Nóra tökéletesen játssza az élet színházát. A végletekig fokozza, amíg csak fel nem robban, kiszabadítva az ego elkábított magját. Nóra a színháznak azt a küzdelmét szimbolizálja, hogy túllépve önnön színház voltán életté váljon; hogy lángra lobbanjon, hogy felfedje a Láthatatlant, a Semmit. Ez a rejtett, színfalak mögötti színház már nem is képes színházként létezni. Ibsen Babaháza végső soron tanulmány a színház mibenlétéről.
Nóra kényszeresen elégíti ki vágyait. A pénz azt a létfontosságú vitális elemet képviseli, mely a pszichéjéből hiányzik. Illik hozzá a Torvalddal való kapcsolat: ő a férfi babája, kanárija. Nóra bevallja: a szerepét oly kötelességtudóan játszó baba már ott tart, hogy legszívesebben felrobbanna és leleplezné a csalást. Torvaldot hibáztatja képmutató életéért, de valójában egymás cinkosai a hazugságban. Hallgatólagos megállapodásuk lehetővé teszi, hogy elfedve ellenséges érzelmeiket elhitessék magukkal: olyan ideális párt alkotnak, akiket valódi szerelem köt össze, miközben valójában őszintétlenségben, egy babaházban, egy maszkabálban táncikálva élik az életüket.
Krogstad megjelenésével ez a tánc rémálommá változik, és az egész rendszer eszeveszett tempóban esik szét. Krogstad felszínre hozza mindazt, amit a tudattalanban elfojtottak, és ez összeomlással fenyegeti az ingatag építményt. Krogstad a sötét tudattalant képviseli, amely az összes destruktív impulzust magában rejti.
A tudattalan könyörtelen. Nórának meg kell fizetnie a bűneiért. Nem leplezheti romboló vágyait, amelyek most ellene fordulnak. Ez egy fontos fordulópont.
Ami Torvaldot illeti, kiderül, hogy nárcisztikus, aki csak arra tud gondolni, mit gondol róluk a világ. Az erkölcsi elvek, amelyekkel Nórát próbálja megfékezni, képmutatóak. Torvald képviseli a társadalmi Szuperegót, az avult konvenciókat, amelyek Ibsen szerint az élet hazugságai.
A dráma a végkifejletben, Nóra átlényegülésével tetőzik. Tompa csattanással csukja be maga mögött az ajtót, Torvaldot és gyermekeiket hátrahagyva. Túllép a konvencionális társadalmi értékrenden, és az ismeretlenbe menekül. Ez az öngyilkosság, az önfeladás egy olyan formája, amely megteremtheti a feltételeket a hiteles én megszületéséhez.
Mert a játék a Babaházban a félelemmel teli, konstruált ego és az elfojtott, valódi én között zajlik, mely levegőért kapkod. Abban a pillanatban azonban, amikor levegőhöz jut, az ürességgel szembesül. Ez az önismeret ára, ami a színház mozgatója is egyben.
Theodórosz Terzopulosz a görög Makríjalosz faluban született. 1985-ben alapította az Attisz Színházi Társulatot Delphiben. Rendezői repertoárja felöleli az ókori tragédiákat, operákat és a legjelentősebb modernkori darabokat, előadásait Görögországban és a világ híres színházaiban játsszák. Rendezései 37 év alatt több mint 2200 előadást értek meg világszerte. A klasszikus görög tragédia Terzopulosz általi megközelítése és értelmezése a színiakadémiák és ókortudományi tanszékek kötelező tananyaga. Workshopokat és előadásokat tart módszeréről, miközben számos akadémia és egyetem professor emeritusa. 2013 óta évente megrendezi a „Dionüszosz visszatérése – Theodorosz Terzopulosz módszere” elnevezésű nemzetközi nyári akadémiáját fiatal művészek számára. Számos nemzetközi színházi díj tulajdonosa. Módszeréről és az Attisz Színházról több nyelven jelentek meg könyvek, többek között a nevével fémjelzett technikát bemutató Dionüszosz visszatérése című kötet. Olyan színházi intézményekben vállalt vezetői tisztséget, mint az Észak-görögországi Állami Színház Drámaiskolája (igazgatója: 1981–1983); az Antik Drámáról Nemzetközi Találkozók – Delphi (művészeti vezetője: 1985–1988, 1995–2004); a Mediterrán Színház Nemzetközi Intézet (alapító tagja 1990 óta); a Színházi Olimpia Nemzetközi Bizottsága (alapítója és elnöke 1995 óta); az Antik Dráma Nemzetközi Találkozó – Sikyona (alapítója és művészeti igazgatója 2005 óta).
