“A zenei világnézet nem függetleníthető az emberi identitástól” – Operabemutatóra készül Selmeczi György

2019 november 02. szombat, 8:44

Hatodik operája kéziratának a végére tette ki nemrég a kettős vonalat Selmeczi György. A mű a kolozsvári zenei oktatás fennállásának kétszázadik évfordulója alkalmából született, november 17-én tartják a bemutatót.

A zeneszerző a Figyelőnek nyilatkozott.

Bár élete és munkája jelentősebb része Magyarországhoz köti, az elmúlt negyedszázadot a Budapest és Kolozsvár közötti ingázással töltötte. A kérdésre, ki nem enged kit, Selmeczi György azt válaszolta: “Sajátságos ez a helyzet, melynek révén – mondhatnám szórakoztató részeként – sikerült megvalósítanom azt a bravúrt, hogy mindkét helyen “odatartozóként” tekintsenek rám. Budapesten én vagyok a kolozsvári identitású Selmeczi, míg az erdélyi sajtóban az a legfontosabb információ rólam, hogy a magyar fővárosban élek. Tulajdonképpen végtelen természetességgel alakult úgy a helyzet – nem is kívánom eltagadni, én ezt már fiatal fejjel is nagyon erősen így akartam -, hogy belakjam a Kárpát-medencét, miközben az otthonom, Erdély szerves egységben mutatkozik az anyaországgal. De soha nem tudtam másodvonalba visszaminősíteni a Kolozsvárhoz, Erdélyhez való roppant erős kötődésemet.”

“A mozgatórugók a fiatalkoromban, a családom sorsában keresendők, abban a különleges, bámulatra méltó lelki-szellemi egyensúlyban, amelyben nevelkedtem. Szüleim a nehéz időkben, rengeteg megaláztatás közepette is képesek voltak már-már idealisztikus egyensúly- és arányérzékkel “karbantartani” gyermekéletünket. Mindketten muzsikusok voltak. Apám, Selmeczi János a Kolozsvári Magyar Opera karmestere volt, akit – kamaszkoromat erőteljesen meghatározó módon – politikai okokból távolítottak el. Jogász nagyapám ugyancsak politikai üldözöttként román lágerben halt meg. Neves jobboldali személyisége volt Nagyváradnak, a katolikus kör második embere. Ilyen, romokban heverő családból állt talpra az apám nemzedéke. Anyám magára maradt székely parasztlányként a csíksomlyói árvaházban nevelkedett, majd találkozott a partiumi nagypolgári családból érkező apámmal, és a sors úgy akarta, hogy egyensúlyba tudták hozni ezt a két, egymástól eredendően igen messze eső nézőpontot.”

Arról, hogy a kolozsvári vagy a budapesti közeg számít inkább “vevőnek” az ön zenei világára, nyelvezetére, elmondta: “Egyértelműen a kolozsvári. Annál is inkább, mivel 1989-et követően a budapestire is erőteljesen hatni kezdett az otthoni zenei világ. A zenei világnézet nem függetleníthető az általános világnézettől, az emberi identitástól. Az európai muzsika elkötelezettjeként átélem és szublimálom az öreg kontinens zenetörténetének “regényét”, annak szereplőjévé szeretnék válni. Ez a vágy már gyerekkorban kialakul, és végigkíséri az ember életét. Az európai zene alapjai annyira gazdagok és szélsőségekig tartók, hogy az ember óhatatlanul szembekerül a saját korával. És rájön, hogy a maga XXI. századában ezerszer annyit kell tudnia, mint Bachnak a saját korában, holott ő az előző korok zenei tudását szintetizálta. Az én dolgom viszont az, hogy szintetizáljam az összes megelőző érát. Az ember egyrészt összeroppan a lelki teher alatt, másrészt hihetetlenül dacos impulzusokat érez, hogy megfeleljen a kihívásnak, letegye a maga összetéveszthetetlen névjegyét.”

A krónikás című, nemrég befejezett vígoperájában szülővárosát állítja a zenei világegyetem középpontjába. Erről szólva kifejtette: “A kétszázadik évforduló kihagyhatatlan alkalom az ünneplésre, és én boldog vagyok, hogy a részese lehetek. A krónikás című vígopera reményeim szerint a gyerekek számára is érdekes lesz, amelyen esetenként nagyokat lehet kacagni. Ugyanakkor nagyon költői világ, amelyet saját kitűnő meseciklusa alapján Szőcs Margit teremtett. Ezt formáltuk librettóvá Egyed Emese irodalomtörténész és Laczkó Róbert színművész segítségével. A László Noémi költő és Tompa Gábor, a kolozsvári színház igazgatója tollából származó vendégszövegek pedig tovább emelték a színvonalát. A történet kiindulópontja az a képtelen helyzet, hogy Kolozsvár népe nem ismeri a zenét, ének és zene nélkül éli az életét. Ezen hivatott segíteni menekültek egy kis csoportja, akik egy bizonyos Huba testvér vezetésével szöknek meg Déváról a várépítő nagyúr zsarnoksága elől, s a kolozsvári bírót kérik, fogadná be őket a város. A menedékért cserébe énekre, zenére tanítják őket. Az előadást Horváth József vezényli, rendezője pedig Szokol Judit, korábbi tanítványom a Színház- és Filmművészeti Egyetemen.”

A teljes interjú a Figyelőben olvasható.

Mikor, hol látható A krónikás?
Kolozsvári Magyar Opera 
2019. november 17., 18.