Újragondolt Titanic a veszprémi színházban – Interjú Somogyi Szilárddal

2020 január 07. kedd, 8:14

December 13-án pénteken mutatták be a Veszprémi Petőfi Színház Titanic című új előadását, amelyet Somogyi Szilárd rendező állított színpadra. A Nádasdy Kálmán-díjas színházi alkotót pályakezdéséről, meghatározó munkáiról és a hajókatasztrófa pszichológiájáról is kérdezte a premier után Oláh Zsolt.

Egy helyen azt nyilatkoztad, hogy – miután Veszprémből indult a pályád – a társulat tagjaival több régi, kedves emléket felidéztetek a Titanic próbafolyamata alatt, amely meghatározta a közös munkát is. Melyek voltak ezek?

Annak idején színészként játszottam együtt a többiekkel Veszprémben. Főként a kollektív ünneplések, születésnapok és lakásavatók jutottak eszünkbe, és persze az előadások, amelyekben én is szerepeltem. Nem voltam ismeretlen a társulat számára, hiszen hazajöttem, és az ezernyi közös emlék óhatatlanul is oldott alkotói légkört eredményezett, amelyben hatékonyan tudtunk dolgozni.

Mennyire változott meg a város és a színház, amióta elmentél?

Nagyon! Én még Veszprémben szereztem meg a jogosítványom, de valószínűleg már eltévednék az utcákon. A színház pedig, élén Oberfrank Pállal, fantasztikus programcsomagot varázsolt a Titanic bemutatója köré: azt gondolom, hogy ez a fajta kreatív gondolkodás több oldalról is megtámogatja a színházi előadásokat, a kapcsolódó kiállítástól kezdődően egészen a tematikus premier vacsoráig olyan koncepcionális egységet alkot, amiben igazán hangsúlyt kaphat az alkotók, az előadók és a közönség iránti figyelem.

Korábban említetted, hogy a szegedi szabadtéri ősbemutatóhoz képest eltérő lesz a decemberi premier. Miben lett más a Veszprémi Petőfi Színház Titanic előadása?

Szabadtéren dolgozni mindig óriási kihívás és nagy öröm számomra. Miközben pályám során sok lehetőségem nyílt ilyen nagy formátumú előadások rendezésére, fontosnak tartottam, hogy az adott darabot kőszínházban is megrendezhessem. Első nagyobb sikeremet éppen a Városmajori Szabadtéri Színpadon a Valahol Európában musicallel, és a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon a Mária evangéliuma című rockoperával értem el. Azóta Szegeden visszatérő vendég vagyok: évekkel ezelőtt az Abigélt, utána az Elfújta a szélt, idén pedig a Titanicot rendeztem a Dóm téren. Közben dolgozhattam a bajai Fő téren, Sopronban egy futballpályán, és Siófokon is. Talán joggal mondhatom, hogy szinte már szabadtéri specialista vagyok… Ugyanakkor számos alkalommal előfordult, hogy az előbb említett, nagyobb méretű játékterekre tervezett előadásokat újragondolt koncepcióval kőszínházakban is bemutattuk, amelyeknek a színpadai értelemszerűen más méretűek, mint a szabadtéri játszóhelyeké. A Titanic esetében is figyelembe vettük a veszprémi teátrum kőszínházi méreteit, a bemutató közönsége viszont örömmel nyugtázta, hogy ugyanazt a minőségű látványt kapta, mintha szabadtéren látta volna produkciót, mégis, az intimebb környezetből fakadóan is, emberközelibbé vált a színészek játéka. Ezt a személyesebb fogalmazásmódot nagyban segítette az a tény, hogy mentesültünk az időjárásnak egy szabadtéri bemutató esetén kissé kiszámíthatatlan szeszélyeitől. Nyugodtabban próbáltunk és lehetőségünk nyílt arra, hogy egymásból építkezve dolgozzunk. A szereplők részéről új ötletek születtek, amelyek színesítették a karaktereket, én pedig rendezőként boldogan beépítettem ezeket a koncepció keretei közé, hiszen gyarapították az előadást. Hiszek abban, hogy minden, a Titanic előadásban színpadra lépő művész erős egyéniség, aki képes arra, hogy átszűrje magán és folyamatosan gazdagítsa is a szerepét, éppen ezért nyitottan álltam az újbóli találkozás elé, és már a próbafolyamat alatt egyértelművé vált, hogy a veszprémi előadás súlypontjai új alapokra helyezték a Titanicot.

Számodra, rendezőként melyik a legfontosabb ezek közül?

Különös fókuszt kapott a katasztrófa pszichológiájának a megélése és ennek fázisai: elsőként a döbbenet, amikor az utasok nem hiszik el, hogy a baleset velük is megtörténhet; majd a pánikszerű felismerés; később a hajó süllyedésekor az életösztönből fakadó menekülés; végül az utasoknak a saját sorsukba, a megváltoztathatatlanba történő belenyugvása. Ezt a lélektani folyamatot nagyon szépen ábrázolja a veszprémi előadás.

Hogyan alakult ki a szereplőgárda?

Bizonyos szerepek kifejezetten nehéz énekszólammal bírnak és kivételes énektechnikai követelményeket támasztanak a színészek felé, ezért már a szegedi ősbemutató előtt nagyszabású castingot tartottunk, amelyen többszáz jelentkező közül kiválasztottuk a főbb karaktereket megformáló színészeket, akikhez – bárhol is mutattuk volna be a produkciót – ragaszkodom. Hozzájuk csatlakoztak a szintén jelentős színpadi alakokat életre keltő, kitűnő veszprémi társulati tagok. Szándékosan nem mondtam főszerepeket, mert úgy gondolom, hogy a Titanicban mindenki személyes sorsa ugyanolyan fontos.

Magyarországi munkáid mellett számos alkalommal dolgoztál Erdélyben és Oroszországban is. A veszprémi bemutató után mire készülsz, hol láthatók legközelebb a rendezéseid akár itthon, határon túl, külföldön?

Nagyon kellemes emlékeim vannak a Pécsen, Győrben, Kaposváron, Debrecenben létrehozott előadásaimról, Szentpétervár pedig örök szerelem. Közben úgy tűnik, hogy visszatérek Csíkszeredába, ahol korábban az Isten pénzét és a Viktóriát is színpadra állítottam, és éppen azon gondolkodunk, hogy melyik darab lehetne ott a következő rendezésem. Mindemellett pedig jelenleg is hét darabom fut az anyaszínházamban, a Budapesti Operettszínházban. Nem panaszkodhatom.

Veszprémi Petőfi Színház