“Benne vagyok a zónában” – Interjú Rusznyák Gáborral

2017 április 29. szombat, 7:30

Rusznyák Gábor A varázsfuvolát vitte színre a debreceni Csokonai Színházban.

Játszódott már elmegyógyintézetben, volt, hogy a nyitójelenetben Tamino utcai zavargásból menekült, mintha csak egy amerikai filmbe csöppentünk volna, Kenneth Branagh híres filmfeldolgozásában pedig az első világháború borzalmai közepette jelenik meg Tamino és Pamina szerelme, az Éj Királynője és Sarastro harca. A varázsfuvolának rengeteg színpadi és filmes feldolgozása létezik. A Csokonai Színház azt a Rusznyák Gábort kérte fel az opera színrevitelére, aki munkáival rendre bekerül a POSZT versenyprogramjába, most épp a miskolci Kivilágos kivirradtig győzte meg a válogatókat, s akit utoljára A Mester és Margarita rendezőjeként ismerhetett meg a debreceni közönség. Az operarendezésről, A varázsfuvola értelmezési nehézségeiről, főrendezői munkájáról is beszélgetett az alkotóval Vajland Judit.

Rusznyák Gábor és Varga Viktória a Varázsfuvola próbáján a Csokonai Színházban (fotó: Máthé András)

Rusznyák Gábor és Varga Viktória a Varázsfuvola próbáján a Csokonai Színházban (fotó: Máthé András)

A Miskolci Nemzeti Színház művészeti tanácsának tagja vagy, emellett Cseke Péter hívott a Katona József Színházba főrendezőnek, s még ha hangsúlyozod is időnként, hogy eltér az ízlésetek, elvállaltad a kecskeméti munkát. Hogy érzed ott magad?

Jól. Különösen szerencsésnek mondhatom magam, hisz jelen pillanatban ez a két legerősebb vidéki színházi műhely s mindkettőben számítanak rám.

Több színházi előadáshoz szereztél zenét (Brecht: Baal, Shakespeare: A windsori víg nők), de zenés előadás rendezőjeként csak egy vígoperett (Lehár: A víg özvegy) mellett tűnik fel a neved. Miskolcon gondolom rendezhettél volna operát. Úgy gondoltad, hogy erre több prózai rendezés után lehet megérni, vagy más oka van annak, hogy operát most, itt Debrecenben rendezel első alkalommal?

Először is nagyon örülök ennek. S igyekszem élni a lehetőséggel. Debrecenbe amúgy is szívesen jövök. Amúgy meg azt mondhatom, hogy valójában elég nagy a sorban-állás operarendezésért vagy máshogyan fogalmazva kevesebb operaelőadás születik, mint amennyi rendező szeretne operát rendezni. Nekem vagy nekünk, akik a prózai színházból érkezünk, különösen nehéz feladathoz jutni, hisz nem rendelkezünk ­- rossz szóval – kellő referenciával, de talán nem is jelentkezünk elég hangosan, mindenesetre a budapesti operaház vagy szegedi szabadtéri vagy a külföldi színházak szívesebben nyúlnak olyan rendezőkhöz, akik már úgymond bizonyítottak.

A Varázsfuvola próbája a Csokonai Színházban (fotó: Máthé András)

A Varázsfuvola próbája a Csokonai Színházban (fotó: Máthé András)

Van zenei képzettséged, vagy a zeneszerzés, zenei érdeklődéses inkább valamiféle hobbi az életedben?

Tanultam zongorázni nyolc évig s zeneszerzést is egy fél évet. Mindenképpen hobbi, ami egyfajta szellemi kikapcsolódást jelent számomra.

Mennyire foglalkoztat, hogy az opera műfaja erős forma, nem olyan könnyű megbontani, mint egy drámai szöveget?

A műfaj, a zene okán kötött, de ezek olyan kötöttség, amelyért cserébe végtelen szabadságot kap az ember az értelmezés terén. Emellett A varázsfuvolában vannak prózai jelenetek, amelyek azért kezelhetők szabadabban. Ez könnyebbség volt, hisz ez inkább az én terepem. Nem sokat piszkáltam bele, csupán próbáltam tisztázni a dolgokat, hogy értsem a történetet, lássam, kinek mi a szándéka egy-egy jelenetben, s ezek a szándékok, helyzetek mitől, hogyan lehetnek a lehető a legdramatikusabbak, s jelen esetben hogyan, miként vezetnek el minket a zenéhez. Nagyon szeretem ebben az operában a három gyermeket, aki jön-megy, összekötve az égi és földi dolgokat, nekik próbáltam nagyobb történetet faragni. Remélem, sikerült. Ők segítenek nekem, s remélem a nézőknek is az opera mesei, kicsit gyermeki varázsvilágát felépíteni, működtetni. Ez egy nagyon bonyolult szövésű opera, vagy ha máshonnan fogalmazzuk, akkor eléggé zavaros. Ez a két irány van. A zenei szövet zseniális, ez nem kérdés – szerintem. A történetet, illetve a prózai szövetet lehet akként értelmezni, hogy egy összecsapott, hányaveti valami, s lehet úgy is, hogy komolyan vesszük.

Melyik mellé tetted le a voksodat? A hagyományos értelmezés szinte kezd szitokszóként hangzani A varázsfuvola rendezések kapcsán.

Az ember vekeng a kettő között, nehéz lenne elfogadni, hogy a történet úgy zagyva, ahogy van, miközben egyfolytában dramaturgiai és egyéb problémákba ütközik az ember. Például Pamina azt mondja, hogy elmegyek, öngyilkos leszek, mert a szerelmem nem szólt hozzám, de utána még elénekelnek közösen egy kis dalocskát, mielőtt valóban meg akarná ölni magát. Mozart zenéje nagyon színházi, teli fordulatokkal. Néha viszont az az érzésem, hogy egy-egy számot nem oda vagy nem annak a figurának írt eredetileg, akinek végül énekelnie kell, vagy mintha egy előző munkából vett, ott nem használt elemet applikált volna A varázsfuvola szövetébe. Vagy ott van a szavak szintjén érzékelhető, erősen hímsoviniszta tartalom, hisz a nőkről úgy beszélnek, mint akiknek nem kell hinni, akik nem teremtő erők, ugyanakkor Pamina személye nélkül nem lenne megoldás. Látszólag ez is a zavarosság oldalára lapátol egyet. Persze gondolhatjuk, hogy így teremtődik egyensúly, vagy gondolhatjuk azt is, hogy az Éj Királynőjével és társaságával szembeni általános ellenérzés a papság részéről. A hatalomból kipöckölt, bosszúszomjas nőnek és lányától megfosztott anyának szóló, sőt Sarastro részéről még egy ennél is személyesebb érzés. Nem tudom… Megpróbálom komolyan venni a történéseket, miközben elfogadtam, hogy ez nem egy hétköznapi értelemben vett valóságban játszódó eseménysor. Ez egy fikciós világ, egy beavatási szertartás, ahol érvényét veszíti a megszokott logika.

Rendes Ágnes, Turpinszky Gippert Béla és Bódi Marianna a Varázsfuvola próbáján a Csokonai Színházban (fotó: Máthé András)

Rendes Ágnes, Turpinszky Gippert Béla és Bódi Marianna a Varázsfuvola próbáján a Csokonai Színházban (fotó: Máthé András)

Sok rendezéstől kérik számon ezt a fajta logikátlanságot.

Ennek elfogadása nem esett a nehezemre, hisz a fantasy mindennapos, a filmekben, regényekben stb., s nagyon népszerű, hisz szívesen menekülünk a kitalációkba a valóság elől. Nekem a színház fantasy világára volt a legkönnyebb lefordítani A varázsfuvola világát, hisz a színház is egy nem létező valóságot teremt egy előadás idejére. Hiába van ott egy ajtó, tudjuk, hogy az egy díszlet, hiába vesszük komolyan, hogy valaki meghal, tudjuk, hogy nem hal meg, hisz ő egy színész. S az előadás végén – jó esetben – valami titokba avatódunk be. Választhattuk volna a másik utat is hogy egy konkrét világra képezzük le a történetet. A Kenneth Branagh-film nagyon szépen viszi végig a maga rendszerét, ugyanakkor úgy érzékeltem, hogy ha egy konkrét élethelyzetre, korra akarja ezt egy rendező lefordítani, akkor előbb-utóbb önellentmondásba keveredik. Vagy ott volt Alföldi Robi megoldása Szegeden, ami megtalálta a köztes utat, az elmegyógyintézetet, ami valóságos, ugyanakkor egy olyan közeg, ahol bármit el tudunk fogadni valóságként és igazságként. De láttam már olyan előadást, ahol saját esztétikát sikerült összerakni, saját jelekkel, saját formavilággal, amelyen belül – mert nem akart valós-valóság lenni – nézőként elfogadtunk mindent. Nézhető volt, mint egy kubista festmény. Számomra – koromnál fogva is talán – a Stalker zónája, ez a „varázsfuvola-valóság”, ahová vágyunk, mert ott mindenféle dolgok történnek, történhetnek velünk. Ez a logika az, amelyben érteni, értelmezni tudom A varázsfuvolát.

A szabadkőművesség és a jelképrendszer mennyire érdekel, vagy jobban leköt rendezőként az opera szövevényes emberi viszonyrendszere?

A szabadkőművesség számomra a Hermann Hesse-féle Üveggyöngyjáték. A kiválasztottak, akik beavatódhatnak valamiféle tudásba, szentségbe. Ez egyszerre misztikus és vonzó, egyszerre félelmetes, hisz kívülállóként nem értjük, nem is érthetjük az egészet. Más szóval, próbáltam nem sokat handabandázni a szabadkőműves szimbolikáról, hisz csak kívülről ismerem, de azért persze megjelenik. Ami pedig az emberi viszonyrendszerek ábrázolását illeti, az meg nagyban függ a színészi minőségtől, nyilván rajtam is áll a vásár, de főként rajtuk, a játszókon múlik, hogy mennyit tudnak átadni a viszonyokból. Amikor az ember elemez egy helyzetet vagy próbál segíteni a színésznek, akkor a hétköznapi világból próbálja lefordítani ezt a nem hétköznapi világot. Nehéz ma elhinni, hogy egy férfi ennyi mindent megtesz egy szerelemért pusztán egy fénykép alapján, miközben látjuk, hogy emberek/gyerekek szerelmesek lesznek egy Facebook-profilba, s azért képesek még meghalni is. Tehát a jelenség létezik, mégis nehezen hisszük el, vagyis nehezen azonosulunk vele. Eltartjuk, mint egy mesét. Azt hiszem, mindenki másképp fordíthatja le magának, hogy ki ez a Tamino nevezetű herceg, honnan érkezik, vagy ki Pamina, és miért rabolták el, mi ez a vallási közeg, ami leginkább egy tudományos szakkörnek tűnik, ki Papagena vagy Papageno.

Küzdesz vele egy kicsit?

Nem kicsit. Nagyon. Jelen pillanatban benne vagyok a „zónában” s csak remélni tudom, hogy a nézők is bekerülnek.

Az interjút készítette: Vajland Judit
Forrás: Csokonai Színház