„Hiszek abban, hogy semmi sem történik véletlenül” – Interjú Nagy Sándorral

2017 december 02. szombat, 7:00

Nagy Sándor szinte minden nap játszik, szabadnapja nem igen akad. A belső harmónia megtartása számára épp oly’ fontos, mint egy jól sikerült előadás, és bár eredetileg orvosnak vagy lelkésznek készült, mégis a zenében, majd a színházban találta meg az útját. A színésszel beszélgettünk.

-Elképesztő tempót diktálsz, ugye jól látom, szinte minden nap játszol?

-Igen, októberben, a 39 Lépcsőfok nyilvános főpróbáin kívül pl. 28 előadásban szerepeltem.

-Az Alfred Hitchcock filmje alapján készült vígjáték premierjét pár hete ünnepeltétek a Játékszínben, hogy sikerült?

-Úgy érzem nagyon szeretik a nézők, de szükség van pár perce amíg megszokják ezt a rendhagyó formát: a 39 Lépcsőfok ugyanis merőben más, mint egy klasszikus vígjáték. Komoly koncentrációt kívánó produkció, melyet Horgas Ádám rendezett, koreografált, a zenéjét is ő jegyzi, sőt a darab vetítéseit a testvérével, Horgas Péterrel készítették. A másfél hónapos próbaidőszak is izgalmasan indult: már díszletben, jelmezben álltunk az első rendelkező próbán is. Szeretek Horgas Ádámmal dolgozni. Felkészült, pontosan tudja mit akar, nyitott a közös gondolkodásra, ami nekem is biztonságérzetet ad.

Szirtes Balázs és Nagy Sándor a 39 Lépcsőfokban

Szirtes Balázs és Nagy Sándor a 39 Lépcsőfokban

-Ez egy elképesztően melós darab a színészeknek…

-Igen, de ha kialakul a rendszer, nagyon élvezzük. Szente Vajk rendezéseiben, az 1 x 3 néha 4 című komédiában, vagy az Agyeldobásban is rengeteg a jelenetváltás, öltözés – szóval volt már egy kis rutinom (nevet)

-20 éve vagy a pályán, és mesélted, nem készültél színésznek. Mi történt 20 évvel ezelőtt?

– A kisvárdai DoktoRock társulatban játszottam, majd bekerültem Miklós Tibor és Kocsák Tibor Anna Karenina című zseniális darabjába, ezután már tudtam, hogy nem szeretnék mással foglalkozni. Karenint játszottam, egy 50 körüli megtört férfit, olyan fantasztikus partnerekkel mint Nagy Anikó, vagy Vikidál Gyula. A szerep, a karakter gyötrődése azonnal megfogott, és bár a külsőmön tudtunk változtatni, de a korom miatt csak ösztönösen játszhattam el Karenint. Volt osztályfőnökömtől kaptam a legszebb visszajelzést, aki akkor azt mondta, szeretné ha velem soha nem történne olyan tragédia, mint a megcsalt férjjel. Ekkor lettem végérvényesen szerelmes a színházba. Ráadásul Kocsák Tibor hívott A Nyomorultak 1999-es bemutatójába, a Madách Színházba. Hihetetlen milyen kapukat nyitott ki az előadás.

-Kisvárdáról indultál, és sokszor említed, milyen jó és szoros a családi háttered. Mennyire viselt meg az elszakadás, a fővárosba költözés?

-Nagyon. Gimnázium után egyből Budapestre jöttem, de akkor még nem vettek fel a Színház- és Filmművészeti Egyetemre. Toldy Máriánál tanultam énekelni. Sokan laktunk egy szobában a kollégiumban, esténként nem egyszer éreztem magam elveszettnek. Egy fényeslitkei barátom „mentett meg” végül, akivel közös albérletbe költöztünk, és a legjobb évek következtek, a szabadság évei. 2001-ben végül felvettek a Színműre, ahol rengeteget tanultunk Kerényi Imrétől, de egymástól is. Nagyon jó osztály volt (Balogh Anna, Dolhai Attila, Fila Balázs, Holecskó Orsolya, Kerényi Miklós Máté, Nagy Lóránt, Nádasi Veronika, Ömböli Pál, Peller Anna, Posta Viktor, Szegő Adrienn, Szemenyei János, Szőcs Artur, Wégner Judit és Zöld Csaba – a szerk.), ugyanakkor Kerényi Imre vasfegyelmet tartott, a színház szent hely – emlékeztetett mindig.

-Szirtes Tamással, a Madách Színház igazgatójával már A Nyomorultak ’99-es verziója alatt is dolgoztál, de az egyetem után nagyobb szerepet is kaptál a teátrumban.

-Akkor mutattuk be a Volt egyszer egy csapat című Webber musicalt, melyben John-t játszhattam. Tényleg elképesztően jó volt a „csapat”, meghatározó barátságok is szövődtek.

Thénardier szerepében A nyomorultakban - Madách Színház

Thénardier szerepében A nyomorultakban – Madách Színház

-Mikor váltottál prózai műfajra? Nekem az rémlik, hogy egyik este Józsefet játszottad a Madách színházban Webber musicaljében, majd utána egymás után láttam a nevedet prózai darabok színlapján, vígjátékokban, krimikben, drámákban…

– Szirtes Tanár Úr meglátta a lehetőséget bennem, és borzasztóan hálás vagyok, hogy nem skatulyázott be az Adagio együttes szépfiú karakterébe, hiszen akkor már évek óta a zenekar tagja voltam az Adagio-ban is. Szirtes Tamás úgy vélte, a drámai érzékem ér annyit, hogy kipróbáljuk, működik -e vagy sem. Az első prózai előadást, a Jutalomjátékot  a Játékszínben mutattuk be, később pedig elképesztő szerepek és előadások jöttek: A Sors bolondjai, vagy az Ördöglakat Gálvölgyi Jánossal. Kialakult a bizalom a Tanár Úr és a Játékszín részéről is, és én is elkezdtem hinni abban, hogy talán van hozzá affinitásom.

-Általában akit a zene ennyire szíven üt, az később mondjuk zenekart alapít, vagy aktívan énekel, ahogy te is tetted évekig az Adagio-val.

-Az éneklésben azonban kicsit elfáradtam, hiszen a színház előtt vendéglátóztam 9 évig. Otthon, Kisvárdán egy szintetizátorral játszottam éjjeleken át, és sejtheted, hogy ’Szabolcsban’ nem lehetett hajnali 2-kor felállni fáradtságra hivatkozva: reggelig tartottak a bulik. Később az egyetemen is zenés szakra jártam, majd 5 évig az Adagio tagjaként énekeltem, és azt éreztem, hogy kezdek ebben kicsit elfáradni, nem lehetett soha kiengedni. Persze szerencsére most is játszom zenés darabokban: a Nyomorultakban, a Poligamy-ban, a Csoportterápiában. De nagyon örülök, hogy megnyíltak más kapuk is, 16 különböző produkcióban játszom, és ez hatalmas ajándék.

Ben Hur – Madách Színház

-Nem fáradsz el?

-Majdnem minden nap mást csinálhatok, volt olyan hónap amikor 11-féle karaktert alakíthattam, én pedig ezt szeretem, változatos és örömöt okoz. A Nyugat-Európai színházakban általános, hogy több hónapig ugyanazt a szerepet játsszák a színészek. Szerintem lélekölő lehet. A Játékszínben ráadásul fantasztikus színészeket ismerhettem meg, mások mellett Gálvölgyi Jánost, Benedek Miklóst, Szervét Tibort, Zsurzs Katit, Lengyel Tamást, Szirtes Balázst – találkoztam velük, és mind ugyanazt gondoljuk a színházról, az életről. Gálvölgyi Jánostól ráadásul rengeteget tanultam a vígjátékokról, magáról a műfajról, melyben minden percre pontosan ki van találva. A ritmusérzéket, a tempót, a technikai elemeket ugyanis el lehet sajátítani, ebben Gálvölgyi János, Szente Vajk is remek tanítóm.

-Tudod, hány nézővel „találkozol” hetente?

-Nemrég közel 4 ezer embert szórakoztattunk vagy gondolkodtatunk el a Madách Színházban és a Játékszínben. Minden alkalommal eszembe jut, mekkora dolog, hogy a nézők akár egy jó vígjátékon elfáradnak a röhögéstől, és elfelejtenek minden mást. Ettől is tudok úgy működni és hozzáállni az élethez, ahogy teszem. A hála mindennél fontosabb.

-Mivel tudod frissen tudod tartani az elméd és a tested?

-Pár éve részt vettem az El Caminón, akkor betelt a pohár mindenféle szempontból , és azt éreztem, hogy egyedül kell lennem valahol máshol, színháztól távol. Most nem érzek ilyesmit, a családom, a kedvesem, a barátaim feltöltenek, ma is sétálni indulunk a napsütésben. Kifejlesztettem azt a képességet, hogy minden délután ledőlök és alszom fél órát, amit bárhol „elő tudok adni”, akár itt a kávézóban is. (nevet). Sokat számít, pihentet. Frissen tart a sok munka, hiszen folyamatosan az agyammal dolgozom. Érdekes, soha nem akartam színész lenni, orvosnak, vagy lelki pásztornak készültem, az számított, hogy emberekkel foglalkozzam. Fiatalon jött azonban a DoktoRock társulat, majd az egyetem és elgondolkoztam, hogy igazából miért is csinálom, mit keresek itt? Rájöttem, hogy ebben a szakmában is „adok”.

Nagy Sándor

-Hogyan tudtál kinyílni?

-Énekléssel indult az egész, pedig nem szerettem szerepelni, gyerekkoromban ha csak egy sort olvastam fel mások előtt, rosszul voltam. A zene azonban kinyitott bennem egy ajtót. De a mai napig szeretem megőrizni a hétköznapi énemet, nem készítek szelfiket, nem röhögök hangosan egy étteremben, ennek színpadon van a helye. Magánemberként tudok teljesen civil lenni, imádok füvet nyírni, kutyával sétálni. Az itt és most-ban hiszek. A legnagyobb félelmünk a múlton való rágódás és a jövőtől való félelem, miközben a most-ot, amihez ténylegesen kapcsolódunk, nem éljük meg. De abban is hiszek, hogy semmi sem történik véletlenül, nekem pl. ez a dolgom, a színház.

-Sokat foglalkozol a lélekkel?

-Igen, és van is erre egy remek, kifordított bibliai idézet: „Boldogok az én központúak” – lehet ennek a mondatnak egy önző, egoista formája, és úgy is lehet értelmezni, hogy minden belőlünk fakad. Sokat olvasok hasonló témákban. Ma már tudom, minden úgy van jól, ahogy van, és csak tapasztalás van az életben. Hajlamos vagyok a bűntudatra és a lelkiismeretfurdalásra, régebben más problémáját is magamra vettem sokszor, és ebben sokat fejlődtem. De ehhez kellettek az évek, mint ahogy ahhoz is, hogy felvállaljam az érzéseimet, gondolataimat és ne nyomjam el mondjuk mások véleménye miatt…

-Ne érts félre, de említetted a fűnyírást és tapasztalatból tudom, hogy az is egyfajta meditáció.

-Pontosan, hiszen a fűnyíró zaja átmos, elvisz. Valószínű, hogy maga a fizikai munka és a zaj monotonitása tud ennyire kikapcsolni, nekem pl. ilyenkor remek  gondolataim támadnak.

-Milyen energiákkal állsz színpadra?

-Minden előadás előtt hálát adok, pl. a nevettetés örömére, a jó szövegmondásra, az örömteli játékra. Olyan mintha energiát kapnék ezáltal, engem is feltölt.

1×3 néha 4 avagy Egyszerháromnéhanégy – Madách Színház

-Egyszer egy cikkben említetted, hogy milyen fontos a dicséret.

-És a köszönöm szépen, akár egy előadás után pl. az öltöztetőknek. Fontos a minőségi idő is, kollegáim között sok barátom van, ha találkozunk, tényleg minőségi időt töltünk együtt. A színházon túli életet is látnom kell, szeretném érzékelni mi van ezen kívül, mert különben besavanyodnék, telítődnék. A főiskolán Léner Péternek volt egy zseniális mondása: „Jegyezzék meg, a színház fontos, nagyon fontos, sőt tovább megyek, nagyon-nagyon fontos, de annyira azért mégsem…” November végéig egyébként nem próbáltam, ilyenkor egy kicsit nyugodtabb az életem, délelőttönként volt egy kis szabadidőm.

-A Nyomorultaktól kezdve a Primadonnákig számtalan szereped van a Madách Színházban és a játékszínben. Mire készülsz most?

-Volt egyetemi osztálytársam, Zöld Csaba Győrben, az Audi Arénában rendezi a „Holnemvoltbolt” című gyermekmusicalt, mások mellett Koós Rékával, Papadimitriu Athinával, Benkő Péterrel. Nagyon szép és értelmes darab, melyben egy páncélnélküli teknőst alakítok. Rég nem játszottam gyerekdarabban, és nagyon várom, a gyerekek a legjobb közönség.

Vass Kata / Színház.org

 
 

Kapcsolódó anyagok