Hat bohóc és hat csontváz-szerzetes angyalokkal, oroszlánokkal, lovakkal összegyűlve megpróbálják a halált egy szürreális cirkusszá változtatni. A "The Yoricks" egy semmiből leeső cipővel kezdődik, ami talán a bombázó repülőgépekből és háborús szirénákból álló emberi égből, de az is lehet, hogy egy épület emeletéről zuhant le.
Ez a cirkusz a lélek cirkusza: a melankólia, a nevetés, a halálfélelem és a nosztalgia keveréke. Az előadás egy szeretetnyilvánítás a múlt legendás bohócai előtt, Foottit et Chocolat-tól a Fratellinikig, a nagy Charlie Rivelig és a Colombaioni testvérekig. A Teatro Tascabile ezzel tiszteleg történelmük és művészetük előtt.
Az előadás végén az oly vidáman mosolygó koponyák mögött előbukkannak a húsvér színészek izzadt arcai. Alighanem ezekben az arcokban rejlik annak az előadásnak az értelme is, amely azzal a bejelentéssel kezdődik, hogy sem értelme, sem története nincs.
Tiziana Barbiero 1978-ban csatlakozott a Teatro Tascabiléhez.
Szakmai élete egyértelműen azonosítható a Tascabilével, sőt, Renzo Vescovi, a Teatro Tascabile alapítója és igazgatója 2005-ben bekövetkező haláláig gondosan képezte őt.
A Tascabile többi tagjához hasonlóan ő is finomította színházi ismereteit annak a három fő ágazatnak megfelelően, amelyre a társulat specializálódott. Ezek a kortárs kutatószínházhoz, a nyitott terek színházához és a keleti színházi hagyományhoz kapcsolódnak, az egyik leghíresebb indiai klasszikus tánc, az Orissi 45 éve tartó folyamatos gyakorlásán keresztül. Az Orissi tánc elsajátítását a híres gurutól, Aloka Panikartól tanulták.
Renzo Vescovi távozása után, kutatása a rendezés irányába mozdult. Ezek alapján a következő előadásokat rendezte: La madre dei gatti (2006); Amor mai non s'addorme - Storie di Montecchi e Capuleti (2009); Rosso Angelico; Danza per un viaggiatore leggero (2014); Sul dorso della Tartaruga (2015) The Yoricks, Comic interlude (2019).
