Japánban turnézik Rost Andrea és az Operaház

2017 november 01. szerda, 10:08

Lammermoori Lucia történetén kívül A denevér szövevényes kalandjában Rosalinda szerepében is köszönti a japán közönséget Rost Andrea.

Rost Andrea

Rost Andrea

Japán fontos helyszín, hiszen a közönség nehezen oldódik, de ha sikerül utat találni szívéhez, egy emberként borul az imádott művész lábai elé. Rost Andrea jól ismeri az ottani közönséget, és a japán operarajongók őszinte szeretettel várják a magyar művésznőt. De a feladat nehéz: bájosan csavaros eszű, férfiszívekkel játszó, tüneményes végzet asszonyát, és a meggyötört, őrületbe kergetett, tragikus szerelme súlya alatt megtört leányt megszemélyesíteni óriási kihívás, és rendkívüli felkészültséget igénylő próbatétel. A szerepek megformálásán túl technikai, állóképességi nehézségeket és új kihívásokat is tartogatnak. „Lucia nehéz szerep, de mégiscsak egy tragikus sorsú, fiatal lány. De azt hiszem, a mai Luciámban talán van már egy érett, női érintés, hiszen közben elénekeltem Desdemonát és Pillangókisasszonyt is” – hangsúlyozta a művésznő.

A szerepek élethelyzetei rímelnek saját élete eseményeire, örömeire, fájdalmaira is: „Ezért vagyunk mi voltaképpen szerencsések, még akkor is, ha néha nem tudjuk eldönteni, áldás, vagy teher a tehetség, amelyet kaptunk. Menni kell az úton, tenni kell a dolgunkat. Néha úgy érzem, olyan szívesen csinálnék valami mást. De nem tehetem, nekem ez a feladatom. Nem véletlenül mondom, hogy gyakran olyanok vagyunk, mint az űzött vadak, amikor magunkban kutatjuk a szerepet. Ilyenkor nem találjuk a helyünket az életünkben sem. Mégis mindig rádöbbenek, hogy én erre teremtettem. Én itt kaptam a Jóistentől valami olyan többletet, amit máshol nem adott meg” – fogalmazott Rost Andrea.

Azonban nem „csak” a tragikus hősnők adnak nehéz feladatot a művésznek. Talán még hitelesebb előadást kíván A denevér főhősnője, Rosalinda, amely egy technikailag meglehetősen nehéz szerep, ám a mű egy féktelen örömöt sugárzó, könnyed zenéjű operett. “A színpadon eltűnik a gravitáció, nincs test, csak a zene. A színpadon éteri dolgokkal vagyok elfoglalva, és ez az én lelkemnek nagyon fontos. Másképp nem tudnék élni. Amíg kifestem magam az öltözőben, hátrahagyom a saját problémáimat, hiszen a lelkem nem sírhat a színpadon. A kinti világ eltűnik, a fájdalmaim bennem vannak ugyan, de beépülnek a szerepbe, mert a zene megszabadít. És ezek az előadások adnak legtöbbet a közönségnek, ma már tudom. Az igazi művész ad, számolatlanul, bármikor. Ma már érzem, amikor mindent átadok a közönségnek, amit csak akartam. A színpadon úgy érzem magam, mintha gyémántok, drágakövek, gyönyörű gyöngyök között markolásznék, és szórnám magamra. Ez az igazi gazdagság, amikor ezekben a zenékben tobzódhatok. És kíváncsi is vagyok, én semmit sem énekelek véletlenül. Kihívások, felfedezések, a gyermeki kíváncsiság – talán ez jellemez engem leginkább” – mondta az énekesnő.