni. Csak olyan felkérések találtak meg, amelyek érdekesek a számomra. Azóta játszottam a Shrekben Fionát, játszom a Spinóza Színházban egy doku-drámában, a Pulitzer-ügyben, az Operettszínházba – azok után, hogy nem szépen jöttem el és nem is vagyok rá büszke – visszahívtak, és már a harmadik feladatot kapom: először az Én és a kisöcsém című darabban léptem színre ’férfiként’, ami tulajdonképpen igazi jutalomjáték. Ősszel mutattuk be a Lady Budapest című darabot, melyben huszonéves forradalmárt alakíthatok és nemsokára jön az Ének az esőben, ahol a legjobb karakterszerepet fogtam ki, ami a musicalirodalomban létezik. Én vagyok a patkányírtó hangú Hollywood-i színésznő, imádom. És mindemellett persze megoldom, hogy lelkes-tevékeny Waldorfos anyuka legyek, mert az a legfontosabb.

Mintha a kerek szülinappal helyére kerültek volna a mozaikok… Hogy éled meg a 40-et? Segíts kérlek, pont előtte állok.

– Egyszerűen büszke vagyok és boldog! Nagyon sok kérdésemre választ kaptam az Élettől, és nagyon sok eddig fontosnak hitt dolgot el tudok már engedni. Ennek a hosszú folyamatnak a végeredménye lett az ’Újratervezés’ című lemezem is, a szívem csücske dalaival, olyan musical számokkal, melyeket kicsit áthangszereltünk és amelyek nagyon közel állnak hozzám. És újabb –legalább két – lemezötlet van a tarsolyomban, amiket mind szeretnék megvalósítani. Brian Tracy mondta egyszer azt, hogy: „Reggelente, mielőtt bármi történik, nézz a tükörbe, és mondd el magadnak, hogy:  I have the responsibility – azaz felelősségem, jogom és képességem van a saját életemen változtatni.” Tökéletesen egyetértek vele. És próbálok is így élni. Mindent megteszek, hogy boldoggá tegyem a körülöttem élőket, és hogy az álmaim megvalósuljanak,  miközben próbálok senkit sem bántani, még azt sem, aki engem bánt. Nem könnyű, de jó úton vagyok. Azt hiszem.

Vass Kata / Színház.org

 
 

Kapcsolódó anyagok