“A lelki egészségünk megőrzése is rendkívül fontos” – Interjú Nádasi Veronikával

2020 április 03. péntek, 7:00

A Budapesti Operettszínház színésznőjével, Nádasi Veronikával az eredeti tervek szerint a La Mancha lovagja című musical március 20-i premierjéről beszélgettünk volna, azóta azonban nagyot fordult a világ: a koronavírus-járvány miatt az Operettszínház helyett telefonon “találkoztunk” a Színházi Világnapon és megvitattuk, hogyan lehet, lehet-e egyáltalán elengedni a színházat, miért fontos a lelki egészségünk megőrzése, és arról is szó esett, mi hiányzik neki most leginkább.

– A Színházi Világnapon beszélgetünk, de a színház most csendben van… Mivel töltöd ezt a napot?

– Régi adósságomat törlesztem, és a számítógépemen rendezgetem a dolgaimat. Rengeteg kincset találtam, például általam összegyűjtött verseket, de most szembesültem nagyon régi előadás fotókkal is.

– Akkor mégis ott a színház…

– Bizony, a színház itt van. A takarítás egyik pozitívuma, hogy egyszer csak megtalálsz egy csomó elfeledett dolgot.

– Amikor ezt az interjút terveztem, a közelgő La Mancha lovagja bemutatójáról beszélgettünk volna… Azóta megváltozott minden, olyan helyzetbe kerültünk, ami még sosem volt, nincs tapasztalatunk, hogy vagy most?

– Két héttel a premier előtt álltunk le az Operettszínházban, és az az igazság, hogy a kezdeti sokkon túl vagyok. Már elfogadtam, hogy csak hónapok múlva, lehet, hogy csak szeptemberben indulhatunk újra – de mivel én eleve csalódáskerülő, veszteség minimalizáló ember vagyok és a legrosszabbra számítok, ezért ehhez képest már csak pozitív csalódás érhet.

La Mancha lovagja olvasópróba / Fotó: Németh Anna

– A Budapesti Operettszínházban március 20-án mutattátok volna be a La Mancha lovagját… A premiert követően az állandó szerepeid mellett mire készültél, mi marad(hat) ki?

– Egyelőre senki nem tudja mi lesz például a nyári, akár szabadtéri előadásokkal, de van egy felkérésem, Veresegyházon mutatnánk be a Nők az idegösszeomlás szélén című darabot, melyben a főszerepet játszom. Fájó pont, mert nagyon készültem a La Manchára és az Almodóvar-filmből készült musicalre is, de nem tudjuk mikor valósulhat meg. A színház mellett gyakran szinkronizálok – értelemszerűen most ez is szünetel és hiányzik is, már csak egy stúdió működött a héten. Rajzfilm dalszövegeket is írok, ami szoros kapcsolatban áll a szinkronnal, szóval ezek a munkák kiestek, picit légüres térbe kerültem, de nem csak én, nagyon sok kollégám hasonló helyzetben van. A szakma egy része elkezdett otthon dolgozni, de valójában teljes átrendeződés zajlik, hiszen ilyen még nem volt, most szembesülünk vele, mi is várjuk, hogy mi történik, működőképes-e az otthoni munka, például a hangalámondások, ami egyfajta mentőöv lehet. De az egész szakmának ez sajnos azért nem jelent valódi perspektívát.

– Arról még korai beszélni, hogy mikor ünnepelhetitek a La Mancha lovagja premierjét. De arról nem, hogy a musicalben Aldonzát (Dulcineát) játszod. Mennyire maradt meg benned a szerep, fel-fel bukkan otthon?

– Nagyon tudatosan próbáltam leengedni az elmúlt hetekben, a premier előtt két héttel ugyanis már csak a dallamok járnak a fejemben, a lelkem tele van a darabbal, és ki kellett szállnom a fokozott felkészültség állapotából. De milyen érdekes, épp a hét elején mosogatás közben végigénekeltem egy dalt a darabból és eszembe jutott, hogy fontos felidézni, mert egyszer csak ott lesz az a bemutató, ráadásul kéthónapos próbaidőszak nélkül. Meg is fogadtam, hogy minden héten átveszem, énekelgetem, hogy aktívan megmaradjon bennem. Fura ez az egész, olyan volt leállni a színházban, mint amikor átélsz egy szakítást, amikor nem érted, a másik miért hagy el. De ennél a hasonlatnál maradva, most már kellemes kapcsolattá szelídült bennem az érzés, hiszen tudom, hogy a színház visszatér pár hónap múlva, és az emlékét addig is fenntartom.

Fotó: Németh Anna

– Mi volt a praktikád, hogyan tudtad leküzdeni a hirtelen leállás okozta sokkot?

– A kezdeti depresszióból úgy tudtam magam kirángatni, hogy nem álltam meg: igaz, számomra mindig fontos volt, hogy valami hajtson. Kitűzök célokat és azt fogadtam meg magamnak, hogy ha 3 hónap múlva visszanézek, ne egy megállási folyamatnak könyveljem el ezt az időszakot, hanem egyfajta haladásnak. Tudjuk, hogy sokan élnek “kifelé” az interneten, ami viszont nem az én világom, nem is igazán vagyok jelen a közösségi médiában, sokkal inkább önfejlesztésre szeretném használni a járvány miatt kialakult helyzetet.

Mindez fegyelmezett emberre vall.

– Ebből a szempontból szerencsém van, fegyelmezett ember vagyok. Szükségem is van a korlátokra, mert azon belül találom meg a szabadságomat. Én nem érzem jól magam, ha nem történik semmi. Ugyanakkor amellett, hogy minden tiszteletem az egészségügyi és a frontvonalban dolgozóké, azt is gondolom, hogy a lelki egészségünk megőrzése is rendkívül fontos, és ehhez a színház is hozzátartozik. Remélem, hogy tudunk segíteni, mert úgy látom, nagy szükség van rá. Pszichésen is nagyon nehezen bírjuk ezt a nyomást.

– Mi az ami leginkább hiányzik most neked?

– Nekem iszonyatosan hiányzik az érintés, ami az egyik szeretetnyelvem. A színházban természetes, hogy megöleljük egymást, a kommunikációnk része, és olyan fura, hogy ennyire kiiktatódott az életünkből. Szerencsére a házaséletemben még megvan. Hiányzik a színházi közösségi élmény is. Persze itthon is fejlesztem magam, elkezdtem tanulni, énekelni, de azért ez teljesen más…

Vass Kata / Színház.org