“A Maya nagy találkozásokhoz vezetett” – Interjú Réthly Attilával

2018 december 22. szombat, 7:00

A Budapesti Operettszínház november végén mutatta be Fényes Szabolcs és Harmath Imre revüoperettjét, a Mayát. A premier után Réthly Attila rendezővel beszélgettünk egy hosszú próbaidőszakról, Rejtőről, a saját világ megteremtéséről, kitágított pillanatokról és karácsonyi tradíciókról is.

Fischl Mónika, Brasch Bence, Szendy Szilvi / Maya / fotó: Budapesti Operettszínház

– A bemutató előtt nehéz lett volna időpontot egyeztetnünk, szinte összeértek a próbáid… Hogy sikerült a premier, kiengedtél egy kicsit?

– A kiengedés ilyenkor egyenlő egy azonnali betegséggel, de a stábból nem csak engem viselt meg fizikailag ez az őrült menet, a napi 14 órás munka. Még nem tisztult ki a fejem, nem volt időm végiggondolni mindent, de összességében úgy érzem, sikerült színre vinni amit elképzeltem az elején.

– A Maya rendkívüli szcenikai igényeket igénylő darab – mesélted pár hónapja.

– Tekintve, hogy a szórakoztató színházi műfajok közé tartozik, komoly kihívás elé állított bennünket. Fontos volt, hogy látványosan és ne csak a jeleneteket praktikusan kiszolgáló szempontok alapján állítsuk színpadra.
Úgy döntöttem, hogy kölcsönveszek egy világot anélkül, hogy ezt a világot a maga minden részletére kiterjedő valóságában megjeleníteném. Egy filmgyári stúdióban jön létre az előadás, a XX. század eleji szórakoztató ipar hollywood-i mintájára. A történet egyik fő helyszíne a Maya trió legnagyobb sikereinek helyet adó párizsi varieté. Úgy éreztük, ehhez a vonalhoz nagyon jól illeszkedik a filmgyártás alkotói közege, a maga izgalmas esztétikájával és látványosan szabad asszociációs lehetőségeivel. Egy műteremben a szemünk előtt jön létre a produkció, akárcsak egy varietében, vagy a színház világban is. A különbség csak annyi, hogy a filmgyári műterem lehetőséget ad arra is, hogy a dolgok fonákját is lássuk, illetve hogy bekukkantsunk a színfalak mögé. Ez a backstage hangulat inspirálta igazán a Maya szcenikai világát.

Réthly Attila / saját fotó

– A Maya ajánlójában Rejtő Jenő világát is megemlítitek, mely feltételezi az abszurd humort és a nem várt fordulatokat.

– Rejtő azért juthat eszébe a nézőknek, mert az első felvonás jelentős része egy sivatagi légiós támaszponton zajlik. Ebből annyit tartottam fontosnak, hogy az abszurditásig merjek elmenni és fokozni egy-egy olyan pillanatot amiről azt gondoltam jót tesz a műfajnak és a történetnek. És persze fontos volt mindvégig a humor. Az előadás része egy Feydeaui-i bohózatokat megidéző szállodai jelent is, ahol a főszereplők véletlenszerűen egymás melletti szobát kapnak és az áthallásnak köszönhetően fonódik össze a történetük. Így derülnek ki turpisságok, lepleződnek le elhallgatott pillanatok, melyek később fontossá, és kiemelt dramaturgiai jelentőségűvé válnak a fő szerelmi szál fordulatai szempontjából.

– Ez a tökéletesen megkoreografált, kiemelkedő koncentrációt igénylő jelenet?

– Jól gondolod, ez a jelenet olyan kitágított pillanatokra támaszkodik, melyek a színészektől plusz koncentrációt igényelnek, ugyanis néhány ponton fel kell függeszteniük a saját karaktereiknek ambícióit. Egy színésznek megtanulni, hogy néhány zsigerileg indokolt reakciót fel kell függeszteni és egy nem szokványos ábrázolásmód diktálta tempónak szolgálatába kell állítani a siker érdekében, rendkívül nehéz. Amíg ezt megérzik, megszokják, és elfogadják az alkotók, az mindannyiunknak verejtékes munka. Rendezőként sokszor nem tehetsz mást, mint türelmesen kivárod a pillanatot, amikor mindenki egymásra figyel és megszületik a várva várt összhang, az egymásból fogalmazó és egymásra épülő színpadi játék alapvető feltétele. Ha mindez jól működik, kívülről valóban úgy tűnhet, mint egy pontos, előre kitervelt koreográfia.

– Ekkora stábbal (csak a zenekar 40 fős – a szerk.), hogy tudtál zökkenőmentesen dolgozni?

– Szerencsére olyan munkatársaim voltak, akik a szűk idő és a feszített próbaidőszak ellenére rendkívül hatékonyan és professzionálisan nyúltak az anyaghoz. Az én felkészülési, ha tetszik próbaidőszakom csak annyival volt hosszabb az övéknél, hogy a közös munkát megelőzte az átdolgozás időszaka, ami asztalnál, fejben történik. Ebben Gém György volt a partnerem. Minden azonban nem dőlhet el előre. Egy jó rendező csak négyesre készül fel. Akkor igazán hatékony egy próbaidőszak, ha a színész, a zeneszerző, a karmester, a koreográfus, a táncos is hozzá teheti és hozzá is teszi a saját gondolatait, érzéseit és elképzeléseit. Nehezebb rendezői út ez, mint lekottázni mindent az elején, de meggyőződésem, hogy a közös út az igazi út. Persze a próbaidőszak végéhez közeledve mindig elkövetkezik a pillanat, amikor minden kapu bezárul, a rendező vállalva a felelősséget, elviszi egyedül a balhét és önző módon visszakér és követel minden közös befektetést, kizár minden más szempontot. Ez teszi igazán magányossá a szakmánkat.

Mészáros Árpád Zsolt, Fischl Mónika / Maya / fotó: Budapesti Operettszínház

– Fényes Szabolcs művében az adott kor legnagyobb sztárjai játszottak (mások mellett Felföldi Anikó, Galambos Erzsi, Honthy Hanna, Harsányi Frigyes). Közös gondolkodás alapján született meg a 2018-as szereposztás?

– Az elmúlt 5 évben Lőrinczy György főigazgató kreatív producerként kísérte végig a rendezéseimet. Elképzelve habitusomat olyan felkéréseket kaptam tőle, melyekről úgy gondolta, nekem jól állnának és olyan színészekkel hozott össze, akikről úgy vélte, feltétlenül találkoznom kell velük. És ahogy jött az egyik produkció a másik után, ez a csapat egyre bővült és egyre klasszabb találkozások és barátságok születtek. Gubik Petra tehetségében például – aki először szerepel szubrettként operettben – annyira hiszek, hogy az elmúlt években magammal vittem más, prózai előadásokba is, természetes volt, hogy olyan szerepkörben is kipróbálom, amilyenben még nem volt része. A Maya további nagy találkozásokhoz is vezetett. Hálás vagyok Gyurinak, hogy Fischl Mónikát, Bordás Barbarát, Gömöri András Mátét is megismerhettem. Auksz Évivel sem dolgoztam eddig, aki még nálam is nagyobb bohóc, és folytathatnám a névsort még sokáig, de nem akarom, hogy erőltetett udvariaskodásnak tűnjék. Azt azért még el kell mondanom, hogy külön öröm, hogy Brasch Bence, aki még tejfelesszájú színészpalántaként az első operettszínházi rendezésemben is játszott most, hogy egy korszak végleg lezárul, végzős színinövendékként ismét játszik az előadásomban.

– A fiatal Fényes operettet írt, te pedig a Színművészetire jelentkeztél. Honnan jön a színház szeretete?

– Az én szüleim orvosok, tudósok, sőt ükapám hajóskapitány volt, nem vettek körül művészemberek. A színház szeretete egy furcsa gyerekkori lélektanból épül fel, ami kiskorom óta érlelődött bennem és a színházig terelt.
Egy olyan közeget találtam a színházban ahol a magam gyermekkori sérelmeit, frusztrációit, – amilyenek minden emberben munkálkodnak – a színházban kreatív és alkotó módon tudtam feloldani. Ez a közeg védelmet nyújtott számomra, először mint érdeklődő közönség, aztán mint színjátszó kamasz bújtam el benne. Aztán, ahogy az lenni szokott elérkezett a pillanat amikor fel kellett tennem magamnak a kérdést, hogy érdemes-e hivatássá érlelni a bennem duzzadó kíváncsiságot és az egyre szorosabbá fűződő színházi viszonyból lesz-e komoly kapcsolat. Ekkor jött szembe a rendezőszak, Székely Gábor és így vált bennem a színház mindennapos, professzionális életformává.

– A színház számodra a mai napig terápia?

– Igen, persze, de már egy érettebb formában. A jó terapeutának is van supervisora, akivel konzultálhat, hogy a saját belső világát is rendezni tudja. Mindezt kézben tartva úgy tudok dolgozni és előadásokat színre vinni, hogy nem felejtem el a saját kezdetleges szempontjaimat és igyekszem elképzelni, hogy a néző miért érkezik a színházba, mire kíváncsi és ehhez megpróbálok a lehető leggazdagabban kapcsolódni. Azt a színházat szeretem, ami törekszik a közönség válláról levenni a terhet, elfeledtetni vele a nyomasztó, szürke hétköznapokat, és törekszem katartikus formában feltenni az élet fontos kérdéseit. Persze abban az értelemben a színház számomra örökké terápiás közeg marad, hogy elmenekülve a világ zajos dolgai elől itt saját világot teremthetek magamnak és arra fókuszálhatok, ami valóban érdekel.

Bordás Barbara, Gömöri András Máté / Maya / fotó: Budapesti Operettszínház

– És most élsz egy kicsit ebben a zajos világban és készülsz a karácsonyra, vagy már a következő munka érdekel?

– Talán életem legnehezebb kihívása előtt állok: Csehov Három nővérét rendezem Szombathelyen Hamvai Kornél új fordításában, melynek címe: Három lány. Szeretnénk elszakadni a színházi tradícióktól és Hamvai káprázatos fordításával új megvilágításba helyezni a darabot. Addig van egy kis szünet, pár színházmentes nap. Ezekben a napokban az is felüdít, ha a sötét színházteremből az utcára lépve egyszer csak észreveszem, hogy karácsonyi hangulatba öltözött a város, ilyenkor kicsit hosszabban sétálok vagy biciklizem haza, néha jól esik belépni egy-egy üzletbe néhány karácsonyi ajándékért, és nem mindent az interneten rendelni meg. Főzni imádok és tudok, a karácsonyi menüt mindig én készítem, és amióta gyerekeim vannak, tradicionálisan ugyanaz a forgatókönyv otthon. Idén is kikapcsolódás lesz a menüsort gazdagítani, bevásárolni, kiválasztani a karácsonyi borokat és tudom, hogy a gyerekeim izgatottan várják már az ünnepi reggelit pizsamában, ami aztán majdnem összeér az esti vacsorával, közben persze a Jézuska is megérkezik. Most először nem Budapesten, hanem egy csodálatos kúriában, egy csendes Pest megyei községben töltjük majd az ünnepeket, amitől ez a Karácsony igazán kivételes lesz az életünkben. Hasonló szépet kívánok mindenkinek, és köszönöm az Operettszínháznak az elmúlt öt évet.

Vass Kata / Színház.org