Miklósa Erika: “Körülöttem minden sprintben történik”

2019 június 03. hétfő, 10:54

Időről időre lefotózzák, címlapra kerül. Mosolyog, lelkes, királynős. A közbeeső pillanatokban nincs fotózás, ki kíváncsi az előzményekre? A hajnali reptereken átrángatott bőröndöt, a könyörtelen próbát, egy-egy fájdalmas megjegyzést, a fáradtságot, a nyűgöt… senki nem fotózza le. Miklósa Erikát a Nők Lapja kérdezte.

A Nők Lapja interjújából:

Annak kapcsán, hogy egy pillanatra odaszól a fotósnak, Emmer Lacinak: “biztosan megvagyunk már”, Miklósa Erika elmondta, a kétkedéssel, hezitálással kapcsolatban nincsenek jó tapasztalatai: “Abban a pillanatban, hogy elbizonytalanítod magadat vagy a környezetedet, minden rosszabbul sül el, az tuti. (…) A fegyelmezettségem, kitartásom, akaratom, amit a sportból és családilag hoztam, sok mindenre jó megoldás. Például arra is, hogy kordában tartsam a kétkedéseimet, a hezitálásokat. Igazi varázslat az életemben, hogy jó az idegrendszerem, helyre tudom tenni magam. Nem ez lett volna az én utam, ha nem bízom magamban, megijedek a feladatok nagyságától.”

Miklósa Erika / Fotó: Emmer László

A Nők Lapja a gyerekkoráról is kérdezte: “Mondjuk úgy, kissé eleven voltam. Reggel nyolckor megittam a kakaómat, onnantól kezdve a nagymamám nemigen látott estig. Az unokatestvéreimmel bandáztunk, mentünk a mezőre, Dunára. Kiskoromtól kezdve jól úsztam, nem kellett félteni. Annyi szép emlék villan be hirtelen, megelevenednek elmosódott képek, ahogy hevertünk hanyatt fekve a szabadban, a napsütésben… Otthon, Halason a napjaim nagy részét a MEDOSZ-pályán töltöttem, a kiskunhalasi atlétikai klubban. Néha tájfutóversenyeken kellett indulnunk, az edzést kiegészítve, kint a pusztában. Ennyi homokdűnét, akácoserdőt nem látsz sehol, mint az Alföldön. Annyira szép. A közösség már akkor is nagyon fontos volt az életemben, rendszerint élére álltam minden társaságnak. Akárcsak a kislányom.”

Pár éve mesélte, hogy Bíborka éppen az édesapja halálának napján jött világra. Úgy fogalmazott: “Bíborka nekünk született”. A kérdésre, hisz-e abban, hogy életünk fontos szereplői nem véletlenül lépnek be az életünkbe, úgy válaszolt: “Én biztos vagyok benne… Az a döbbenetes, hogy annyira hasonlít rám. Nemcsak ránézésre, ő is sötét hajú, hosszú lábú, vékony kislány, a tulajdonságaiban is. Czeizel Endrével beszélgettünk az örökbefogadás előtt, ő mondta, hogy a genetikához képest sokkal nagyobb százalékban határozza meg az embert az, amit te adsz otthon, a környezet, a szocializáció. Még nem tudott beszélni, de nyilvánvaló volt, hogy ő kint akar aludni a hóesésben, a jó levegőn, a babakocsiban. Tartottunk is tőle, mi lesz a mi kislányunkkal az óvoda szabályozottabb keretei között. (…) Minden elismerésem a pedagógusoké, mert néhány hónap alatt ezt a mohó kíváncsiságot és hihetetlen erős öntudatot finoman mederbe terelték.”

Miklósa Erika arról is mesélt, hogy családjával még mindig egy picike faluban élnek a Bakonyban: “De óriási változás készülődik az életünkben. Képzeld, építkezünk, és három hét múlva elköltözünk. (…) Már hárman vagyunk, és titkon remélem, hogy egyszer leszünk még négyen is. (…) Kellenek a változások, az új energia, az, hogy közösen teremtsünk otthont. És az is hozzátartozik az igazsághoz – és ezt nem panaszként mondom -, talán túl sok vagyok én már abban a pici faluban. Annyi energiát, időt, pénzt fordítottam arra, hogy könnyebb legyen ott az élet, vezettem egyesületet, lobbiztam környezetvédelmi célokért, telefonálgattam, és nem vettem észre, hogy az ott lakóknak talán ez már terhes. Az őslakosok, akik “a mi Erikánknak” hívtak, az elmúlt több mint húsz évben sajnos kihaltak. Az újak meg valószínűleg csak az izgága opera-énekesnőt látják bennem.”

A felvetésre, hogy Miklósa Erikának lenni extrém sport, úgy reagált: “Az lehet. Körülöttem semmi sem lassan, normális tempóban történik, hanem sprintben. Ez mentalitás, jellem, életforma. Én mindig így léteztem. (…) Jobb híján énekelgettem, hiszen én olimpiai bajnoknak készültem. Aztán a sérülésem után hirtelen Szegedre költöztem, és két év alatt elvégeztem a négyéves képzést a Liszt Ferenc Konzervatóriumban. Amikor az énektanárom azt mondta, hogy a világ legjobb Éj királynője lehetnék, gyanítom, a versenyszellemet piszkálta fel bennem. Míg a többiek megszakadtak, én alig gyakoroltam, megjelentem flegmán, és kiráztam a kisujjamból. Szörnyen ellenszenves lehettem… Szörnyellának hívtak. (…) A nagymamám, míg élt szegény, nagyon féltett, hogy fizikailag túlhajszolom magam, hogy lelkileg sem fogom bírni ezt a nagy utat. Nem olyan régen anyukámat megkérdezték egy Család-barát műsorban, ő hogyan élte meg, hogy a kislánya, aki a halasi MEDOSZ-pályán futkározott körbe- körbe, egyszer csak az Operaház, majd a milánói Scala és a Metropolitan színpadán énekelt. És akkor az én anyukám azt mondta, hogy számára ez olyan volt, mint egy mese. (…) Opera-énekesnőként oda kell adni a hétvégéimet, estéimet, időmet, testi-lelki energiámat” – árulta el Miklósa Erika.

Annak kapcsán, hogy amit nagyon akart, ott sérült, amit meg nem akart annyira, abban nem volt görcsös, kifejtette: “Ezen én is gondolkodom. Alig akartam észrevenni, hogy micsoda lehetőségeket tol felém az élet, annyira leragadtam annál, ami éppen lezárult. Olykor még a mai élethelyzeteimben is észreveszem, hogy túlságosan kapaszkodom dolgokba, csak ma már vagyok annyira bölcs, hogy tudatosítom ezt, és azt mondom, na jó, kész… lapozzunk! Elég későn értettem meg, micsoda kárpótlást kaptam azért a sérülésért, talán csak akkor, amikor már a New York Times címlapján voltam. Amikor először viszont láttam magam a címlapon, egy csapásra elmúlt a sértettségem, hogy nem lettem olimpiai bajnok. De jött a rémület. Rendben, most itt vagyok a világ tetején. És innen hová? Mi van, ha holnap már nem fog így menni? (…) Talán ezért fűtött a kitörési vágy, úgy álltam oda a gátfutás rajtjához, hogy harapni tudtam volna. Nem is tudtam volna: haraptam. És figyeld meg, hogy aki harap, akinek látod a tüzet a szemében, az el is ér valamit. Ha ez a belső hit, mozgatórugó hiányzik, ha csak úgy bizakodunk, hogy hát majd úgy is lesz valahogy… abból nem lesz semmi” – nyilatkozta a művésznő.

Arról szólva, hogy hatásos módszert választott az életközépi válság ellen, azt, hogy egyre jobban figyel másokra, a rászorulókra, leszögezte: “És elképzelni sem tudod, mennyi energiát kapok vissza. Ha osztozol olyan emberek élettapasztalataiban, akik igazán mélyről álltak fel, olyan mélyről, ahol te sohasem jártál, és ennek részese tudsz lenni, az olyan erő… nem tudod elképzelni, mennyi tüzet ad. Mondom, tűz nélkül lehet élni. Csak nem érdemes.”

A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.