Kovalik Balázs: “Mindig izgalmas, ha valamit kizökkentünk jól megszokott helyzetéből”

2018 április 07. szombat, 8:18

Johann Adolph Hasse Artaserse című operájával nyitják újra az elmúlt években renovált 18. századi barokk színházat, a bayreuthi Markgräfliches Opernhaust. Az előadást a Budapesti Tavaszi Fesztiválon is láthatjuk április 21-22-én a Müpában. Kovalik Balázs rendezőt a Magyar Narancs kérdezte.

A Magyar Narancs cikkéből:

“Az a meggyőződésem, hogy az eredeti műben a szerző felvilágosult, filozofikus, emberarcú uralkodóként ábrázolja Artaxerxészt. Azok az uralkodók, akik szívesen azonosultak ezzel a képpel, pozitívan látták és láttatták magukat a darabon keresztül. Nem szerelmes kalandor és nem is diktátor a címszereplő, hanem valaki, aki az igazságot keresve tépelődik azon, mi is a leghelyesebb. Természetesen a cselekmény fő mozgatója az intrika, ahogy a barokk operák tömkelegében” – fejtette ki Kovalik Balázs.

Kovalik Balázs / Fotó: Budapesti Tavaszi Fesztivál

Kovalik Balázs / Fotó: Budapesti Tavaszi Fesztivál

A rendező szerint Németországban a 90-es évek nagy fellángolása után mára az egész barokk szappanopera-világ lerágott csont, a re-reneszánsza is lejárt. “Ettől ezek még csodálatos zenék és remek, inspiratív szövegek. Kerestem egy új nézőpontot, narratívát. Nem a darab cselekményét meséljük el, hanem arra koncentrálunk, milyen párhuzamok vannak a darab figurái és történései, illetve a bayreuthi operaházat építtető porosz hercegnő, Wilhelmine éle-té-nek momentumai között. Visszaemlékezéseit, levelezését olvasva feltűnőek az egybeesések: a királyi udvarban dúló családi belharcok és intrikák, testvéréhez, a későbbi Nagy Frigyeshez kötődő testvéri szerelme, az apa, Frigyes Vilmos király brutalitása, a házassággal önmagát feláldozó lánytestvér vívódásai. A széleskörűen képzett Wilhelmine saját alkotásaiban, szövegkönyveiben, operáiban, festményein is szüntelenül saját életélményeinek feldolgozásával és ábrázolásával találkozunk” – hangsúlyozta az alkotó.

Kovalik Balázs kiemelte, hogy nagyon nehéz megtalálni azt a formát, hogy a színpadon megjelenő művészi utalás ne olyan direkt módon jelenjen meg, ami közhellyé degradálja a társadalmi problémát. Sok darab azért válik unalmassá, mert túlságosan egy az egyben aktualizáljuk. “A zsarnok király az Putyin, Trump… Az egyik szereplő jöjjön be öltönyben, hasonlítson Merkelre. Ezen kicsit derülünk, értjük az utalást, és azt mondjuk, ez egy mai előadás. A király a miniszterelnök, a szerelme a titkárnő, és ezek révén konkretizáljuk a történetet. A kérdés az, mindez valóban empátiát ébreszt-e a nézőben. Vajon arra indítja-e, hogy az előadás után kritikus szemmel nézze a saját társadalmi berendezkedését, vagy pont azt erősíti, hogy nem tudunk ezzel mit kezdeni, és a színház csak a feszültségtől segít megszabadulni. Ebben látom az aktualizálás csapdáját. A szájbarágás nem feltétlenül teremt katarzist. Nehéz megtalálni a mértékét, hol, hogyan, mikor utaljunk a mára” – fogalmazott az Artaserse rendezője.

A felvetésre, miszerint 2015-ös, Müpában előadott A bolygó hollandija azt bizonyította, hogy új dimenziót lehet adni az opera műfajának, úgy reagált: “Amikor 10 évvel ezelőtt a Mozart-maratont csináltuk a Millenárison, katartikus élményt váltott ki az előadókból és a nézőkből is az egymáshoz való közelség újdonsága. Mindig izgalmas, ha valamit kizökkentünk a jól megszokott helyzetéből. Annak idején például a zeneakadémista növendékeimmel gyakran hoztunk létre előadást a szentendrei malom elképesztő tereiben. (…) De azért az operaházakban is van értelme színházat csinálni, még akkor is, ha elavultnak érezzük. Mindig van új közönség, amelynek ez a forma még lenyűgöző. De ha mostantól csak koncerttermekben lennének félszcenírozott opera-előadások, előbb-utóbb azok is megszokottá válnának”.

A teljes interjú a Magyar Narancsban olvasható.