„Egymás után tárta elém az élet a lehetőségeket” – Interjú Veréb Tamással

2017 augusztus 07. hétfő, 7:00

Augusztusban a Szegedi Szabadtéri Játékok és a Budapesti Operettszínház egyik leginkább várt közös produkciójában, a Notre Dame-i toronyőr című musicalben lép színpadra. A színésszel különleges szerepéről, Quasimodóról, édes teherről és gyermekkori színházi élményeiről is beszélgettünk.

–  Az Elfújta a szél című musical bemutatója óta, az Operettszínház fiatal generációjának tagjaként egyre komolyabb feladatokat kapsz, hamarosan Quasimodo szerepében is bemutatkozol, de messziről indultál… Hogy kerültél fel fiatal srácként Miskolcról Budapestre?  

VT: Kalandos volt az utam, eredetileg ugyanis későbbre terveztem a budapesti költözést. A gimnázium alatt Földessy Margit színistúdiójába jártam, és mivel a középiskola után pont nem indult zenés színművész osztály a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, elmentem az intézmény előkészítő tanfolyamára. Közben beadtam a jelentkezésemet a Miskolci Zeneművészeti Főiskola klasszikus énekes-szakra is, de a tanulással kapcsolatos terveim azonnal megdőltek, amikor elmentem az Operettszínházba, az Elfújta a szél castingjára. Ezen a válogatáson ugyanis megkaptam Ashley szerepét és ezzel el is dőlt a sorosom. Úgy véltem nem lehet elszalasztani egy ekkora lehetőséget és végül a Színművészetire nem is jelentkeztem, viszont a próbákkal párhuzamosan megkezdtem a tanulmányaimat Miskolcon. Persze az első fél év Budapestről szólt, nem volt egyszerű egyeztetni két ilyen volumenű elfoglaltságot, halasztottam.

Veréb Tamás / Elfújta a szél / Fotó: Operettszínház

– Tulajdonképpen minden sikerülhet, ha kitartók vagyunk – valami ilyesmi lehet az ars poeticád… Hamar bekerültél ugyanis a teátrum sikerdarabjába, a Rómeó és Júlia musicalbe.

VT: Még az Elfújta a szél válogatásának egyik fordulóján kérte a Tanár Úr, Kerényi Miklós Gábor, hogy tanuljam meg a Rómeó és Júlia musicalből a „Miért fáj” című számot. Akkor még nem tudtam, de a színházban új Rómeót kerestek és hamarosan az álomszerepem is megtalált. Egymás után tárta elém az élet a lehetőségeket, és bár eredetileg úgy terveztem, hogy egyetem után vetem bele magam a budapesti életbe,  nagyon hamar bekerültem a mélyvízbe.

– Emlékszem amikor a Rómeó és Júlia 10 éves jubileumi előadása után meghatódva, sőt, kissé remegő hanggal meséltél, mintha alig akarnád elhinni, hogy ebben a produkcióban te is főszereplő vagy.

VT: Ez az, amit nem is lehetett volna eljátszani. Kérdezik is, hogy még most tart-e az eufória. Egy olyan sikeres előadássorozatban részt venni, mint az Operettszínház Rómeó és Júliája, ahol a mai napig a csilláron lógnak a nézők; nos, az óriási ajándék. Kezdetben persze a darab előtörténete egyben terhet is jelentett, de édes terhet. Dolhai Attila után nyilván nem egyszerű eljátszani Rómeót, vagy Mozartot. De arra mindig figyeltem és törekedtem, hogy ne másoljam Attila karakterét, ezért nem is lehet ugyanolyan a musical, mint a nagy elődökkel. Igaz, szükségünk volt időre ahhoz, hogy leváljon rólunk az imént említett teher. Az, hogy újra és újra megszülethet a varázs talán annak is köszönhető, hogy „Júliámmal”, Jenes Kittivel saját magunkból építkezünk. Az eufória az elmúlt 4 évben egy pillanatra sem szűnt meg.

Rómeó és Júlia, fotó: Operettszínház

– Egy kisfiú számos hobbival körülveszi magát, téged miért és hogyan szippantott be a színház?

VT: A családunkban senki nem dolgozott színház közelében de nagyon szerettük a zenét, a művészet minden ága jelen volt az életünkben. 10 éves lehettem amikor megjelent a Rómeó és Júlia DVD, mi is megvettük. Számomra varázslatos volt az egész és nem csak a zenéje, vagy a színészi játék. Miközben néztem a tévén, a fantáziám is „útra kelt”, csapongtak a gondolataim, rajzoltam rá, elképzeltem a karaktereket. A miskolci színházban ebben az időben kerestek gyerekszereplőket az Isten pénze című musicalbe és nagymamám az egyik úszó- vagy karateedzés helyett elvitt a meghallgatásra, ahol népdalokat, verseket adtam elő. Megkaptam a kis Scrooge szerepét és ekkor eldőlt minden – szerettem ezt a miliőt a kezdetektől fogva. Izgalmasnak találtam, és találom ma is, ahogy bemutathatjuk amit éjt nappallá téve próbáltunk, hogy maradandót hozunk létre.

– Ahogy jöttek a szerepek, gondolom ezzel egyenes arányban fogytak a szabadnapok.

VT: Igen, de ezer százalékosan kárpótol a színház. A miskolci és a budapesti évek alatt, 16 éves koromtól kezdve soha nem foglalkoztam mással, csak zenével és színházzal. Megérte esetleg lemondani bármilyen más hobbiról. Ha jól emlékszem életemben eddig két előadást hagytam ki, de akkor csak azért nem léphettem színre mert beteg voltam. Talán ez mindent elárul a színház iránti szeretetemről.

– Említetted, hogy az elmúlt évek szerepeit ajándékként éled meg, de kitartás nélkül nyilván nem sikerülhetett volna.

VT: Ez igaz, szerintem aki hivatást választ és nem munkát, mellyel ráadásul céljai, ambíciói vannak, akkor az egyértelműen rengeteg munkába és energiába kerül, miközben természetessé is válik. Igazából lazítani alig van idő. Az elmúlt hétvégén óráról órára be volt osztva, de imádom a pörgést. Nem is akarom és nem is tudom megtenni, hogy kedvtelenül lépjek színpadra, helyszíntől függetlenül. Szeretem azt is, amikor a nézőktől kapok visszajelzéseket. „Én is úgy akarok dolgozni, hogy jó kedvem van.” – az ilyen jellegű üzenetek a közösségi hálón nagyon jól esnek, mert ilyenkor tudom, hogy talán egy pici példát is mutathatok a pozitív hozzáállásommal. A Facebook-ra nem csak azért írok, mert kell, hanem mert épp kedvem van hozzá, vagy szeretnék megosztani akár örömteli pillanatokat.

– Mennyire kezeled tudatosan a közösségi felületeidet? Nem mindenkire jellemző, hogy szán rá időt.

VT: Ez a XXI. század édes terhe, mely kiégéshez vezethet és nehéz fenntartani az őszinteséget, épp ezért nem érzek kényszert arra, hogy minden nap posztoljak valamit. A média ugyanezt a csapdát rejtheti, miközben a televízióban szerepelni kivételes lehetőség lehet. Számomra a Sztárban sztár című TV2-es műsor pont ilyen lehetőség volt, mert egy minőségi és egyben szórakoztató műsorral emberek nappalijába költözni nagyon jó érzés.

– Az országos ismertséget a Sztárban sztár hozta el – de a színházban nem emiatt érkezik felkérés, a castingokon neked ugyanúgy kell bizonyítanod. A Notre Dame-i toronyőr főszerepét, hogy kaptad meg?

VT: Még javában zajlott a Sztárban sztár és Kerényi Miklós Gábor, akivel rendkívül jó munkakapcsolat alakult ki közöttünk, beszélni szeretett volna velem. Gondoltam szeretne tanácsot adni a műsorral, az általam eljátszott énekesekkel kapcsolatban, de legnagyobb örömömre felkért a Notre Dame-i toronyőr főszerepére. Ekkor még csak a Disney mesét láttam és a filmből részleteket, de mélységeiben nem tudtam, hogy mire számítsak Quasimodóval kapcsolatban. Szépen lassan elkezdtem ismerkedni vele. A musical a Disney-féle feldolgozás és a Victor Hugo regény egyvelege, erőteljes előadás, üzenete van, gyönyörű dalokkal.

Veréb Tamás Quasimodo szerepében, fotó: Operettszínház

– Quasimodót eljátszani fizikailag sem egyszerű feladat. Most hol tartasz az „ismerkedéssel”?

VT: Nem is az a lényeg, hogy fizikálisan óriási felkészülést igényel, hiszen púppal, görbén járni egész előadás alatt nyilván nem egyszerű, sokkal fontosabb, hogy kiderüljön: ez az ember ugyanolyan mint bárki más, sőt. A történet elején azt gondolnánk, hogy ő a vesztes, de épp az ellenkezője bizonyosodik be. Ő a történet hőse. Picit olyan mint Mozart, akiről sokat tudunk, de nem ismerjük a lelkét. A darab célja, hogy ezt feltárjuk. A karakter kibontásával lehet leginkább bemutatni a történetet és ezáltal tükröt tartani a társadalomnak. Nekem egyébként is szívügyem, hogy felhívjuk a figyelmet a fogyatékkal élő emberekre, az egyenlőség jegyében olyan produkciókban is fellépek, amely fogyatékkal élő és ép művészeket foglalkoztat egy műsorban. Hálás vagyok, hogy pont én mutathatom meg ennek a csodálatos embernek, Quasimodónak a lelkét, mert nagyon közel áll hozzám. A legnagyobb szeretetemmel, energiámmal, tudásommal nyúltam a szerephez, a produkciókhoz.

A Notre Dame-i toronyőr

– Várod már, hogy újra megízleld a szegedi halászlevet?

VT: Augusztus elejétől Szegeden próbálunk. Nagyon várom. Az elmúlt hónap színház mentesen telt, könnyűzenei koncertekkel. Nagy megtiszteltetés ért nyáron, a FINA világbajnokság hivatalos dalát énekelhettem („We are the water” – a szerk.). Az elmúlt hetekben tényleg csak énekeltem, saját zenével, zenekarral, táncosokkal léptem fel. Azt gondoltam pihenek majd, de ez nem jött össze. Szegeden a próbák után és az előadások előtt talán kicsit megpróbálok kikapcsolni, hiszen a darab készen áll, a Dóm térre kell adaptálni. De alig várom, hogy visszakapcsolódjak a színházi életbe, a szegediek is nagy szeretettel várnak minket. És ha már Szeged, biztos, hogy halászlé evéssel kezdek, és a wakeboard-ozás sem maradhat ki.

A Notre Dame-i toronyőr előadások a Szegedi Szabadtéri Játékokon: augusztus 11., 12., 13., 18., 19., 20.

A musicalt a Budapesti Operettszínházban szeptember 22-től láthatják!

Vass Kata / Színház.org

 
 

Kapcsolódó anyagok