“Úgy érzem, jöhetnek az új karakterek” – Interjú Peller Károllyal

2019 május 27. hétfő, 6:15

A Budapesti Operettszínház művésze kerek évfordulót ünnepel május 27-én és születésnapja alkalmából a Kálmán Imre Teátrumban #Peller40 címmel önálló esttel is megajándékozza nézőit. Peller Károllyal a kezdetekről, tanításról, sorozatokról, elképesztő beugrásokról és arról is beszélgettünk, mennyire fontos a tehetséggondozás.

Peller Károllyal 25 éve, Botka Valéria és Csányi László musicalstúdiójából ismerjük egymást, ahonnan számára, korhatár engedéllyel már egyenes út vezetett a Fővárosi Operettszínház Zenés-színészképző Stúdiójába és abba a csodás világba, amit akkor még csak ízlelgettünk. Beszélgetésünk elején jó érzés felidézni a tinédzseréveket, a vizsgákat és a kezdeti lépéseket, miközben szóba kerül az is, hogy az HBO-n futó Csernobil című sorozatot mindenkinek látnia kéne és ennek kapcsán máris a ’80-as éveket emlegetjük és azt, hogy már alig emlékszünk rá, miképp értesültünk anno a hírekről, pl. a musicalstúdió felvételi kiírásáról, mely egy színházimádó srácokkal teli, hétvégi suli volt.

– Nagymamám a tévéből értesült a felhívásról, és ő ajánlotta. A családomnak semmilyen kapcsolata nem volt a művészettel, és nem is igazán tudjuk megfejteni, miért jutott eszünkbe a színház. Persze, ahogy a gyerekek általában, én is énekeltem aktuális, pl. Szűcs Judit és Neoton Família slágereket otthon, és miután megnéztük a Vígszínházban a Padlást, az unokatestvéreimmel előadtuk a szobánkban a darabot – de nagyjából ennyi volt az előzmény. – meséli Peller Károly a felvetésre, hogy honnan is indult pályája…

Nagyon jó osztályba kerültél, egy legendás színésznő, Medgyesi Mária terelt az első színházi lépések felé.

-Fantasztikus volt, ő nemcsak szubrett és primadonna szerepkörben bizonyított az Operettszínházban, hanem párhuzamosan nagy drámai szerepeket is eljátszott. A musicalstúdió előtt Koltai Judit szárnyai alatt a Harlekin Színjátszó Kör tagja voltam, nagyon szerettem, de az igazi felismerés Marika néni osztályában ért.

A stúdiós évek végére gondolom már megfogalmazódott benned, hogy zenés színházzal szeretnél foglalkozni.

-A Fővárosi Operettszínház Zenés-színészképző Stúdióban is tanított Medgyesi Mária és gyakran hívott minket vizsgaelőadásokra. Emlékszem, nagyon tetszett ami itt zajlik, és mivel a musicalek szeretete mellett ekkor már az operettek felé is nyitottam, 16 évesen, a jelentkezési korhatár alatt tettem egy próbát, hogy lássam milyen lesz a főiskolai felvételi. Felvettek. Hamar egyértelművé vált, hogy ezzel szeretnék foglalkozni.

Az Operettszínház stúdiójában kik voltak a mentoraid? Azokra a tanárokra gondolok, akik már az elején biztattak és hittek a tehetségedben.

-Mikolay Lászlónak sokat köszönhetek, ő a színjátszás után rendezői és játékmesteri pályára lépett és vélhetően többet szeretett volna elérni a szakmájában, de zseniális tanár volt akinek érdemes volt belesni a színházi álarca mögé. Szigorúan tanított, miközben óvott minket. Géczy Éva, az Operaház prima ballerinája meghatározó mesterem volt, ez a tökéletes kontyba rendezett, kiskosztümös úrinő mindig ízesen káromkodott és annyira szerettem őt, hogy egyetlen balettóráról sem hiányoztam, külön nyújtottam otthon, hogy imponáljak neki. A suli rengeteg elfoglaltságot jelentett, minden délután többek között sztepp, színjátszás, jazz-balett, maszkkészítés, beszédtechnika vagy épp’ szolfézs órára jártunk.

Szendy Szilvi és Peller Károly / Fotó: Budapesti Operettszínház

Mikor derült ki, hogy az operett ilyen „jól áll neked”?

-Engem az operett megtalált. Osztálytársammal, Szendy Szilvivel nagyon hamar „összekerültünk” táncos-komikus és szubrett szerepkörben az órákon, majd a vizsgákon.

-És életre szóló barátságot is kötöttetek…

-igen, elmondhatom a nevében is, hogy a legjobb barátok vagyunk a mai napig.

– Te voltál minden idők legfiatalabb Bónija, 19 évesen kaptad meg a Csárdáskirálynő egyik főszerepét. Nagy lehetett a tét…

-Az volt. Amikor végeztünk a stúdióban, felújítás miatt pont bezárt az Operettszínház és Győrben játszottam jó szerepeket, majd egy meghallgatást követően rám osztották Bóni szerepét.

-Aztán „Bónival” bejártad a világot, az országot.

-17 évig játszottam, szinte mindenhol.

Peller Károly és Kálmán Yvonne / Fotó: Budapesti Operettszínház

– Számontartod, hogy melyik operettben alakítottad a legtöbb szerepet/karaktert? Lenne 3 tippem…

-A 3-as jó megérzés, mert nagy hármasaim vannak: a Csárdáskirálynőben alakítottam Bónit, Edvint és Schultheist, a Mágnás Miskában játszottam Mixi grófót, Pixi grófot, és Miskát, az Én és a kisöcsém című darabban Dr. Vas, Dr. Sas és Zolestyák szerepében is bemutatkozhattam.

-Híres vagy a beugrásokról, minden szerep a fejedben van?

-Szerencsére gyorsan tanulok és a próbák alatt egyszerűen ’rámragadnak’ a szerepek. Nemrég pont be kellett ugranom a Carousel című musicalbe, igaz ezúttal volt rá két hetem, mert olyan is előfordult, hogy csak negyed órám maradt a felkészülésre. Bekapcsolódni a próbafolyamatba nem egyszerű, de ilyenkor nagyon sokan vannak segítségemre.

Peller Károly Zolestyák szerepében / Fotó: Budapesti Operettszínház

– Számtalan szerep és turné után léptél egy nagyot és Tatabányán színre vitted A régi nyár c. operettet.

-A rendezés akkor már része volt az életemnek. Még az Operettszínház stúdiójában javasoltam, hogy a musicales osztálytársaim az Apácák című zenés darabbal vizsgázzanak. Sokszor láttam a Madách Színházban, kívülről fújtam és azonnal rám is bízták – ez volt tehát az első rendezésem és koreografálásom. Később, az Operett Akadémián tanárként már több vizsgát is megrendezhettem, és ennek kapcsán hívtak meg Tatabányára. Nagyon jó kihívás és szuper munka volt. Nagyon szeretem a színészeket és hiszem, hogy akkor lehet jó előadást létrehozni, ha azt jó hangulatban próbáljuk. Ettől még persze a fegyelem is elengedhetetlen, de a színészekre oly jellemző felnőtt játékosság szerintem kihagyhatatlan. Tatabányán együtt dolgozhattam Kalocsai Zsuzsával, Virág Józseffel, Szulák Andreával, akivel az Operettszínházi pályafutásom alatt sokat játszottunk együtt, sőt, még rendezőasszisztens is lehettem önálló estjén, a Dizőzben. Nagy ajándéknak tartom, hogy Spindler Bélát is megismerhettem, ő sajnos már nincs közöttünk, de csodálatos volt a közös munka, emberileg is jó kapcsolatba kerültünk, mindig tisztelettel emlegetett… Hálás vagyok a sorsnak, hogy találkozhattam vele.

-Szerinted ez a fajta alázat és tisztelet a fiatalokra is jellemző?

-Felgyorsult a világ, azt látom, hogy nehezen tudják az idejüket beosztani. Mindenki online jelenlétre vágyik. Azt persze nem tudom eldönteni, hogy mi tényleg jobban tudtuk-e beosztani az időnket, vagy beleestem abba a korba amikor már azt mondjuk: „bezzeg a mi időnkben…” – (nevet)

-Beleestünk.

-Igaz, mi is kaptunk kritikát bőven, pedig nagyon szorgalmas voltam, állandóan készültem, imádtam intézkedni, még egy marketing iskolát is elvégeztem, belefért az időmbe minden és mégis mondogatták az idősebbek, hogy bezzeg…

Mágnás Miska / Fotó: Budapesti Operettszínház

-“Jó látni ha a tanítványod a kollégád lesz” – mesélted.  Mennyire fontos a tehetséggondozás?

-Nagyon! Imádom a tehetségeket, egyszerűen felvillanyoz. Én egyébként véletlenül kezdtem tanítani, először csak megkértek rá, hogy mutassak meg egy-két jelenetet, majd lassacskán beszivárogtam és nagyon megszerettem, rájöttem ugyanis, hogy tanításban, instruálásban sokkal bátrabb vagyok mint a színpadon. És amikor ez a felismerés megszületett bennem akkor elkezdtem a színészi határaimat is jobban kitolni. Bátrabb lettem, a saját szakmámban is sokat segített. Csodálatos látni, ahogy a diákodban megszületik az, amire rávezetted. Ennél már csak az jobb, ha melletted áll a színpadon, vagy pl. amikor ülök a nézőtéren és nézem Ágoston Katit, aki a tanítványom volt egykor: ez tényleg elképesztő büszkeség számomra. Ám azt is tudomásul kell venni, hogy amellett, hogy vélhetően mondtam neki néhány jó dolgot, instrukciót, Ágoston Kati őstehetség. Általában a mesterek beleesnek abba a hibába, hogy elhiszik, valaki csak általuk lett jó színész, pedig mi csak segítünk, a tehetség bennük rejtőzik.

– Diplomákkal, hogy állsz? Tavaly végeztél színháztudomány mesterképzésen és utána újabb fába vágtad a fejszédet.

-Halasztok a doktori képzésen, ahova jelentkeztem, mert nem szeretném félenergiával végigjárni és most nem fért bele az időmbe, de minden vágyam, hogy operettből doktoráljak.

– Milyen terveid vannak a jövőben a tanultakkal?

-Borzasztóan szeretek tanulni, és a kommunikáció tudományos területe, a színház művészeten túli rétegei nagyon érdekelnek. Sokan megjegyzik, hogy biztos azért szerzek ennyi diplomát, mert igazgató szeretnék lenni. Jól esik, amikor a kollégák a jövőmet illetően ilyen feladatkört is el tudnak képzelni nekem, erőt ad a biztatásuk. Nem fogok elzárkózni egy ilyen feladat elől sem, sőt. A diplomáimat azonban nem ezért szerzem. Ha a sors mégis igazgatónak szán egyszer, akkor persze jól jönnek majd.

-Nem erre gondoltam, hanem mondjuk egyetemi szintű tanításra, de nem rossz felvetés.

-Operett történeti előadásokat tartottam már, érdekes volt előadó tanárként, ebben az új „szerepben” kiállni a hallgatóság elé. Jó kihívás.

– Hogy éled meg a változásokat, pl. ha egy szerepkörtől, vagy a harmincas éveidtől el kell búcsúznod?

-A szerepkör váltást már megelőztem, talán még siettetem is, de szerintem sokkal jobb ha azt mondják miért nem alakítom tovább Bónit, mintha a fordítottja történik. A táncos-komikus szerepkörben mindent eljátszottam, úgy érzem, jöhetnek az új karakterek. Egy idő után úgysem az a legfontosabb, hogy te állj az előadás közepén, hanem egy jó karakterből is ki lehet hozni olyan alakítást amit mindenki megjegyez. Inkább a jó feladatok vonzanak. Az évszámok nem igazán érdekelnek, ilyenkor ugyanis nem történik semmi különös. Régebben nyilván én is kötöttem dátumokhoz egy-egy nagyobb eseményt, pl. amikor a bécsi Volksoper színpadára állhattam: nagyon vártam, hogy valami óriási durranás következik, de igazából az is egy szerep és helyszín volt. Nincs dátum és évszámfóbiám.

–„Mindig én adok, mégis én tartozom…”  – Írod a #Peller40 című önálló estedről, amit a kerek évforduló ihletett.

-Az idézet egy sanzon refrénje mely az esten is hallható és a színészéletről szól, arról ahogy kiteszed a lelked és mégis mindig többet várnak tőled. Egyre többször eszembe jut, hogy hol vagyok ebben az egészben én. Kevés az ‘énidőm’. Igaz, mivel hétfőtől vasárnapig dolgozom, ez leginkább akkor villan be, ha egy picit leülök…

-Vagy ha kisüt a nap?

-Csodás kertem van és szinte észre se vettem, hogy kizöldültek a növények, a fák. A színész két dolog miatt szokott panaszkodni: ha sok munkája van, vagy ha nagyon nincs. Én szerencsés vagyok, mert az előbbihez tartozom.

-És mire számíthatnak a nézők a #Peller40-esteden?

-Olyan dalokat, sanzonokat, musical részleteket válogattam, melyeket nagyon szeretek, önazonosnak érzem és fontosak a pályámmal vagy az életemmel kapcsolatban – rólam szól tehát, viszont operett dalok ezúttal nincsenek a műsorban. Kitárulkozás részemről egy szál zongorával kísérve, miközben a nézők is kérdezhetnek tőlem. Mesélek majd sztorikat, vicces epizódokat az életemből. (A #Peller40 június 11-én, 12-én és 13-án is műsoron lesz – a szerk.)

Fotó: Budapesti Operettszínház

-Várod már a nyarat?

-Idén is három hétig dolgozom az Országos Musical & Operett Kurzuson Várpalotán, de kijelölök két hetet nyaralásra, ami számomra szent és sérthetetlen, ugyanis belestem már abba a hibába, hogy annyian hívtak fellépni, hogy nem volt szabadnapom egész évben, még nyáron sem.

-A „nem” is egy érdekes tanulási folyamat?

-Homonnay Zsolt tanította, hogy ebben a szakmában muszáj néha nemet mondani. Fiatalon félsz, hogy kimaradsz valamiből, de nyilván később rájössz, hogy ez nem így van. Nehéz, de kezdek beletanulni, így a nyaralás kérdésében tényleg határozott vagyok.

Hogy érzed, helyeden vagy a színházban, az életben?

-Azt érzem, hogy igen, de alapvetően is pozitív beállítottságú vagyok, igyekszem mindenben a jót megtalálni. Nagyon jó lesz megrendezni a Szegedi Nemzeti Színházban a Mágnás Miskát a következő évadban, és van még néhány meglepetésem ezen kívül is, na meg a meglévő előadásaim. Nagy kíváncsisággal nézek az új feladataim elébe.

Vass Kata / Színház.org