Mi az operett valósága? – Sáfár Mónika, Lőrinczy György és Mohácsi János válaszolt

2019 január 02. szerda, 11:29

Mi az operett: szerelmes mese vagy társadalmi szatíra? Milyen szabadságot ad, és milyen korlátokat állít a rendezőnek? Lehet-e és kell-e aktualizálni? Mit enged a darab, és mit enged a néző? Miért nem írnak ma operetteket? A Színház folyóirat és a Magyar Színházi Társaság beszélgetéssorozatának 3. részében többek között erről is beszélgetett Veiszer Alinda a Katona József Színházban Sáfár Mónikával, Lőrinczy Györggyel és Mohácsi Jánossal.

A beszélgetést a Színház.net oldalon olvashatják, ebből idézünk:

Fotó: Éder Vera

Veiszer Alinda arra kereste a választ a műsorában, hogy miután lejár Lőrinczy György megbízatása a Budapesti Operettszínház élén, vajon mit fog csinálni?

Lőrinczy György erre így felelt: “Akik ismernek engem és a karrieremet, azok tudják, négy évvel ezelőttig nemcsak az Operettszínház volt része az életemnek, hanem hogy mást ne mondjak, Miklósa Erika, a Tavaszi Fesztivál, céges rendezvények, a Rózsavölgyi vagy a Mesterségek Ünnepe – majd megpróbálok valami ilyesmit elővenni. A kultúrához lesz köze. És érdekes az élet, mert azon a napon, amikor megtudtam, hogy nem én leszek az Operett igazgatója, felhívott a fiam, hogy papa, kiveszek egy éttermet Olaszországban, segíts egy kicsit. Gondoltam, hát, akkor majd szállítom a rukkolát toszkán falvakból kismotorral – de ennyire nem vagyok bátor. Mondjuk gyáva se, úgyhogy mindenképpen a kultúrában szeretnék maradni.”

Az interjúban Lőrinczy György azt is elárulta, hogy az tényleg megható volt, amikor komolyzenészek, vagy akikkel régebben dolgozott, felhívták, hogy de jó, végre visszakapják. “Tényleg börtön is volt az Operettszínház, és azoknak tényleg nehezebb is, akiknek nincs más. Az utóbbi másfél évben azért is örültem az NKA-nak, mert nagyon érdekes volt filmmel meg közgyűjteményekkel foglalkozni – akkor a színházban még éppen minden rendben volt. És persze ha egy prózai színháznál van igazgatóváltás, akkor még mindig ott van a lehetőség, az esély, hogy az ember átmenjen két utcával odébb, vagy lemenjen egy kicsit vidékre, ahova szeretnék, de ez azért az Operettből nem ilyen egyszerű.”

Sáfár Mónika arról mesélt, miért az operett a legnehezebb műfaj. “Hát azért, mert abban van próza és ének is. Aki énekelni tanul, vagy ebbe komolyabban beleártotta magát, az pontosan tudja, hogy az énekhangnak a beszédhang árt a legjobban. A jelenetben a saját hangomon beszélek, és a végén dalra kell fakadni. De dalra már egész más tartományban fakadok. Ezért volt az, hogy Honthy Hanna bejött és ének-hangon beszélt, hogy aztán ugyanezen a hangon énekeljen. És teszem azt pont Cecíliát játszom Kecskeméten, és azt mondom, na, idefigyeljen kisanyám: ne húzd, hogy a szerelemnek boldogság a vége. Ezt kicsiben megmutatni nem egy nagy wasistdas, de ha ezt végig kell csinálni, az már nehezebb. Főleg, hogyha érzelmeket kell megmutatni, és egyetértek a Mohával, de ezzel szerintem mindannyian egyetértünk, hogy a színház az, amikor az embert igaz szituációk bilincselik le. És abban nem lehet műmájerkedni, hogy kicsit megjátszom magam, aztán mindjárt énekelek. Ebben nyilván van tudatosság, hiszen ez egy szakma, ezt nem lehet ösztönösen csinálni” – fogalmazott.

Szóba került, hogy vajon milyen az Operettszínház nézője. Erről Lőrinczy György úgy nyilatkozott, hogy nem engedhetik meg magunknak és nem is akarták, hogy a klasszikus operettközönséget elengedjék. “Nem tudom, ki látta az Én és a kisöcsémet, ami Réthly első nagyszínpadi rendezése volt, és ő kitalálta, hogy az egész darab a Kató álmából vetül ki. A főpróbahéten sokat szenvedtünk, de mondtam, hogy csináljuk meg úgy, hogy elnézést, a vidéki, buszos, nagyon konzervatív néző is megértse. Bizonyos dolgokat le kellett nyomnom Attila torkán, ő elsőre nem akart ennyire egyszerű eszközökkel próbálkozni – és marhára bejött, mert amikor jött egy színházi szimbólumokban kevésbé jártas néző, az is megértette ezt a fajta játékosságot. Nagyon fontos, hogy olyan eszközökkel dolgozzunk nálunk, ami egy vegyes közönségnek is megfelel. Bizonyos közönség pedig akkor se jön be a Nagymező 17-be, ha én akárkivel dolgozom ott.”

Fotó: Éder Vera

Veiszer Alinda felvetésére, hogy vajon mitől tud szexi lenni ez a műfaj, mitől fog működni 20 vagy 30 év múlva, amit megírtak, Mohácsi János így felelt: “Én mindenevő vagyok. Ha valaki azt mondja, mi lenne, ha két év múlva operettet csinálnál, akkor biztos, hogy igent mondok rá. Amit te mondasz, hogy poros-e, az az előkészítés része – nem árt alaposan nyelvileg megnézni az elővett darabokat, mert én azt vettem észre, hogy a régebbi dolgokat meg-megszállja a por (…) Zeneileg egy kicsit óvatosabb lennék, bár nagyon sokat tanultam Kaposváron Kerényi Gábor karmestertől ebben a dologban, és azóta már nagyon sok olyan zenét hallgattam, ami fölhatalmaz arra, hogy esetleg máshonnan is meg lehet közelíteni egy nagyoperett zenei világát. Tizenhét zenész is tud olyat csinálni egy színpadon, hogy azonnal hanyatt esel tőle (…) Zenéről persze csak a szakemberekkel együtt szoktam döntést hozni.”

A teljes beszélgetést ITT olvashatják!

Forrás: Színház.net (Proics Lilla)

 

 
 

Kapcsolódó anyagok