Mester Viktória: “Az éneklés mindig is lélekből jött”

2019 szeptember 15. vasárnap, 15:47

15 évvel ezelőtt vette kezdetét az Operettszínházban a Rómeó és Júlia musical azóta is töretlen diadalútja. Az évfordulóra egy különleges, látványában is grandiózus előadás készült, a Dada szerepében Mester Viktória operaénekesnővel.

Egy rövid tanodai kitérőt leszámítva eddigi pályafutása alatt nem sok köze volt a musicalhez, a Zeneakadémia elvégzése óta csak operákban láthatta a közönség. Arról, mit szólt a felkéréshez, úgy nyilatkozott: “Pár hónapja történt, amikor Kero megkeresett telefonon, hogy volna-e kedvem a Dada szerepéhez ebben a rendhagyó előadásban. Nagyon megörültem, mert régen nem beszéltünk, és meglepődtem, mert épp egy musicalszereppel kínált meg. A mi szakmai múltunk kizárólag az opera műfajához kötődött. Kértem egy kis gondolkodási időt, őszintén megvallva kétségeim voltak, egyáltalán alkalmas vagyok-e ilyesmire, működhet- e a hangom ebben az operától merőben eltérő közegben. (…) Teljesen más az operai hangképzés, mint a musicalben használatos. Ami nekem igazi feladat, hogy megtaláljam azt a köztes mezsgyét, ami a musical műfajának jegyeit megtartja, mégis a saját hangomon énekeljek. Az operett ebből a szempontból közelebb áll az operához, bár ott meg az a nehézség, hogy rengeteget kell táncolni éneklés közben. Ez az operistáknak kihívás, mert mi viszonylag ritkán cigánykerekezünk a színpadon. Mondjuk nekem ez sincs ellenemre, hiszen a Zeneakadémián Kovalik Balázs volt a mesterem, aki mindig nagy fizikai jelenlétet követelt az énekeseitől. Ugrottunk ki ablakon másfél emeletről, csúsztunk porban, sárban, mindezt boldogan és büszkén, mert tudtuk, hogy mindenre képesek vagyunk. Ezért gondoltam, hogy talán megbirkózom ezzel a szereppel is.”

A felvetésre, miszerint a Dada szerepe az erős érzelmeket és a vehemenciát tekintve nem áll olyan messze egy másik, emblematikussá vált szerepétől: a Carmentől, amely a Zeneakadémia elvégzése óta követi, úgy felelt: “Valahogy összefonódtunk, Carmen és én, bár az életben korántsem vagyok olyan bevállalós és bátor, mint ő. De a színpadon képes vagyok teljesen gátlástalanná válni, Carment pedig nem lehetne elénekelni e nélkül a gátlástalanság nélkül. Egyszerűen valahogy értem, érzem ezt a nőt, a szenvedélyét, a mocskosságát, a hitét, a bátorságát, az elesettségét. Amikor az ő bőrébe bújok, rögtön óriásira nő az én erőm is. Életem első nagy színészi felfedezése is a Carmenhez kötődik. Első éves opera szakosként áriavizsga volt a Zeneakadémia nagytermében, én meg nagy bátran úgy gondoltam, üsse kavics, megpróbálom a Seguidilla áriát a duettel együtt, Brickner Szabolcs volt a partnerem. És amikor belekezdtünk, egyszer csak valami bekattant bennem, életemben először éreztem azt, milyen, ha az ember kinövi a saját testét, és pusztán az energiáival képes irányítani sok száz nézőt. Amikor befejeztem az éneklést, az egész terem őrjöngött, Kovalik meg rám nézett, és csak annyit mondott: Viki, ez a Carmen olyan jó volt, hogy nem tudok mit hozzátenni. Onnan pedig nem volt megállás, az első igazi Carmenemet Selmeczi György rendezte, az eddigi legjobbat pedig szintén Kerónak köszönhetem. 2010-ben, négy nappal a Szegedi Szabadtéri Játékokon műsorra tűzött előadás előtt pottyantam az általa rendezett darabba mint címszereplő. Ennyi idő egy ilyen köztudottan erőskezű emberrel maga volt a halálugrás. Szó szerint nem ettem, nem aludtam, éjjelente is a kottába írogattam a járásokat, hajnalban a koreográfiát gyakoroltam. Szerencsére óriási sikerünk lett. És talán ezért is gondolt rám most, tíz évvel később, mert akkor látta, hogy a munkában olyan vagyok, mint ő: ezerszázalékosan beleteszem magam, nem tudok lazsálni, alibizni.”

Arról, hogy mezőtúri kislányként álmodozott-e ilyen sikerekről, elárulta: “Csak az volt a tiszta, hogy énekelni akarok, hiszen még beszélni sem tudtam, de már állandóan dalolásztam. Nagy szerencsém, hogy okosan szerető szüleim voltak, akik hagyták, hogy azt csináljam, amihez kedvem van. Apukám például mindenféle hangszert beszerzett nekem a dorombtól kezdve a furulyán át a tangóharmonikáig, sőt, néhány évet hegedültem is, nem túl nagy sikerrel. Az éneklés ezzel ellentétben mindig is lélekből jött, görcsök nélkül.”

A teljes interjú a Demokratában olvasható.

Demokrata 2019.09.11 – 50,51. oldal