Vizin Viktória: “A színpadi magány iszonyú nagy magány”

2019 május 12. vasárnap, 9:02

Június 15-én a Miskolci Nemzeti Színházban mutatják be Zombola Péter operáját, az „… és Echo”-t. A különleges, egyfelvonásos báboperáról a Fidelio kérdezte az operaénekesnőt, aki nem csak főszereplője, hanem Gergye Krisztián koreográfus mellett alkotója, librettistája is a műnek.

A Fidelio cikkéből:

Az „… és Echo” fülszövege azt írja, hogy ez egy fordított Kékszakállú-történet, amelyben csak Judit van, egyedül a várban. A cím viszont Ovidiust, pontosabban Nárcisz és Echo történetét idézi. “Nem volt célom, hogy ezt a két mítoszt összekapcsoljam, egészen más úton készült el a darab. Főként annak köszönhető, hogy rátaláltam két csodálatos alkotótársra, Zombola Péter zeneszerzőre és Gergye Krisztián koreográfusra. Krisztián egyszer fél óra alatt koreografált nekem egy Víg özvegyet, később az első sorban néztem végig a Kokoschka babája című előadásának a bemutatóját. Még aznap éjjel írtam neki: nekünk együtt kell dolgoznunk. Mindig is szerettem volna egyesíteni a képzőművészetet, a színjátszást, az ének- és a mozgásművészetet, nekem erről szól a színpad. Úgy látszik, erre húsz évet kellett várnom” – mondta Vizin Viktória.

Vizin Viktória / Fotó: Bartók Plusz Operafesztivál

Vizin Viktória / Fotó: Bartók Plusz Operafesztivál

A művésznő elmondta, a darab egy énekesnő tragédiája, aki saját keresztjeként nem az emberi kapcsolatokat, hanem a karriert választotta. Négy színpadi függöny közé van zárva, és lassan elfelejti, hogy hol a színpad, „kint-e vagy bent”. A történet B. Török Fruzsina A kereszt című művéből származik. Ebben a „kereszt” két dologra vonatkozik: az élet keresztjére, és a zenei keresztekre, amelyek felemelik a hangot. “Először nekiláttam, megírtam A keresztből a szövegkönyvet, ekkor a cselekmény még lineáris volt. Viszont Krisztián nem így dolgozik, szerette volna, ha utalások hálója, és nem az időbeli egymásutániság teszi egésszé a művet. Szóval fogtuk, és felszabdaltuk” – fogalmazott az alkotó.

“A színpadi magány iszonyatosan nagy magány. A húszas éveimben szerettem felmenni, később azonban mókuskeréknek éreztem. Most pedig rájöttem, hogy a színpadi létezés az egyén drámája. Mindannyian egyedül vagyunk az életben, a társaink elhaladnak mellettünk. (…) Hat hetet vesz igénybe egy operaprodukció, és én mindig belehaltam, ha a végén el kellett válnom a társulattól. Úgy éltem meg, hogy örökre tudtam nekik adni, de rá kellett döbbennem, hogy nem. Szerencsém van, a párom nem operaénekes, vissza tud húzni a valóságba. De volt, hogy három-négy hónapra elmentem, és hiába ünnepeltek a színpadon, nem éreztem jól magam. Mindig volt bennem valami kétely az ünneplést illetően” – árulta el Vizin Viktória.

A teljes interjú itt olvasható.