“Azért játszik az ember, hogy kimondja a belső történeteit” – Interjú Béres Attilával

2019 október 29. kedd, 9:31

„Azért csinál előadást, azért játszik az ember, hogy valahogyan kimondja a belső történeteit” – vallja Béres Attila, aki a tatabányai Jászai Mari Színházban rendezte meg Joe Masteroff, John Kander és Fred Ebb musicaljét, a Cabaret-t.

Ez az első rendezésed Tatabányán. Miért éppen a Cabaret-t választottad az itteni debütálásodhoz?

Crespo Rodrigo igazgató keresett meg azzal, hogy szeretné, ha rendeznék egy zenés darabot a Jászaiban. A Cabaret-t én javasoltam, mert szerintem ez az egyik legjobb musical. Azért is erre a műre esett a választásunk, mert ilyen „nagy formátumú” zenés darabot még nem csináltak Tatabányán – bízom benne, hogy lesz ennek folytatása.

Akár veled is?

Akár velem is. Nagyon megszerettem az itteni színészeket és a Jászai légkörét. Sokkal nagyobb intézményben, a Miskolci Nemzeti Színházban dolgozom, ahol az az egyik legfőbb törekvésem, hogy megteremtsem azt a családias hangulatot, ami Tatabányára annyira jellemző. Persze ahol háromszázötven alkalmazott van, már csak a nagy számok törvénye miatt is sokkal nehezebb ezt elérni. De az biztos, hogy a tatabányai színház olyan, mint egy család, és jó ehhez a családhoz tartozni. Öröm volt ezekkel az emberekkel dolgozni, nagyon sokat kaptam tőlük.

Kander és Ebb másik sikerdarabját, a Chicagót korábban már megrendezted Miskolcon, idén pedig Kecskeméten. Szerinted mitől jók, mitől különlegesek a szerzőpáros művei?

Ez a két darab, ha már együtt beszélünk róluk, nem vesztette el az aktualitását. A Chicago egy feltörekvő – ma úgy mondanánk, celebségre vágyó – kislány megdicsőülését és bukását meséli el, amiből ma is milliót látunk a világban. A Cabaret pedig egy sokkal tágabb értelemben vett társadalmi problémára hívja fel a figyelmet, szerintem alapvetően a szabadság kérdéséről szól. Megrázó annak a nyomon követése, ahogy a harmincas évek Berlinjében a kabaré szabados világába is beszökik a fasizmus a hátsó ajtón, a falrepedéseken, a pórusokon keresztül – és ahogy fokozatosan körülöleli és megfojtja ezt a világot. A másik nagy ereje a darabnak Sally és Clifford (Szakács Hajnalka és Figeczky Bence) szerelmi története, ami szintén foglalkoztat. Ez a szerelem teljes lehetetlenségnek indul: egy zárkózott, talán homo-, talán heteroszexuális fiú és egy menő kabarédíva kapcsolata eleve halálra van ítélve. Ilyen szerelem nincs, vagy ha van, az legfeljebb egy éjszakáig tart. De az a folyamat, ahogy elkezdik felfedezni egymásban a mutatott kép mögött létező személyiséget, mégis nagyon hiteles, és valahogy párhuzamos azzal, ami az őket körülvevő világban történik. Mire a szerelmük valóban megszületne, eltűnik az a világ, amelyben megszülethetett volna.

Nemcsak Sally és Clifford szerelméről szól a darab, ott van Schneider kisasszony és Schultz úr (Murányi Tünde és Széles Tamás) története is.

Ugyanilyen lehetetlen szerelem az övék is, azzal a különbséggel, hogy számukra a menekülés lehetősége sincs meg, ami Sallynek és Cliffordnak még megadatott – hiszen Schultz úr zsidó. Ők már nem kezdhetnek új életet: ebben a világban hozták meg a döntést, hogy egymásba szeretnek, és ez a világ tette lehetetlenné, hogy egymáséi legyenek. Egyébként van a darabban még egy szerelmi történet, ami már a mi fantáziánk szüleménye: Kost kisasszony (Lass Bea), aki addig pénzért osztogatja a kegyeit különböző német katonáknak és tengerészeknek, Ernst Ludwig (Király Attila) kedvéért horogkeresztes karszalagot ölt a darab végén. Ezzel az volt a szándékunk, hogy megmutassuk, a fasizmus „nem válogat” társadalmi státusz alapján, a kurva éppúgy áldozatául eshet, mint bármelyik tanult ember.

Jól sejtem, hogy az előadás „megfojtott szabadság”-koncepciója mögött a saját diktatúratapasztalatod is meghúzódik?

A színész vagy a rendező sokkal szemérmesebb annál, hogy nyíltan beszéljen a személyes érzéseiről. Azért csinál előadást, azért játszik az ember, hogy valahogyan kimondja ezeket a belső történeteit – csak a saját életünkből táplálkozva tudunk dolgozni. Nekem a romániai diktatúráról vannak személyes tapasztalataim, ami tulajdonképpen nem sokban különbözött attól, amiről a Cabaret-ban van szó. Ugyanaz a fajta diktatúra volt a kommunista és a fasiszta, csak a nevük és az ideológiai alapjuk különbözött. Struktúrájukban, erőszakosságukban semmi lényeges eltérést nem találunk. Abban a diktatúrában, amelyben én felnőttem, elvették tőlünk a szabadság bármilyen megnyilvánulásának lehetőségét. Azokban a sötét időkben a marosvásárhelyi színház sokunknak olyan volt, mint a levegő. A nyolcvanas évek közepén játszották itt például Tompa Gábor Hamlet-rendezését, amely egy diktatúrában játszódó, ellehetetlenült világ metaforája volt – csak hogy egy igazán legendás előadást említsek. Olyan volt nekünk a színház, mint a Kander–Ebb–Masteroff-darabban a kabaré – csak éppen konferanszié nélkül.

Ha már itt tartunk: a konferanszié (Mikola Gergő) sokszor fontosabb szereplőnek tűnik az előadásotokban, mint az „eredeti” főszereplők. Miért?

Mert ő képviseli a kabaré világát, ő tudja megjeleníteni a színpadon ezt a nagyon szabad létezést. Sally is része ennek a világnak – amely inkább metafora, mint konkrét hely –, de neki van magánélete. A ceremóniamesternek viszont nincs, ő folyamatosan tereli, kommentálja az eseményeket. Ami az életben, a külvilágban történik, arra a konferanszié folyamatosan reagál. Ezért építettük fel úgy az előadást, hogy a „civil” jelenetek is a kabaré terén belül történjenek meg.

A kabaré pedig egyre inkább a külvilág képére kezd formálódni…

A konferanszié semmi mást nem csinál, csak megpróbál egyre bátrabban reagálni a napi történésekre. A Two Ladies című számot mi úgy értelmeztük át, hogy az a ceremóniamester egy fiúval és egy lánnyal való együttélésről szóljon – ez már maga a polgárpukkasztás. A Money című számban még jobban hecceli a közönséget, amikor azt kérdezi: „Ön miből él? Dolgozik, vagy dolgoztat?”. Később szétszakítanak a színpadon egy Hitler-képet, de a polgárpukkasztás végül visszaüt. A darab végére eljön a leszámolás ideje, amikor már csak nácik ülnek a kabaréban, már nem is engedik a konferansziénak, hogy bejelentse az utolsó számot. Ez a dal a teljes önfeladás története, amit Szakács Hajni csodálatosan ad elő.

Fokozatosan, észrevétlenül jutunk tehát el a teljes önfeladásig?

Amikor gyerek voltam, táblákkal kellett kivonulnunk különböző stadionokba ünnepelni május elsejét, augusztus 23-át, Románia nemzeti ünnepét, vagy január 26-át, Ceaușescu születésnapját. Ma döbbenten nézzük a tévében, hogy mi megy Észak-Koreában, de én magam is voltam a Ceaușescu -feliratból az egyik u betű alja egy táblával a kezemben – ilyenek voltak a hetvenes évek Romániában. Édesapám filozófus, aki szorosan tartotta a kapcsolatot olyan emberekkel, akik a hivatalos ideológiától eltérően gondolkodtak a szabadságról, és ez nyilván rám is hatott. Azt gondoltam, hogy azok az emberek, akik ugyanúgy állnak kint a mínusz húszban január 26-án, mint én, hozzám hasonlóan tudják, hogy kényszer alatt csináljuk azt, amit csinálunk. Felnőttkoromban jöttem csak rá, hogy csak nagyon kevesen ismerhették fel ezt a kényszerűséget. A legtöbben azért álltak ott, mert nem tudták, hogy ennek nem így kellene lennie. A diktatúra belopja magát a gondolkodásunkba, a társadalom pedig nem úgy strukturálódik, hogy ezt minden tagjának olyan könnyű legyen felismerni.

Szerinted megtörténhet velünk még egyszer, hogy ne ismerjük fel az árulkodó jeleket?

Azért jók az olyan darabok, mint a Cabaret, mert állandó felkiáltójelként, memento moriként léteznek a színháztörténetben. Ilyen szempontból bizakodó vagyok: hacsak a klímaválság nem pusztítja el mindazt, amiben élünk, akkor az ember minden problémájával és keserűségével együtt, de a maga optimizmusával felvértezve mindig túl fog élni.

Fotók: Prokl Violetta