“A színház nem életre-halálra, kizárólag az életre szól” – Interjú Böhm Györggyel

2017 október 03. kedd, 7:00

Az elmúlt hónapokban A Szépség és a Szörnyeteg című Disney-musical 500. turnéelőadását ünnepelte Németországban, Vári Évával dolgozott a Boeing, Boeing című komédián és a Debreceni Virágkarnevál záróestjét rendezte. Nemrég egyik kedvenc szerzőjétől, Michael John LaChiusa-tól állította ismét színpadra a Bernarda Alba házát. A rendezővel az elmúlt hónapokról, színésznőkről, az élet szeretetéről, és az előtte álló munkákról is beszélgettünk. Vass Kata interjúja.

Böhm György

Böhm György

Mikor találkozunk, előszedi jegyzeteit, naptárát, szinte beterítik az asztalt. Elmeséli, hogy szívesebben ír a „hordozható” asztali naptárba, füzetbe, mert így rögtön átlátja az egészet, és neki így kényelmes.

– Tudod, amit kézzel leír az ember, annak felelőssége van, azt nem lehet csak úgy átírni, nyomot hagy a javítás. Az asztali naptárat valamiért jobban szeretem, mint azt, hogy a telefonomba írjam be az elfoglaltságaimat – meséli.

– Hogy vagy most? Dolgos nyár áll mögötted…

– Nyáron Pécsett mutattuk be a Boeing, Boeing című darabot, melynek egyik főszereplője Vári Éva. Nem tudtuk eldönteni, hogy vajon ez a visszavonulása utáni első, vagy a visszatérése utáni első szerep? Ezt a munkát nagyon szerettem, és szeptember közepén megtörtént a „kőszínházi” premier is. Augusztus 20-án volt a Debreceni Virágkarnevál gálaestje, amelyet másodszor rendezhettem meg a nagyerdei stadionban. Kétezer emberrel dolgoztam együtt. Hihetetlen adrenalin löket egy ilyen munka, elképesztő energiák működnek, a karnevál záró estjén a város kiürül, mindenki a show-ra kíváncsi. A műsor nagyon sokszínű, Brahms Magyar tánca és Lackfi János mű éppúgy szerepet kap benne, mint a 150. genfi zsoltár, a Galántai táncok, vagy a Padlás, a Dzsungel könyve és a Cigánykerék című musicalek slágereiből összerakott egyveleg.

A Debreceni Virágkarnevál záróestje

A Debreceni Virágkarnevál záróestje

Hogy tudsz ennyi embert koordinálni?

– A Karneváléjt együtt készítjük debreceni munkatársaimmal, barátaimmal, a műsorelemek kiválasztását már tavaly novemberben elkezdtük. A résztvevők külön-külön folyamatosan próbáltak, majd az utolsó  próbán találkoztak a szólisták és a különböző csoportok. Mindent percre pontosan kitaláltunk, és a nézők hibátlan produkciót kaptak, aminek óriási sikere volt. De – mint nagyon sok másik hasonló esetben –  igazából sohasem tudom, hogyan született meg az előadás, a „csoda”. Ahogy a Szerelmes Shakespeare című filmben mondják: „Who knows? Mystery!” (Ki tudja? Varázslat!) Figyeltem a fináléban a nagyszerűen szereplő 2000 művészt és a vezető koreográfustól, Jóna Szabolcstól meg is kérdeztem, hogy ezt hogyan, mikor hoztuk össze így? És ő pontosan az imént említett idézettel válaszolt.

A színházban számodra mi a varázslat?

– A színész, a színészek. Imádom őket, ők a legfontosabbak a színházban. Rengeteg dolog miattuk, róluk jut eszembe.

Gyakran említed, hogy követed a barátaid előadásait.

– Igen, nagy szerencsém, hogy szeretem a nálam tehetségesebbeket is. Az évad vége felé elképesztően jó vizsgaelőadásokat is láttam a Színművészetin. A Pintér Béla Gyévuskájából készült rendezői vizsgákat nagyon élveztem. Szeretek olyan előadásokat nézni, amilyen színházat én nem szoktam és talán nem is tudok rendezni, élvezem ezeket. De azért ne tessék félreérteni, nincs glória a fejem körül (sajnos), tudom magamról, hogy nem én vagyok az ideális néző! Bocsánat érte!

A Szépség és a Szörnyeteg 500. turnéelőadása Drezdában, fotó: Gordon Eszter

A Szépség és a Szörnyeteg 500. turnéelőadása Drezdában, fotó: Gordon Eszter

– Mondtad, hogy ha külföldön vagy, mindig megnézel pár előadást. A kint látott színházi megoldásokat beépíted a munkáidba?

– Nem. Sajnos nincs az a pénz, ami szükséges lenne. Pedig itt Magyarországon mi, színházi emberek világszínvonalon tudunk bármiből várat építeni, és a sufni-tuning sem áll messze tőlünk. Igaz, valahol olvastam, hogy erre nincs szükség, hiszen a színházak támogatása kiváló. Én nem ezt tapasztaltam, inkább azt, hogy ha nem lennének kínai áruházak, akkor nagyon sok színházban mezítláb, meztelenül játszanának a művészek.  Visszatérve a kérdésedre, sok esetben nem is lehetett volna átvenni külföldi előadásokból elemeket. Ilyen eset volt, amikor több mint tíz évvel ezelőtt ’non replica’ – saját rendezéssel koreográfiával, díszlettel – színpadra állítottuk a Disney egyik legsikeresebb musicaljét, A Szépség és a Szörnyeteg-et a Budapesti Operettszínházban. New York-ban meg kellett néznem az eredeti előadást, mert benne volt a szerződésben, hogy 100 ezer dollár pönálét kell fizetnünk, ha bármit felhasználunk a kinti előadásból.  Nagyon büszke vagyok rá, hogy a német nyelvterületen tartott  turnéelőadásokkal együtt több mint 1 millióan látták eddig A Szépség és a Szörnyeteg rendezésemet.

Ha lehetőséged adódik Londonban, a West Enden előadást választani, akkor Hamletre váltanál jegyet vagy a Wicked című musicalre?

– Megnézném mindkettőt. Illetve láttam is. (nevet) Nézőként műfajtól függetlenül választok, de rendezőként ismerem a határaimat, talán túlságosan is, és ezért voltak/vannak/lesznek felkérések, amiket nagy tisztelettel megköszönök, de nem vállalok el. Dramaturgként és rendezőként is kiváló troubleshooter (bajkilövő, problémamegoldó, nehéz ügyek elintézője) vagyok. Nagyon jó, hogy ilyen típusú megkeresések is vannak, imádom csinálni, élvezem, nemrég volt egy nagyon izgalmas „bajkilövésem”. És sikerült!

Meseautó

Meseautó

– Nagy volumenű előadásokról beszélgetünk, de kísérletező, kevésbé kommersz zenés darabokat is szívesen előveszel. A Helló! Igen?! című rendezésed, mely az Operett Raktárszínházában ment, a mai napig meghatározó élményem. Kevés ilyen intim előadás készül.

– A Helló! Igen?! életem egyik meghatározó darabja volt …

– Mi az, ami megfogott benne?

– A zene. Szeptember végén, a MÜPA-ban újra repertoáron szerepel a Bernarda Alba háza, talán a legfontosabb előadás a pályámon. Michael John LaChiusa mindkét művében, a Bernardában és a Helló! Igen?!-ben is zseniális a zene, nem igazán „vegytiszta” musical, inkább a kortárs operához áll legközelebb. De Jason Robert Brown-ról, a Volt öt évünk szerzőjéről is ugyanezt gondolom.

Ritkán tudsz ilyen típusú darabokat rendezni?

– Igen, mert ritkán kapok ilyen típusú felkérést. Bohózat, komédia, musical, operett, zenés vígjáték ez az én „repertoárom”, amikor a „megrendeléseket” kapom. Valószínűleg azért gondolnak rám ezeknél a  daraboknál a színigazgatók, mert biztosak abban, hogy például Meseautó vagy Arzén és levendula címen nem Othelló-t vagy Élő holttest-et kap a néző. Ez a rólam kialakult vélekedés sokszor nagyon jó, néha meg nem annyira. Valójában akár nagyszínpadi produkcióról, akár réteg előadásról, szomorú vagy vidám műről, vagy egy aréna show-ról ejtünk szót, számomra az a lényeg, hogy az élet szeretetét, azt hogy imádok élni, valamilyen módon, a produkció segítségével átadjam a nézőknek.

Csákányi Eszter, Vári Éva, Malek Andrea, Egri Márta, Szulák Andrea, Eszenyi Enikő, csak néhány név, akiket rendeztél…

(És ebben a pillanatban Szinetár Dóra lép az asztalunkhoz, akivel szintén sokat dolgoztak együtt, beszélgetnek is pár percig múltról és jövőbeli produkciókról, a Bernarda Alba házáról, Evitáról.)

MTI Fotó: Soós Lajos

– Említetted, hogy a Bernarda Alba háza számodra az egyik legfontosabb darab…

– Igen, remekműnek tartom. És életem egyik legjobb próba időszaka kapcsolódik hozzá. 2011. januárjában mutattuk be a MÜPA-ban. „Égi jelek” is kísérték a produkciót, a premier előtt Szinetár Dóra hívott, hogy édesanyja, Hámori Ildikó balesetet szenvedett és nem játszhatja el Maria Josefa szerepét. Akkor az jutott eszembe, hogy ha ezt elfogadom, óriási hibát vétek, és azt mondtam, várjunk. Igazam lett. Hámori Ildikó, ugyan még a baleset nyomait magán viselve, de színpadra lépett, tulajdonképpen ez indíthatta el a gyógyulás útján.

Megérint téged, még mindig úgy mesélsz róla, mintha tegnap történt volna.

– Igen. És azt hiszem, ez is a színház egyik csodája. Egy lehetséges „mystery”!

A színésznőkről mindig szépen fogalmazol…

– Igen, de mondjuk pontosabban úgy, hogy a színészekről. Úrfi koromban azt tanították, nincs olyan, hogy rossz színész vagy jó színész, hanem vagy Színész, vagy nem Színész az illető. Nagyon könnyű Színészekkel dolgozni. Számomra fontos, hogy együttműködjek velük, hogy erősítsem, dicsérjem őket, nem lehet mindig csak a negatívumokat kiemelni. Egy jó szereposztás mellett ráadásul a rendező nyugodt lehet, hatvan százalék már megvan a sikerhez.

Az OlimpIKONOK előadás Böhm György rendezésében valósult meg

Az OlimpIKONOK előadás Böhm György rendezésében valósult meg

Tényleg ilyen könnyedén veszed a munkát?

– Nem. Szó sincs róla. De szerintem a színház nem életre halára, hanem csak és kizárólag, az életre szól. Nem szabad belehalni. Nyilván egy védekezési mechanizmus nálam ez ellen, mármint a belehalás ellen, hogy a munkáim elején mindig úgy csinálok, hogy elkezdem nem szeretni az adott darabot. Valószínű, az a mániám, hogy én csak így tudok „építkezni”, több fázison megyünk keresztül egy-egy próbafolyamat alatt, míg összerakjuk az alkotókkal (a színészek is azok!) a produkciót, amíg újra „megszeretjük”. A közönség már csak ezt a „szeretett” előadást látja. A bemutatótól kezdve már csak élvezni és szeretni kell az előadást.

Ehhez a pozitív életszemlélethez azért kell némi szarkazmus, és a gyermeki én is.

– Erre Heltai Jenőt idézném: „Akit az istenek szeretnek, Örökre meghagyják gyereknek” . Szerencsére velem pont ez a helyzet. És igen, szarkasztikus vagyok, de nem cinikus. Imádom az iróniát, és mérhetetlen öniróniával rendelkezem.

Emlékszel arra a sorsfordító pillanatra, amely elindított a színházi utadon?

– Dunaföldváron születtem, és ott egyszer a helyi Földműves Szövetkezet színjátszói előadták a Marica grófnőt. A kultúrházba a nagymamám vitt el, én pedig elképedve, csillogó szemekkel néztem az előadást, és Marica grófnőt, aki másnap a Vas-Edényben pénztárosnő volt. Aztán ehhez jött még egy Cosi fan tutte előadás a tévében, és Luchino Visconti Párduc című filmje. Ez a három így együtt elég izgalmas indíték volt.

Böhm György

Böhm György

– Októberben lesz egy újabb zenés produkciód, az Evita bemutatója Zalaegerszegen. Milyen a viszonyod Eva Peronnal?

– Már túl vagyunk a „nemszeretem” etapon, az első fázison. Már újra megszerettem a darabot, és tudom, hogy nem akarom megjeleníteni a Szivárvány turnét, Madridot, Francot, Rómát és így tovább, igaz erre ”se paripa, se posztó”. De nem fogom sem a zenét, sem a szöveget illusztrálni, ebből a fajtából már nagyon sok előadást lehetett látni. Bakó Gábor koreográfussal mozgással, tánccal bemutatjuk egy zseniális törtető megdicsőülését. Ebben a látvány is segít, szeretném valamilyen módon a „giccshez” közelíteni az előadás világát. De nemcsak azért, mert „alanyi jogon” vonzódom a giccshez.

Ami lehet, hogy Amerikában fel sem tűnne…

-(nevet) Sőt. Susan Sontag írta a Notes on Camp című esszéjében, melyben az “annyira ronda, hogy az már szép” – esztétikai elemzés módszerét alkalmazta mindenre, hogy a Hattyúk tava képviseli a klasszikus Camp-et, azaz a mesterkélt, túlzásokat alkalmazó stílust. Nekem ez tetszik, mint ahogy szeretem a minőségi ripacsériát, nézni és használni is, „bizonyos” darabokban. Erről eszembe jut, milyen jó lenne látni egy jó kis bulvárbohózatot, nem Feydeau-t, hanem mondjuk Ray Cooney-t, az Ódryn, vizsgaelőadásként.

Milyen a színházon kívüli életed?

– Pillanat, ezen gondolkodnom kell…. Nincs.

Vass Kata / Színház.org